Kutatóink munkái, könyvajánlók, pályázati felhívások, rendezvények

2018. október 18-án a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán rendezte meg az Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium a Sztojka Sándor munkácsi görögkatolikus püspök életének és munkásságának emléket állító emlékkonferenciát. Az eseményre az immár hatodik alkalommal megrendezésre kerülő Görögkatolikus Egyháztörténeti Konferencia keretében került sor.


A konferencián előadott intézetünk kutatója Kosztyó Gyula, aki Kárpátalja Magyarországhoz történő visszacsatolásától a püspök haláláig tartó időszakot fogta át. Először az egymást követő magyar kormányzatok és Sztojka Sándor püspök konstruktív együttműködését mutatta be, majd rátért azon konfliktusos helyzetekre és okaira, amelyek fékezték a hatékony együttműködést.


A visszacsatolás és a magyar kormányzati szándék


Bevezetőjében elmondta, hogy a magyar kormányzat Kárpátalján milyen szerepet szánt a görögkatolikus egyháznak a fejlesztési célú gazdasági reformokban. Mint kiderült, a Kárpátaljai Kormányzói Biztosság közgazdasági osztálya már 1939 decemberében felkereste Sztojkát a terület gazdasági fejlesztési tervével. Kóczán Gáspár arra kérte a püspököt, hogy támogassa a rutén lakosság szociális helyzetének javítására irányuló magyar erőfeszítéseket. A püspök örömmel fogadta a terveket és annak megvalósítása érdekében azonnal mozgósította a görögkatolikus papságot. Felszólította őket, hogy prédikációikban – többek között – agitáljanak az alföldi munkalehetőségek mellett, hirdessék az állami hitelfelvételt az uzsorával szemben, s harcoljanak az alkoholizmus ellen. Felkérte őket arra is, hogy rendszeresen készítsenek jelentéseket a lakosság szociális helyzetéről és tegyenek javaslatokat a a magyar szaktárcáknak a nyomor enyhítésének csökkentésére.


Kosztyó érintette Sztojkának a „zsidókérdés”-sel kapcsolatos álláspontját is. 1940-től kezdődően egyre több zsidó lakos kérte megkeresztelését, amely miatt több görögkatolikus pap is panaszlevéllel fordult Sztojkához, arra kérve, hogy tiltsa be ezt a gyakorlatot. Leginkább Mondy Miklós beregszászi esperes bombázta leveleivel a püspököt, ám Sztojka soha nem válaszolt neki. Sőt, a püspök a legtöbb kérvényező zsidó lakos számára engedélyezte a keresztlevél kiadását. A vizsgált források alapján Kosztyó arra a megállapításra jutott, hogy – mivel nem maradt fenn olyan levél vagy körlevél – Sztojka püspök egyáltalán nem viseltetett ellenszenvvel a zsidók iránt, sőt a társadalmi csoportok közötti béke megőrzésére és a fölösleges feszültségek levezetésére törekedett.


Kosztyó Gyula

Kísérlet Sztojka elmozdítására


De mi volt a helyzet a konfliktusos területeken? Ugyanis már a visszacsatolás pillanatában egy kedvezőtlen alaphangulat nyomta rá bélyegét a magyar kormány és Sztojka viszonyára. A kormány el akarta mozdítani a püspököt, mert támogatta az ukrán és a ruszin politikai irányvonalat. A Teleki-kormány Papp Antal egykori – magyarsága miatt eltávolított – püspököt látta volna szívesen ebben a pozícióban. Azonban ebben a kérdésben Róma volt kompetens – mivel a munkácsi egyházmegye a Vatikán fennhatósága alá tartozott –, így Sztojka a helyén maradhatott. Bár a magyar fél bizalmatlan volt, Sztojka 1939. július 1-én megkezdte munkáját az Országgyűlés Felsőházában. Sőt, a püspök állandó tagja lett az autonómia tartalmának kidolgozásával foglalkozó tanácskozásoknak egészen 1940 augusztusáig. Miután azonban az autonómia terve kútba esett, a püspök egyre inkább partvonalra került. A magyar kormányzat terveinek megvalósításában egyre gyakrabban Marina Gyula miniszteri tanácsosra és Ilniczky Sándor kormánybiztosi főtanácsadóra támaszkodott.


A Kozma-Sztojka ellentét


Az igazán nagy nézeteltérés azonban Kozma Miklós kormánybiztos és Sztojka között alakult ki (Kozma Miklós 1940 szeptembere és 1941 decembere között volt a Kárpátaljai Kormányzói Biztosság vezetője). A kettőjük közötti ellentét legfőbb oka az volt, hogy Kozma mindent elkövetett annak érdekében, hogy Kárpátalján felszámolja az ukrán politikai mozgalmat, miközben annak legagilisabb képviselői pont a görögkatolikus papság és szerzetesek voltak. Az ellentét 1941 januárjában tört felszínre, majd az év folyamán tovább eszkalálódott. 1941 februárjában Kozma Miklós házkutatást rendelt el a bazil-rendi – ukrán érzelmű – szerzeteseknél Miszticén, Kisbereznán és Ungváron. Kilenc szerzetest letartóztattak és öt évre száműztek a máriapócsi görögkatolikus kolostorba. Kozma a püspökségnek szánt állami támogatás csökkentését is felhasználta a Sztojka elleni vitában, mire a püspök – a kiadásai fedezésére – zsidó tulajdonban levő mezőgazdasági földeket igényelt. Szorult helyzetében egyházi földeket is el-, illetve bérbe adott a Hangya Szövetkezetnek. Enyhülés 1942 áprilisában állt be, amikor az új kormánybiztos, Tomcsányi Vilmos Pál közbenjárt Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternél, és elérte, hogy megfelelő biztosítékok ellenében a szerzetesek – magyar rendfőnökök felügyelete alatt –hazatérhessenek kolostoraikba.



Sztojka és a pravoszláv egyház


A vita forrása a magyar kormányzat egyházügyi felfogásában keresendő. Teleki Pál miniszterelnök mindent el kívánt követni annak érdekében, hogy megőrizze a terület nyugalmát, ezért nem teljesítette Sztojka azon kéréseit, ami a pravoszláv egyház adminisztratív eszközökkel történő visszaszorítására vonatkoztak. Sőt, ennek épp az ellenkezője történt: komolyan felmerült egy magyarországi és kárpátaljai görögkeleti egyház felállítására. Mivel Sztojka püspök az ortodoxiával szemben állami támogatásra nem számíthatott, ezért igyekezett azt helyi, hivatali szinten ellehetetleníteni. Mindez komoly konfliktusokat okozott a hívek között. 1941-ben például Szőlősvégardóban, amikor a helyi görögkeleti egyházközség hatósági engedély nélkül kezdte meg új templomának építését, Sztojka – befolyását latba vetve – elérte, hogy a hatóságok lebontassák az épülő templom fundamentumát. Hasonló eset zajlott le 1941-ben Tiszaújlakon, sőt Sztojka azt is elérte, hogy a gorondi görög keleti egyház fakitermelési jogát megvonják, majd átadják a helyi görögkatolikus egyháznak.


Sztojka és a hívők


Sztojka nem feledkezett meg híveinek hétköznapi problémáiról sem, amit Kosztyó a bátyúi ruszinok földszerzési ügyével demonstrált. A kárpátaljai területek csehszlovák megszállása alatt cseh, szlovák és ruszin telepeseket telepítettek be a tömbmagyarsági területekre. Számukra – a magyar lakosság kárára – földet osztottak ki. Miután az első bécsi döntéssel 1938-ban visszakerült ez a terület, majd pedig 1939 márciusában Kárpátalja, a magyar kormányzat nem kívánt átfogó földreformot végrehajtani. Ehelyett „földosztás” címén elsősorban a zsidóktól elvett földeket, illetve az elkobzott cseh, szlovák- és ruszin földeket kívánta szétosztani a magyar törpe- és kisbirtokos parasztságnak. Sztojka aktív levelezésbe kezdett a bátyúi betelepített ruszinok érdekében, s kérte, hogy a csehszlovák földreform idején számukra kiosztott földeket ne vegye el a magyar állam. Ugyan számtalanszor próbálkozott a Földművelésügyi Minisztériumnál, sőt még Teleki Pál miniszterelnöknél is, a földeket a magyar állam mégis elkobozta.


Összegzésként Kosztyó megállapította:

  • a magyar kormány bizalmatlan volt személyével szemben, miközben elvárta azt, hogy támogassa gazdaság fejlesztési terveit Kárpátalján, véleményezze az autonómia tervezeteket,

  • egységesíteni próbálta a (nyelvileg, politikailag) megosztott görögkatolikus papságot, akiket védett, bármilyen meggyőződést is képviseltek,

  • a püspök nem volt antiszemita, nem tiltotta a zsidók befogadását az egyházba, de mégis kihasználta a zsidótörvények adta lehetőségeket, s kényszerrel, adminisztratív úton elvett földeket szerzett meg,

  • nagy vehemenciával védte a görögkatolikus egyházmegye érdekeit a pravoszláv törekvésekkel szemben.

Az eseményről készült sajtóbeszámoló itt olvasható.

2018. szeptember 28-án Bödők Gergely sikeresen megvédte doktori disszertációját az Eszterházy Károly Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskola nyilvános doktori védésén.


Témavezetője Romsics Ignác (az MTA rendes tagja), a bírálók Vörös Boldizsár (a történelemtudomány kandidátusa, tudományos főmunkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet) és Szarka László (a történelemtudomány kandidátusa, tudományos főmunkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet) voltak.


A doktori tézisek és a disszertáció elolvasható itt.


1941 és 1944 között több százezer magyar katona fordult meg a szovjet területeken. A véres küzdelmeken túl a kivonuló honvédek és tisztek számára ismeretlen, új tapasztalatokkal szolgált a keleti front. Az elsődleges élményt maga a háború jelentette, amely nem csupán a sorozott, tartalékos és póttartalékos állomány jelentős hányada számára jelentett újdonságot, hanem a hivatásos állomány döntő része is csupán a területi revíziókat végrehajtó „virágos bevonulások” révén találkozott vele. Emellett viszont olyan területeken szolgáltak, lakosságát, társadalmát legfeljebb leírások alapján ismerhették.


Úton a frontra


A 2. hadsereg katonái akkor szembesültek először a háborús viszonyokkal, amikor 1942-ben átlépték a Lengyel Főkormányzóság határát Észak-Szlovákiában. A lerombolt épületek, a vasúti pálya mentén lévő szerelvényroncsok és az őrt álló kollaboráns fegyveresek mind a háború pusztításait vetítették elő. Néhány visszaemlékezés, napló alapján tudható, hogy a kivonuló magyar katonák szemtanúi voltak a német megsemmisítő politikának, így például a lengyel zsidókat deportáló szerelvényeknek vagy a szovjet hadifoglyok tömeghalálának.

Habár a második világháború az első valóban gépesített háborúként él a köztudatban, a magyar, de még a német katonák számára is alapélmény volt az akár napi 30−40 kilométeres gyalogmenet. Az infrastrukturális nehézségek miatt ugyanis csak a nagyobb városokig szállították vasúton a katonákat, a Donhoz kivonuló hadosztályoknak így több száz kilométert kellett megtenniük gyalogmenetben. Ez fizikailag is roppant megterhelő volt (egy gyalogos egyenruhájának és felszerelésének tömege minimum 25 kilogrammot tett ki), de a partizánok és a repülőgépek támadásaitól való félelem idegileg is kimerítette a katonákat.

Életfeltételek és harácsolás


„A mi gyomrunk már elszokott az ilyen finom ételektől, mióta nem tudunk zabrálni” – emlékezett vissza Kristóf József a 17/1. kísérő könnyű ágyús üteg menetére a Donhoz. A hadműveleti területen az úgynevezett zabrálás szorosan összefüggött a katonák életkörülményeivel. Bár az érték- és emléktárgyak – elsősorban ikonok és szamovárok – „szerzése” napirenden volt a megszállt területeken, a zsákmányolás elsősorban a létfenntartáshoz kapcsolódó élelmiszereket és ruházati cikkeket érintette.

Az élelmezés kérdése az egyik legfőbb konfliktusforrás volt a helyi magyar parancsnokok és a német felettes hatóságok között. A német alárendeltségben működő magyar csapatokat – a Németországba szállított magyar élelmiszerek fejében – német vonalról élelmezték, ami több összeütközési pontot is jelentett. Egyfelől a német katonai élelmezés más arányszámokat állapított meg különböző élelmiszerek esetében, mint amihez a magyar katonák szoktak. Visszatérő panaszok tárgya volt, hogy a magyaros ízek helyett „geműzét” (instant levespor), „kígyónyelvet” (konzervszardínia) vagy „Hitler-szalonnát”(gyümölcsíz) kaptak a katonák. Másfelől a magyarok a nem megfelelő minőségű és mennyiségű élelmiszerért is a németeket tették felelőssé.


Menekültek a Szejm folyó átkelőjénél, 1942 (Fortepan, 43488, id. Konok Tamás)


A hadműveleti területen a katonákat alapvetően közintézményekben, polgári házakban szállásolták el. Ez súlyosan érintette a helyieket. A beszállásolások alkalmával a magyar parancsnokságok lakóházakat foglaltak le, a lakosságot településen belül koncentrálták, illetve nagyban korlátozták a mozgás és közlekedés szabadságát (például kijárási tilalom). A legsúlyosabb következményekkel a kitelepítések jártak, mivel az evakuált lakosság életfeltételeiről általában nem gondoskodtak a magyar csapatok. Már az 1941-es hadműveletek során időlegesen ürítettek ki magyar csapatok településeket, de nagyobb arányú kitelepítéseket a Keleti Megszálló Csoport partizánellenes műveletei, illetve a 2. hadsereg arcvonal-biztosítása során hajtottak végre. A lakosság elkülönítése és kitelepítése ellenére is nehéz volt megfelelő lakóépületeket kiutalni a bevonuló katonák számára. A harcok következtében az épületek jelentős hányada megsemmisült vagy lakhatatlanná vált, az épen maradt lakóingatlanok jelentős részét pedig kifosztották. Az első vonalban 4x5x2 méteres bunkerekben szállásolták el a katonákat, viszont ezek kiépítése sok nehézséggel járt. A kiképzés során elhanyagolták a fedezéképítést, a kivonulóhadsereg nem rendelkezett megfelelő szerszámokkal és építőanyaggal, a munkaerőként kirendelt kiképzetlen munkaszolgálatosok pedig mire az arcvonalhoz értek, a rossz ellátás és bánásmód miatt fizikailag leromlottak.


Az így kiépített nyirkos, rosszul fűthető fedezékek, a mögöttes területek szállásai és a rossz élelmezési viszonyok táptalajává váltak a különböző betegségeknek. A kivonuló katonák ugyan kaptak Tetra védőoltást tífusz, kolera,paratífusz A és B ellen, a megszállt területeken szolgáló katonák döntő hányada megkapta a lázzal és hasmenéssel járó „ukránkát”. Ugyancsak általános volt a sárgaság is, amelyet Rumy Lajos, a Donhoz kivonuló 31. gyalogezred parancsnoka csak mint „doni betegséget” említ visszaemlékezésében. Ezek mellett jelen voltak további fertőző, illetve hiánybetegségek, az első vonalban pedig megjelent az előző világháborúból ismert, lázzal és izomfájdalommal járó lövészárok-betegség is, többeket végkimerüléssel kellett kórházba szállítani.


A legnagyobb gondot mégis az alacsony hőmérséklet jelentette. Ennek tükrében meglepőnek tűnhet, hogy mind az 1941-ben, mindaz 1942-ben a hadműveleti területre kivonulócsapatoknak kezdetben a problémát nem a hideg, hanem a gyakran 35-36 Celsius-fokos meleg jelentette. Sőt, a kiskatonák nem is számoltak a téllel, hiszen 1941-ben a Vörös Hadsereg gyors összeomlásában, 1942-ben pedig az őszi felváltásban bíztak. A nagy hőingadozások mellett Ukrajna keleti részein, illetve az orosz területeken szeptembertől jelen voltak az éjszakai fagyok. Október végétől, novembertől pedig havazni kezdett,s hamarosan akár −20 Celsius-fok alá is süllyedt a hőmérséklet. Bár a szállások sem voltak megfelelőek, a fagysérülések elsősorban az őr-, illetve járőrszolgálatot teljesítőket, illetve a vállalkozásokban résztvevőket érintették. Kiutaltak szőrmesapkákat és -bekecseket, irhamellényeket, érmelegítőket, de csak korlátozott számban, s ezek sem voltak elégségesek a hóviharokban. A gyakorlatban azonban többször nemcsak a téli felszerelés hiányzott, de a nyári ruházat is rongyos állapotban volt, főleg a másodlagosnak tekintett megszálló alakulatoknál.


Magyar katona, 1942 (Fortepan, 30346, Székely Márton )


Így 1942 márciusára a partizánvadászatokban részt vevő Baumann-csoport alakulatainál a nadrágok 50, a bakancsok 80, az alsóneműk 100 százaléka ment tönkre, a 12. tartalékhadosztályegyes alakulataiban pedig 1944 márciusában a legénység 30−40 százaléka fehérnemű nélkül, gatya helyett törülközőt vagy zsebkendőt magára kötve szolgált. Hogy milyen hatással volt ez a hadműveletekre, jól mutatja egy


1942. március végén (!) végrehajtott partizánellenes vállalkozásmérlege, ahol 15 hősi halottra és 33 sebesültre 79 fagysérült jutott.


A fagysérüléseknek leginkább mégis a rossz bánásmód miatt a munkaszolgálatosok, illetve a doni áttörést követően a kiépített fedezékeiket, szálláshelyeiket elhagyó katonák voltak kitéve.


Az ismertetett körülmény tükrében aligha meglepő, hogy – általában a parancsnokok hallgatólagos jóváhagyásával – gyakorlattá vált, hogy a katonák úgymond „feljavították” a kosztjukat, kiegészítették ruhadarabjaikat. Ennek több módja is volt. Egyfelől találkozhatunk nyílt rablási, lopási esetekkel, ahol a katonák erőszakkal vették el a helyi lakosok ingóságait. Visszatérő elem a hadbírósági ítéletekben, hogy a katonák „nagyobb fegyveres erő gyülekezése által a lakosságban előidézett benyomás felhasználásával” tulajdonítottak el értéktárgyakat, haszonállatokat, azaz közvetlen erőszakot nem alkalmaztak, mivel a katonák fenyegető jelenléte elég volt arra, hogy a civilek ne tanúsítsanak ellenállást. Más alkalmakkor a rekvirálások dokumentálásával éltek vissza. Ha a magyar csapatok nem tudtak élelmiszert vételezni a németektől, akkor hivatalos nyugta ellenében rekvirálhattak a helyi lakosságtól. Viszont – a 105. könnyű hadosztály az egyik 1942. áprilisi parancs szerint – a katonák kihasználták azt, hogy rekvirálások során a helybeliek nem értették a nyugta magyar (esetleg német) szövegét,ezért ezeken a katonák az alakulat megnevezése helyett fiktív neveket adtak meg. Egyes katonák„ajándékokat” kaptak bizonyos szolgálatokért,de a szerzés egyfajta módjának tarthatjuk a „bazárokban”kialakult cserekereskedelmet is, ahol– általában áron alul – cigarettáért, gyufáért és egyéb otthonról hozott áruért szereztek élelmet és értéktárgyakat. A legradikálisabb szerzési mód alighanem a szabadrablás volt. Mind a Kárpát-csoport, mind a 2. hadsereg parancsnoksága lehetővé tette, hogy a nagyobb harcok után a parancsnokok harácsolást engedélyezzenek katonáik számára – elsősorban az elhagyott kommunista és zsidó tulajdonok kárára.Emellett fontos kiemelni, hogy a katonák általában felfüggesztették a polgári életben vallott erkölcsi normarendszerüket. Úgy gondolták, hogy mivel a Szovjetunióban csak korlátozott a magántulajdon,így tulajdonképpen minden szerzéssel csupán a megszűnt szovjet hatalom vagyontárgyait tulajdonítják el. Jellemző, hogy a szovjet rendszeregyházellenes intézkedéseit élesen elítélőkatonák sokszor semmi kivetnivalót nem találtak az ortodox templomok ikonjainak ellopásában.A nagyarányú fosztogatások ellen a hadvezetésnek is fel kellett lépnie mind a fegyelem fenntartása,mind a hadsereg tekintélyének megőrzése érdekében. Különösen a német parancsnokságok szorgalmazták a magyar katonák rekvirálásai, harácsolásai elleni fellépést. Ez azért volt fontosa németeknek, mert ezzel egyfelől a gazdasági érdekeik sérültek, másfelől a helyi lakossággal szemben is konfliktusforrást jelentett számukra. Sorozatosan hirdettek ki a fosztogatások, lopások megtiltására és megtorlására vonatkozó parancsokat,viszont ezek nem voltak hatékonyak. Háborús körülmények között a bizonyítási eljárás rendkívül nehézkesnek bizonyult, és a jogszabályok is sok lehetőséget kínáltak a büntetések felfüggesztésére. A fosztogatás elleni fellépésben pedig sokszor a parancsnokok sem voltak teljes mértékben érdekeltek, hiszen egy esetleges büntetés az alakulat morálját csökkentette.


„Szerelem” a fronton?


A „szerelem hiánya” visszatérő elemként van jelen a katonák naplóiban és visszaemlékezéseiben. Ez aligha meglepő annak tükrében, hogy mind a hivatásos, mind a sorozott állomány szexuálisan érett generációból került ki. A magyar politikai és katonai vezetés elsősorban az otthon maradt nőkkel való kapcsolattartás biztosítása révén próbálta kezelni ezt a problémát.A tábori postaszolgálat lehetőséget adott a katonáknak, hogy 9-10 napos átfutással tarthassák a kapcsolatot szeretteikkel, de a háború alatt több nőmozgalom is vállalta, hogy olyan (elsősorban lábadozó) katonáknak küldenek leveleket, akik otthonról nem kapnak postát. A kapcsolattartás legsajátságosabb intézménye alighanem a háborús távesküvő volt. A Belügyminisztérium 1942-ben lehetővé tette a „háború folytán ügyeinek ellátásában akadályozott személyek” számára, hogy annak ellenére köthessenek házasságot a hátországban maradt jegyesükkel, hogy ők maguk hadműveleti területen vannak.


Ezzel szemben a hadvezetés nem fordított jelentős figyelmet a katonák szexuális igényeire. A hivatalos irányelvek és parancsok tiltották a helyi nőkkel való kapcsolattartást, s külön felhívták a figyelmet a polgári lakosság „fertőzöttségére”. Az első világháború időszakával szemben a honvédségnem épített ki tábori bordélyhálózatot. Ezért a legtöbb alakulatnál nyílt titoknak számítottak a nőkkel fenntartott viszonyok, amire az is utal, hogy rendszeres időközönként utaltak ki gumi óvszereket a hadműveleti területen lévőalakulatok számára. Természetes háborús körülmények között felmerül,hogy a magyar katonák és a helyi nők közötti kapcsolatok mennyiben voltak önkéntesek.


Magyar katonák és helyi lakosok, 1942 (Fortepan, 75404, Gergelyi Béla)


A magyar naplóírók és visszaemlékezők rendkívül szűkszavúan írtak a nyílt szexuális erőszakról. Ezzel szemben a szovjetek által a tengelyhatalmak háborús bűneinek feltárására létrehozott Rendkívüli Állami Bizottság jegyzőkönyvei szerint általános volt a nemi erőszak a magyarok által megszállt területeken is. A magyar hadbíráskodás megmaradt anyagaiban is megjelennek a nemi erőszak-ügyek, viszont gyakran csak más bűncselekmények (rablás, jogtalan fegyverhasználat, gyilkosság) alatt tárgyalva. Összetettebb probléma, hogy a keleti fronton készített fényképeken a magyar katonák mellett feltűnő nőknek mennyiben volt önkéntes a kapcsolata a magyar katonákkal. Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy ne jöttek volna létre szorosabb érzelmi kapcsolatok, viszont a meglévő visszaemlékezések alapján a nők elsődleges motivációját az egzisztenciális függés jelentette.


A megszállt területeken egyfajta csonka társadalmakkal találkoztak a magyar katonák: a munkaképes és katonakorú férfilakosság döntő hányada hiányzott, hiszen vagy besorozták a Vörös Hadseregbe, kitelepítették a visszavonulás alkalmával, vagy a németek hurcolták el őket kényszermunkára. Így a kenyérkeresőjüket vesztett, egzisztenciálisan kiszolgáltatott nőknek gondoskodniuk kellett maguk és családjaik megélhetéséről. Ebben a helyzetben egy, a megszálló hadseregben szolgáló katona „szerelme” életbiztosítást jelentett. Egy katona közbenjárhatott a helyi faluvezetőnél, sztarosztánál vagy parancsnokánál a „zsenkájának” életkörülményeinek javításában. Ugyancsak némi védelmet jelentett egy kapcsolat más katonák zaklatásaival és erőszakoskodásaival szemben. A visszavonuló tengelyhatalmi seregeket különböző státuszokban – például mosónő, konyhanő – nők is követték, hiszen az ellenséggel kollaboráló nők retorziókra számíthattak az előrenyomuló Vörös Hadseregtől.

A szexuális kapcsolatok érdekorientáltságát a magyar katonák is jelzik naplóikban és későbbi visszaemlékezéseikben, de legtöbbször nem az egzisztenciális kiszolgáltatottságot emelik ki, hanem az ottani női lakosság erkölcstelenségét. Ennek az erkölcstelenségnek kettős magyarázatát adják. Egyfelől a hadműveleti területen élő lakosság rossz életviszonyait és katasztrofális higiéniai helyzetét összekapcsolják morális ítéletekkel is. Másfelől a megelőző szovjet időszak radikálisan modernizáló, a tradicionális paraszti társadalmat felszámoló tevékenységét a nőkre nézve erkölcsrombolónak bélyegzik. Tehát az egyenlőtlen szexuális kapcsolatok kapcsán egyfajta áldozathibáztatás jelenik meg a katonák elbeszélésében.


Embernek maradni az embertelenségben?

Máig feltáratlan a magyar katonák lakossággal szembeni magatartásának és a brutalizálódásnak a kérdése. A magyar visszaemlékezések jelentős hányada a magyar katonák és a lakosság viszonyát kiegyensúlyozottnak mutatják. Ha pedig a szélsőséges erőszakhasználatról van szó, akkor vagy a szovjet rendszer bűneit, vagy a németek megtorlásait emelik ki. Viszont a hadbírósági eljárások, a katonai parancsok, a német katonai szervek panaszai, a szovjet lakosok visszaemlékezései és a korabeli hadinaplók nem erősítik meg az egyöntetű pozitív képet. A hivatalos parancsok és irányelvek a lakossággal szembeni tartózkodó, de tisztességes bánásmódot hangsúlyozták, a honvédségi propaganda pedig kiemelte, hogy a vörös rémuralom alóli felszabadítókként érkeztek a magyar katonák a szovjet földre. Ennek jelképei voltak a megszállt területeken felállított kettős keresztek is, amelyek az alábbi jelmondatot hirdették:


„Oroszok! Itt járt a magyar hadsereg: keresztet, földet, szabadságot visszaadott nektek!”


Ezzel szemben a hadvezetőség a lakosság megbízhatatlanságát, a propaganda pedig a kulturális felsőbbrendűséget emelte ki. Bár a propaganda kezdetben hangsúlyozta a szovjet rendszer és az orosz nép különbségét, a két kategória hamar összekapcsolódott. Partizánveszélyes területeken többször is a lakosság egyes csoportjait (katonakorú férfiak, zsidók) vagy egészét azonosították a „banditákkal”, ami radikalizálta a katonák magatartását a lakossággal szemben. Bár a lakosság többsége együttműködött a megszállókkal, a magyarokkal való kapcsolatot meghatározta az, hogy a magyar csapatok megszállókként voltak jelen egy totális háborúban. A honvédség – mint a német szövetséges és alárendelt haderő – közreműködött a német megsemmisítő politikában, a partizánellenes hadviselés részeként tömeggyilkosságokat követett el, katonái egyéni atrocitásait pedig nem tudta meggátolni.


Magyar katonák, 1942 (Fortepan, 74252, Nagypál Gábor)


Ezzel párhuzamosan pedig az együttműködő lakosság számára nem tudta biztosítani sem a megfelelő ellátást, sem a védelmet a kollaborációt megtorló partizánokkal szemben. Így a lakosság „barátsága” – ami az üdvözléskor átadott kenyértől és sótól a szerelmi viszonyon át a visszavonulás során az életmentő szállás adásáig terjedhetett − elsősorban túlélési stratégiát jelentett. Ezt a kettősséget illusztrálja Rumy Lajos visszaemlékezése is:


„Ez alatt a hosszú menet alatt azt tapasztaltam, őszintén megmondom, hogy mi fölszabadítjuk azt a lakosságot. Mert hiszen: hoztak vajat, tejfölt. Cserélgettek a katonákkal cigarettáért, és nem tudom micsodáért. Diadalkapuk vártak a községeknél, tényleg az volt az érzésem, hogy mi fölszabadítók vagyunk. Igaz, ma tudom, valószínűleg nem éreztek velünk, csak hát jó arcot mutattak a dologhoz.”

Egyéni szinten a katonák erőszak-alkalmazásánál a civil kontroll hiánya és a kulturális másság tudata volt meghatározó. Más, a németek által megszállt országokkal szemben a szovjet területek lakói semmilyen politikai, önkormányzati jogot nem kaptak, ezért nem állt semmilyen hatékony állami hatalmi szerv a katonai erőszakkal szemben. Ez az állapot egyfelől megágyazott a polgári életben követett normarendszer felfüggesztéséhez, másrészt táptalaját adhatta a különböző hatalmaskodásoknak is.

„Kisebb falvakat érintettünk és igyekeztünk hasonlatosságot tenni Hazánk és e föld között. Idegen és szokatlan volt minden”


– osztotta meg benyomásait 1943-ban kiadott hadinaplójában Kriston József. A német katonákhoz hasonlóan a magyarok részéről is kimutatható egyfajta kulturális elidegenedés, ami értelmezési keretet adott a lakosság nyomorának elfogadásához. A katonák döntő része megrendüléssel fogadta a hadműveleti területen a lakosság életviszonyait. A lakosság számára gyakran ételt osztottak, viszont ezzel párhuzamosan jelen vannak az „oroszokra” (értve ezalatt összefoglalóan a Szovjetunióban élő keleti szláv népeket) és az orosz életmódra vonatkozó sztereotípiák: primitívség, igénytelen életmód, keménykezű autokrata hatalmakkal szembeni szolgalelkűség. Így az embertelen életviszonyokat sokszor azzal magyarázzák a naplóírók, hogy az itt élők a keménységet már úgyis megszokták. A katonák erőszakra való hajlamát döntő módon befolyásolta az aktuális hadi helyzet: elsősorban a partizánháború és a visszavonulás. Mindkét körülmény alapvető vonása, hogy a katonák úgy érezhették, hogy nem urai a helyzetnek, amit gyakran erőszakkal kívántak kompenzálni. A megszálló feladatok ellátása során az elvesztett kontrollt az jelentette, hogy az elégtelen erők miatt az adott területet nem tudták ellenőrzésük alatt tartani, a harcok természeténél fogva pedig a fegyveres és a civil közötti határvonal elmosódott.

A visszavonulók életfeltételeinek (lakhatás, élelmezés) összeomlása ugyancsak a szélsőségek felé terelte a katonák magatartását. Közös vonást fedezhetünk fel a visszavonulás és a partizánellenes hadviselés között abban a tekintetben is, hogy a katonák egyéni atrocitásai egy szervezett megsemmisítő politikához kapcsolódhattak. A partizánvadászatok alkalmával a magyar csapatok kollektív megtorlásokat (túszszedés, kivégzés, falufelgyújtás) hajtottak végre. A visszavonuló 2. hadsereg pedig – a szovjet haderő előrenyomulásának lassítása érdekében – az infrastruktúrát rombolta, a hátramaradt hadianyagot és élelmiszert megsemmisítette.


Magyar katonák, 1942 (Fortepan, 11840, Gádoros Lajos)


A hazatérés

A keleti hadműveleti területet megjárt katonák hazatérése és fogadtatása meglehetősen eltérő körülmények között történt. 1941 végén az I. gyorshadtest és a Kárpát-csoport alakulatait fényes külsőségek között fogadták Magyarországon, pályázatot hirdettek a katonák számára hadi élményeik megírására. A 2. hadsereg maradványainak 1943. tavaszi hazaérkezésére jóval komorabb körülmények között került sor. Habár több városban is díszes módon fogadták a hadsereg egyes alakulatait, beszámolt a filmhíradó arról, hogy Kállay Miklós miniszterelnök ünnepélyesen köszöntötte a Keleti pályaudvaron a 2. hadsereg hazatérő parancsnokát, Jány Gusztávot, a hazaérkezők alapvető tapasztalatai ettől eltértek. Az országhatár átlépése után a katonákat többhetes egészségügyi karanténban tartották, ami mögött többek politikai szándékokat is láttak. Ugyancsak rosszul érintette a hazatérőket a lakosság reakciója is, főleg a nők részéről, akik eltűntként nyilvántartott fiukat, apjukat, férjüket keresték. 1944 elején a VII. és VIII. hadtest katonái viszont már a Vörös Hadsereg elől visszavonulva érték el a magyar határt.


Bár a propaganda az „ezeréves határok” megvédésére szólította fel a honvédeket, megnőtt a dezertálások száma. A visszatérés a Kárpátok hágóihoz immár nem a dicsőséges hazatérést, hanem a háború kudarcát jelezte a harcolók számára.


A cikk az IPM 2018. októberi számában jelent meg.



Legutóbbi hírek