Kutatóink munkái, könyvajánlók, pályázati felhívások, rendezvények

Tanulmányomban azt a kérdést vizsgálom, hogy szovjet állampolgárok kerülhettek-e vádlottként a magyar tábori bíróságok elé, s ha igen, milyen ügyekben.


Szovjet hadifoglyok 1942-ben

(fotó: id. Konok Tamás, Fortepan, 42664. sz. kép)


Az 1. honvéd lovasdandár tábori bírósága mint rögtönítélő bíróság 1941. augusztus 5-i ítéletében, hűtlenség bűntettében halálra ítélte Havgy Lyuba Stepanovát. Az ítélet szerint egy szovjet őrnagy megbízásának eleget téve egy hídnál számolta az áthaladó magyar és német katonák s járművek számát, mely adatokat a Bugon átkelve kellett volna jelentenie megbízójának. Ugyan az eljárás anyagából csupán az ítélet példánya maradt fenn, a Bugnál letartóztatott nő elleni eljárás valószínűsíthetően koncepciós elemeket tartalmazott. Az elítélés alapjául a vádlott vallomása illetve a katonai szakértő véleménye szolgált, aki megerősítette, hogy a jelzett időben valóban vonultak át a hídon magyar csapatok. Viszont a vádlott „ténybeli beismerésével” kapcsolatban kétségek merülhetnek fel, ugyanis az egyik tényállást arra hivatkozva vonta vissza a vádlott, hogy „ezt az előkészítő eljárás során a veréstől való félelem hatása alatt vallotta csupán.” Az ítélet kapcsán a minisztérium két kritikát fogalmazott meg. Egyrészt az elítélt életkorára való hivatkozás hiányzik az ítélet szövegéből. Ez azért fontos, mert a kivégzett nő az ítélet kihirdetésekor 18 éves volt, tehát nem töltötte be a halálbüntetés kiszabásánál szükséges 20. életévét. Így csak az 1930.évi III. tc. 87. §-a tette lehetővé a kivégzést, mely hűtlenség bűntettében függetleníti a büntetés kiszabását a vádlott életkorától. Másrészt az ítélet nem lett végrehajtva 2 órán belül, csupán másnap, amit az indokolt, hogya kivégzés helyszínéül kiválasztott útkereszteződésben a német csapavonulások nem tették lehetővé a büntetés végrehajtását.


Hasonló ügyet találhatunk az 1. honvéd lovasdandár tábori bírósága H 72/41. sz. eljárása során is. A vád szerint „Metri Burisovics Chicsinko wiskovajai lakos” a Dnyeperen átkelve közölte a településen lévő magyar csapatok helyzetét, sőt jelzőrakétákkal jelezte is a célokat a szovjet csapatoknak. A dandár I.b osztálya által kezdeményezett eljárás csupán egy tanút tudott megjelentetni a cselekmény igazolására, s ez a tanú is a bűncselekményről „csak a község lakóinak szóbeszédjéből szerzett tudomást.” A vádlott vallomását – miszerint a német hatóságok intézkedéseinek megfelelően az erdőben, vagy a házuk pincéjében töltötte az estéket – végül tíz helyi lakos és egy magyar őrvezető is megerősítette, így a bíróság bizonyítékok hiányában a hűtlenség ügyében indított eljárást megszüntette.


Ennek tükrében tarthatjuk kivételesnek a 105. könnyű hadosztály parancsnokság tábori bírósága által hozott H 293/43. számú ítéletet, melyben két ukrán és egy orosz nemzetiségű nőt is kötél általi halálra ítéltek. Az eljárásba a helyi lakosok bevonását valószínűleg az indokolta, hogy a halálra ítélt nők magyar katonákat próbálták a partizánokhoz való átállásra rávenni, így a 32. gyalogezred egyik őrvezetőjét is halálra ítélték. A bíróság illetékességét az alábbiakban indokolta az ítélet:


„A bűnösség megállapításánál a haditörvényszék figyelembe vette azt a körülményt is, hogy az ukrán lakosság előtt köztudomású, és ezt a német katonai hatóságok is gyakran kihirdetik, hogy a fegyveres erő ellen elkövetett bűncselekményei halálbüntetést vonnak maguk után. Minthogy pedig a 24486/eln 13-1943. H. M. számú rendelet III. pontjának 2. bekezdéséhez képest az országlakosok felett az előbb említett bűncselekmények miatt az az állam intézkedik, melynek védereje őket elfogja, a polgári egyén vádlottakkal szemben is honvéd büntetőbíráskodás illetékessége megállapítható volt.”

A minisztérium részéről nem tették kifogás tárgyává az ítéletet, csupán – miután a hadosztály parancsnoka kegyelemben részesítette a nőket – a börtönbüntetések kiszabása kapcsán hiányolták az Élt. 70 § 1. bek. használatát. A börtönbüntetés kiszabása esetében sajnos nincs információnk arra vonatkozólag, hogy egy, a magyar hadbíróság által a megszállt területek lakosára vonatkozó börtönbüntetés milyen büntetőintézményre vonatkozott. Az említett, a megszállt területeken alkalmazandó hadijogra vonatkozó tanulmány ilyen esetekben azt ajánlotta, hogy:


„az ellenséges állam területén a hadviselésünk érdekei, avagy a honvédség egyénei ellen a lakosság részéről elkövetett bűncselekmények megtorlásául mindenekfölött olyan büntetési nemeket is alkalmazzunk, amelyek azonnal végrehajthatók.”

A fennmaradt töredékes forrásanyag alapján arra következtethetünk, hogy a keleti fronton lévő magyar alakulatok a lakosság és a hadifoglyok elleni büntető intézkedéseiket a tábori bíróságok bevonása nélkül folytatták le. Erre lehetőséget adtak a hadi szükségjogra vonatkozó irányelvek, illetve az a tény, hogy a lakosság ügyeiben a német hatóságok voltak illetékesek.A meglévő néhány ügy alapján megállapítható, hogy a hűtlenség bűntettének 1930-as kiegészítése teremtette meg a jogszabályi hátteret a szovjet állampolgárok elítéléséhez.


A tanulmány teljes, lábjegyzetekkel ellátott verziója itt olvasható.


Eredetileg megjelent Juhász József és Szvák Gyula (szerk.): Tertium datur. Írások Krausz Tamás 70. születésnapjára. Ruszisztikai Könyvek XLIV. Russica Pannonicana, Budapest, 2018. 271-279.


Páros interjú a mandiner.hu-n Szilvay Gergővel a Clio Intézet céljairól. A teljes interjú itt olvasható.


Gellért Ádám: Két évvel ezelőtt ültünk le először Gergővel komolyabban beszélgetni. Feltérképeztük a hiányzó munkákat, amelyek vagy meg sem íródtak, vagy ha megíródtak, akkor negyven-ötven évvel ezelőttiek. Ilyen például az említett Tanácsköztársaság története, hazánk német megszállása vagy a rendszerváltáskor elmaradt igazságtétel. Rengeteg olyan történelmi eseményekkel kapcsolatos közéleti vitánk volt, amelyek mögött időnként komoly kutatási és ismeretterjesztési hiányosságok vannak. Magyarország német megszállásáról hatalmas vita folyt 2014-ben, miközben számos levéltári forrás egyszerűen nincs feldolgozva, hiányoznak fontos forráskiadványok, s a legutóbbi átfogó monográfia is jó 40 évvel ezelőtt született. Ráadásul ugye nem csak egy kötetnek kellene lennie ezekről, hanem több, egymással vitatkozó, egymással feleselő műnek.


Ezeket a területeket azonosítottuk be és kerestünk hozzájuk olyan kutatókat, akik vállalják, hogy alapkutatásokat végeznek, azaz bevetik magukat a levéltárba, és hónapokig kutatják a témát. Fontos, hogy projektalapon működünk, hat hónapos, vagy éves időszakokra szerződünk. Alkotói közösség is vagyunk, együtt, csapatban dolgozunk. Ha két-három kutató dolgozik, konzultál egymással, jobban átlátják a témát. Szintén szeretnénk betölteni egy akadémiai szerepet is, ahol az új történészgenerációt rá tudjuk állítani olyan témákra, amiknek a feldolgozására égető szükség van. Hiszen a huszadik századi erőszak kérdése az egyik legizgalmasabb és legpiacképesebb téma ma Magyarországon. A Jaffa kiadónak például vagy egy sorozata, ahol kiváló könyvek jelennek meg ezzel kapcsolatban. Nem csak szaktudományos folyóiratokban szeretnénk publikálni, ami persze nagyon fontos; mi is el fogjuk indítani a magunk online folyóiratát. A munkáért és a publikációkért pedig versenyképes díjazást fogunk fizetni, hiszen semmi sincs ingyen.


Bödők Gergely és Gellért Ádám

(készítette: Szilvay Gergely)


Egyszerre több darázsfészekbe is bele készülnek nyúlni. Nem túl nagy a szakmai ambíció egy kezdő intézet részéről?


BG: Magyarországon az indokoltnál hangsúlyosabban van jelen, hogy a történészek világnézeti alapon, egyéni antipátiák meg régi sérelmek híján nem kommunikálnak egymással kellőképpen. Ez hosszú távon roppant mód káros. Elvégre a történésznek van egy társadalom emlékezetét karbantartó szerepe is. Mégiscsak erre lett kiképezve, és sokkal jobban el tudja látni ezt a feladatot, mint egy taxisofőr vagy egy sztárséf. A történelemmel való foglalatosság természetesen mindenkié, de fontos tudatosítani, hogy más az egyéni emlékező, más az amatőr érdeklődő és más a történész. Az egyéni emlékezet nem történelem, csak egy szelete annak. A történészek szerepe ott jelentős, hogy szakmai „jogosítványai” birtokában fontos, gyakran neuralgikus témákhoz tud hozzányúlni és azokat közérthetően a társadalom elé tárni. Tudjuk persze, hogy mindez nem konfliktusmentes. A történész ugyanis néha kilovagol az az idealizmusával az elefántcsonttornyából és aztán vereséget szenved a hétköznapok realitásai között. Természetes reflex, hogy így idővel aztán hajlamos kivonulni az érzékeny témákból. Bármily meglepő, a történészek is hús-vér emberek és nehezen viselik, ha teljesen tájékozatlan, kizárólag érzelmi alapon közelítő érdeklődőkkel kell vitázniuk egy-egy kérdésről. Feltéve, ha végighallgatják. És ezt tapasztalva aztán hajlamosak visszavonulót fújni és elvonulni a szakmai műhelyek biztos sáncai mögé. Márpedig szerintem fel kell vállalni az ismeretterjesztést, ha ugyanis feladjuk ezeket a hídfőállásokat, skrupulusok nélkül érkeznek majd a helyünkre a jóindulatú kóklerek, a történeti ideológusok és a tudatos propagandisták. Ez a folyamat már el is kezdődött.


Nem naivitás azt gondolni, hogy önök majd felül tudnak emelkedni a személyes és világnézeti konfliktusokon?


BG: Aligha váltjuk meg a világot, de ha legalább a magunk területén egy picit tudjuk ezt a feszültséget oldani, akkor már nem volt eredménytelen az egész. Olyan ez, mint a fal, amibe egy-egy téglát mi is berakunk.


„Ütött a felszabadulás órája a népekben oly gazdag Szovjetunió összes népe számára” – szerepelt az első szovjet területen leszórt német szórólapokon a Szovjetunió megtámadásának napján. Minden megszálló hatalom számára szükséges, hogy a hatalma alá került lakossággal kapcsolatát normalizálja, ugyanis a megszállt területek erőforrásainak kihasználásához és a közrend fenntartásához szükséges a lakosság – legalább passzív – támogatása. Ennek érdekében át kell alakítania a lakosság szocializációját, hiszen a korábbi államhatalom intézményein keresztül arra nevelte állampolgárait, hogy a saját politikai, társadalmi rendszerével legyen szolidáris, s ezt fogadja el legitimnek. Mivel a megszállók hatalma ezzel szemben áll, így csupán ennek lerombolásával tudja megteremteni a saját legitimitását a lakosság körében. A felszabadítás fogalma így alapvetően két narratívára bontható. Egyrészt a korábbi társadalmi, politikai problémák felnagyításával, kriminalizálásával meg kell törnie vagy éppen ellenmítosszá kell alakítania a korábbi politikai hatalom rendszerideológiáját, másrészt a maga részéről egy pozitív alternatívát kell kínálnia a lakosságnak.


Tanulmányomban néhány példán keresztül áttekintem, hogy miképp intézményesült a megszállt területeken június 22. mint a „felszabadulás napja”.


„Hazai zászló alatt a fényes jövőbe” – a Fehérorosz Fiatalok Uniójának plakátja (Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/de/СБМ_плакат.jpg)


Az antiszemitizmus, a német propaganda állandó vezérfonala a felszabadulás értékelésekor is központi fogalom volt, hiszen a megsemmisítendő szovjet rendszert alapvetően a zsidósággal azonosították a judebolsevizmus eszméje alapján. Ennek alapján a szovjet uralom igazából a zsidó uralom legszörnyűbb formája, ahol a nem zsidó lakosságot erőszakkal elnyomják, szegénységben és éhínségben tartják, „erkölcseit” pedig lerombolják. A zsidóbolsevik-plutokrata összeesküvés elmélete alapján a tengelyhatalmak elleni nagyhatalmi együttműködésének az alapját az államszocializmust és az államkapitalizmust irányító zsidóság szövetsége adja, amelynek képe egyébként már a Mein Kampfban is megjelent. Ez az azonosítás egyszerre volt ismerős és komplikált a helyi lakosság számára. Egyrészt a zsidóság azonosítása a kommunista mozgalommal már korábban is jelen volt a megszállt területeken, az 1918-as ukrajnai német megszállás során a német propagandagépezet is használta ezt a képet. Másrészt viszont ennek a képnek az absztraktsága be is határolta a használhatóságát, amint arra a 2. páncéloshadsereg egyik tisztje rámutatott:


„Az antiszemita propagandát nem szabad absztrakt módon folytatni. A kifejezések mint a »nemzetközi zsidóság« nem mondanak semmit a lakosságnak. Az embernek inkább segítenie kell abban, hogy az elfojtott, gyakran mesterségesen visszafojtott ellenszenvüket a zsidókkal szemben ésszerűen megalapozzák, és ezt egy meghatározott rendszerbe hozzák. Az embernek be kell mutatnia, hogy a zsidók az ország valódi urai, életszínvonaluk jelentősen magasabb, mint a lakosság többi részének, mégpedig az ő kárukra. Le kell leplezni a zsidók hamis spekulációrendszerét, és szítani a már meglévő felháborodást a háborúbéli gyáva magatartásuk miatt”.


A német propaganda a felszabadulásnak a mindennapi életre gyakorolt hatásához két módon viszonyult. Egyrészt a „tiszta orosz lélek” megrontásával, züllesztésével vádolta a szovjet hatalmat, amellyel valószínűleg azokat a vidéki, tradicionális társadalomban szocializálódott embertömegeket akarta megszólítani, akik számára a bolsevik uralom erőszakos progresszivitása és vallásellenessége visszatetszést szült. Másrészt viszont a szovjet rendszer társadalmi bázisát megszólítva a német propaganda pont amiatt támadta a szovjet vezetést, mert – szerinte – a szegénység felszámolására, a testvériség megteremtésére vonatkozó elképzeléseket elárulta, s csupán az éhínséggel és erőszakkal járó uralmának álcájaként használja azokat. Ennek alternatívájaként a nemzetiszocialista forradalom által ígért új európai rendet kínálta.


A német propaganda központi kérdésként kezelte az agrárkérdést. Amiképp a cári Oroszország bukásához nagyban hozzájárult a földkérdés megoldatlansága, ugyanúgy fel kívánták használni a földbirtoklás ügyét a németek a vidéki lakosság megnyerése érdekében. A német propagandában kiemelt hívószóként jelent meg a kollektivizálás alóli „felszabadítás”, az új agrárrend (neue Agrarordnung) megteremtésének ígérete.


Nemzetiségi területeken a felszabadulás nem csupán szovjet-, hanem orosz-, esetlegesen lengyelellenes élt is nyert. Ez különösen igaz volt az ukrán területeken, ahol egyrészt létezett egy erős, fegyveres erővel is rendelkező, függetlenségre törekvő szervezet, másrészt az 1930-as évekbeli éhínség megfelelő alapot adott az ellentétek kiélezésére. Amint egy 1941-es ukránoknak szóló felhívás is mutatja, az ukránok sérelmeit széles történelmi kontextusba helyezte a német propaganda:


„Ukránok! A szabadság órái, amiért apáitok oly sok áldozattal és vérrel harcoltak, eljött! A moszkoviták és a lengyelek elnyomtak, a bolsevik zsidók kínoztak és kizsákmányoltak Titeket. […] A cárok majdnem kiirtották a nyelveteket, a bolsevik moszkoviták Titeket, parasztokat és kozákokat örökös jobbággyá akartak tenni!”

A tanulmány eredetileg itt jelent meg: Balogh-Ebner Márton – György Sándor – Hajnáczky Tamás (szerk.): Nem ​mindennapi történelem. Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból. Gondolat Kiadó, Budapest, 2017. 204-214.


Teljes terjedelemben, jegyzetapparátussal ellátva itt olvasható.


Legutóbbi hírek