Kutatóink munkái, könyvajánlók, pályázati felhívások, rendezvények


This programme is an intensive ten-day residential course designed to broaden and deepen the background of PhD students early career academics, and established faculty working in Holocaust studies and related fields. It is open to PhD students who are currently enrolled full- or part-time in programmes, and full- or part-time academic staff. We invite applications from a wide variety of disciplines and all intellectual fields related to Holocaust Studies. Please note that the entire programme will be conducted in English. Fellowships are available for up to nineteen applicants, each of whom will receive single room accommodation, board, and tuition during the programme (Fellowships do not, however, cover domestic, international or local travel expenses to and from Royal Holloway, University of London).


Applications should be submitted via email (PDF or Word) by Friday 16 March 2018 to Imogen Dalziel, Programme Manager: HolocaustRI@rhul.ac.uk.


Jelentkezési feltételek és további információk itt.


(Szovjet civilek kivégzése 1941-ben. Fotó forrása: USHMM/NARA)

A magyar történettudomány több alkalommal is vizsgálta azt a kérdést, hogy a korabeli magyar társadalom és döntéshozók milyen tudásszinttel rendelkeztek a holokausztról. Tanulmányomban ehhez a vizsgálatokhoz adalékokat nyújtva azt mutatom be – a polgári szervek jelentései alapján –, hogy a magyar politikai elit mennyit tudhatott a megszállt területeken történő tömeggyilkosságokról.


Témám kifejtését megelőzően három megszorítással kell élnem. Egyrészt vizsgálatom körébe csupán a polgári kormányszervek anyagában megjelenő információkat vontam be, a katonai szervek iratait – ezúttal – figyelmen kívül hagytam. Másrészt a terjedelmi korlátok miatt csupán a háborús bűncselekményekre vonatkozó információkat tekintem át, a megszállt területek egyéb politikai és gazdasági jellegű aspektusait nem ismertetem. Harmadrészt nem foglalkozom azzal a kérdéssel, hogy a magyar politikai elit mit tudhatott a megszálló csapatok által elkövetett háborús bűnökről, bár közvetett információk alapján megállapítható, hogy e tevékenységét szintén ismernie kellett a magyar politikai elitnek.


Vizsgálataim során két forráscsoportot vettem szemügyre. Egyrészt a magyar külügyi apparátus, elsősorban a megszállt keleti területek kapcsán releváns (német, román, finn) követségek megmaradt iratanyagát. Ugyan a megszállt szovjet területeken a németek nem hoztak létre olyan bábállamokat, amikkel diplomáciai kapcsolatot lehetett volna fenntartani, külügyi vonalról jelentős számban érkeztek információk a megszállt területekről. Különösen a berlini követség munkatársai álltak napi kapcsolatban a német döntéshozókkal, több alkalommal az ideiglenesen Berlinben tartózkodó keleti tisztségviselőkkel és katonatisztekkel is beszéltek. Másrészt mivel 1941 júniusában a Kárpátaljától keletre eső részek hadműveleti területté váltak – ahol a magyar katonai és politikai vezetés tartós megszállással számolt, és mintegy 20 ezer zsidó deportálását hajtotta végre –, ezekkel a belügyi szervek is foglalkoztak. Emiatt bevontam kutatásomba a belügyminisztérium, a Kárpátaljai Kormányzói Biztosságának iratait is. Fontos megjegyezni, hogy a miniszterelnöki, miniszteri és kormányzói iratanyag szinte teljes egészében elpusztult, így csupán korlátozottan állapítható meg, hogy az ismertetett információk eljutottak-e a magyar politikai felső vezetéshez, illetve ezek hitelességéről mit gondoltak a döntéshozók. Ezért tanulmányomban jelzem azokat az eseteket, ahol megállapítható az irat útja.


A megszállt területek kapcsán először nem a német, hanem a román zsidópolitikáról érkeztek információk. A bukaresti követség 1941. augusztus 9-i jelentésében már arról számolt be, hogy „a román csapatok bevonultak Bukovinába és Besszarábiába, a visszamaradt zsidókat válogatás és kímélet nélkül lemészárolták; akiknek mégis sikerült életben maradniuk, azokat a bevonulás után összeszedték és internálták, kivéve természetesen a gazdag zsidókat.” Augusztus végén – még ha rossz kontextusban is – Fülöp Pál követségi sajtóelőadó a kisinyovi tömeggyilkosságokról is jelentett. Októberben arról értesítette a katonai attasé a Vezérkari Főnökséget és a külügyminisztert, hogy Besszarábiában elkezdték a gettórendszer kiépítését, „a volt román haditerület egy részéről az összes zsidókat gyűjtőtáborokba szállították, nemre és korra való tekintet nélkül.”


Ősszel nagymértékben megnőtt a magyar szervek tudása a megszállt keleti területeken történő tömeggyilkosságokról. Egy, a miniszterelnöknek címzett, 1941 szeptemberében keletkezett benti bizalmas szerint


„a német csapatok úgy Galíciában, mint az oroszoktól elfoglalt területen igen sok zsidók végeznek ki. Egy átutazó katonánál láttam egy fényképet, mely egy út menti árkot ábrázolt hosszában, mely végig, – ameddig csak a fényképfelvétel látni engedte –, tömve volt a szakállas és pajeszos hullákkal, az előtérben pedig egy német katona állott szétvetett lábakkal, aki undorral és megvetően nézi a hullatömeget.” A bukaresti katonai attasé 1941. október végi jelentésében megjelenik a német szabotázs-, és partizánellenes intézkedések és a zsidóság megsemmisítésének összefüggése: „Az elkövetett merényleteket többnyire zsidó lakosságon torolják meg s igen kiadósan.”


Egy diplomata jelentésében pedig arról számolt be az egyre szaporodó szabotázsakciókkal kapcsolatban, hogy „az erélyes intézkedések eddig csak a zsidósággal szemben lettek megtéve, azáltal, hogy a nagy részük meg lett semmisítve. Sok város viseli már a vasútállomásokon az alábbi feliratot: »Zsidómentes« [Judenfrei].”


1942 áprilisában a Vezérkari Főnökség arról értesítette a külügyminisztert – mely jelentés a Miniszterelnökség anyagában lelhető fel –, hogy a csernovici román hírszerző szerv egy hazatérni kívánó magyart igazított el, „azonban a Gestapo, mert bizonyos zsidó vonatkozása volt az ügynek, […] kivégezte.” 1942 júniusában pedig egy bizalmas jelentés már a tömeggyilkosságokat elkövető csapatokkal foglalkozott:


„a keleti fronton huzamosabban működött csapatokat, akik már hozzászoktak nemcsak a fronton, hanem a mögöttes részeken is a zsidók és más orosz lakosság tömeggyilkolásához […] nem […] fogják a háború végén hazahozni, hanem volt lengyel és orosz területek megszállásával és részbeni bekebelezésével kapcsolatban oda fogják kitelepíteni.”


Habár 1941. augusztus 1-jével a határ menti megszállt szovjet területek a Lengyel Főkormányzóság részeivé lettek, különböző belügyi szervek részéről később is több információ áramlott a keleti területeken folytatott zsidópolitikáról. Bár a határvédelem iratanyaga szinte teljes mértékben megsemmisült, a megmaradt jelentések alapján tudható, hogy aktív kapcsolatban voltak a magyar szervek a galíciai határnál lévő német rend- és határvédelmi erőkkel. Hans Krüger, a sztaniszlaui SS parancsnok – aki ebben a minőségében a sztaniszlaui zsidóság legyilkolásának irányítója volt – többször találkozott a KEOKH munkatársaival mind Magyarországon, mind a megszállt területeken, ahol egy alkalommal a kiutazó magyar hivatalnokoknak egy tömegkivégzést is megrendezett.


Emellett a Magyarországra visszamenekülő zsidók kérdésének rendezésére a Honvédelmi Minisztérium 19. osztálya a németekkel közös bizottságot hívott életre, a kőrösmezői határvidéki rendőrkapitányság pedig úgy értékelte a kapcsolatokat a német határvédelmi szervekkel, hogy „a szomszédos galíciai területen működő SS német rendőrségi alakulatokkal és főként a sztaniszlaui rendőrséggel az érintkezés a legszívélyesebb.” Az informális kapcsolatokon, a deportált zsidók ügyében közbenjárókon kívül, innen kapott információkat Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa is. Kozma – aki már 1939–1940 fordulóján „emberirtásnak” minősítette a lengyelországi zsidópolitikát – 1941. szeptember 13-án levélben fordult Bárdossy László miniszterelnökhöz, mely levelét öt nappal később Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek is eljuttatta. Ehhez a levélhez csatolta a kassai csendőrkerület 8/1. nyomozó alosztályának szeptember 5-i jelentését is, amely úgy jellemezte a kelet-galíciai részek viszonyait, hogy „a zsidók agyonlövése a megszállt területen köztudomású.” Ugyancsak ez a jelentés számol be – még ha hamis kontextussal is – először a Kamenyec-Podolszkijban történt tömeggyilkosságról:


„Katonai gépkocsivezetők elbeszélése szerint Magyarország kiutasított nagyobb létszámú zsidót Kamenes Podolszkból a német katonák és ukrán nemzeti őrök tovább akarták kísérni. A zsidók a katonaságnak ellenszegültek. A katonaság géppisztollyal közzé lőtt a zsidóságnak és több halott lett.”


A belügy felől később is érkeztek hírek a galíciai területekről. A Csendőrség Központi Nyomozó Parancsnoksága 1942. október elején megállapította, hogy a


„nyomozói átfésülés, illetve megállapítás szerint a lengyelországi zsidók az alábbi okok miatt szöknek Magyarországba (sic!): A német hatóságok a lengyel területen lakó zsidókat 16–36 éves korig munkatáborba viszik, a 15 éven aluli és 36 éven felüli zsidókat pedig éheztetik vagy agyonlövik. 1942. szeptember 5. vagy 6-án a németek Toronyával határos Wiskov (lengyel terület) községben 70 zsidót agyonlőttek.”


Egy, az ugyanezekben a napokban beérkezett, töredékesen fennmaradt iratban már azt olvashatjuk, hogy


„a németek elbeszélése szerint folyó évben Lengyelországban a zsidókat kipusztítják.”


1942 októberében Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter arra hivatkozva állíttatta le a hontalan zsidók Kőrösmezőn keresztüli kitoloncolását, hogy „a Körösmezőn át Galíciába kitett zsidókat az ottani megszálló hatóságok legtöbb esetben agyonlövik, és így ezeket a biztos halálba viszik.” Konkrét eseteken túl a keleti területeken a zsidókérdés „általános megoldására” vonatkozó információkkal is találkozhatunk a külügyi forrásokban. A zsidók kitelepítésének igénye korábban is megjelent a külügyi forrásokban, az egyik első, a Szovjetunió jövőjéről szóló jelentésben még Biribidzsan lehetősége is felmerült.


Homlok Sándor berlini katonai attasé 1941. júliusi jelentésében és Werth Henrik 1941. augusztusi memorandumban megfogalmazott nagyszabású kitelepítési tervek, valamint Generalplan Ost leírását tartalmazó jelentések arra engednek következtetni, hogy a magyar katonai és politikai elit ismerte a németeknek a keleti térségre vonatkozó terveit. Ezt a tudást jelzik Hollán Sándor, berlini követségi tanácsos – a galíciai deportálások ügyében tartott berlini egyeztetésén elhangzott – szavai is. Ekkor arra hivatkozva tett panaszt a németeknél, hogy „amikor a német hatóságok jelenleg a tulajdonképpeni Reich területéről és Berlinből tömegesen telepítik ki a zsidókat munkára az északi és keleti megszállt területekre, a Pripet-mocsarak területére stb., az általunk elfoglalt területre részben visszatelepített zsidókat pedig visszaküldik.”


Sztójai, egyik – Bárdossy László miniszterelnöknek címzett – jelentésében arról írt, hogy a keleti területeken „a német szempontból nem kívánatos elemeket eltávolítják,” és az 1941. szeptemberi Horthy-Hitler találkozón is felmerült a zsidók kitelepítésének terve. 1942 nyarán és őszén jelenik meg ismét témaként a keleti területek, mint a „zsidókérdés megoldásának terepe”. 1942 augusztusában számol be jelentésében Sztójay Döme a Martin Luther német külügyi államtitkár-helyettessel folytatott beszélgetéséről. A wannseei konferencián a német Külügyi Hivatalt képviselő diplomata – a konferencia jegyzőkönyvének megfelelően – kifejtette Sztójaynak, hogy


„e kérdés (zsidókérdés – F. Á.) komplexum új stadiumba került, Európát mielőbb meg akarják a zsidó elemektől tisztítani Európából, vagy legalább is azon területekről, ahonnan ez lehetséges lesz és tekintet nélkül állami hovatartozásukra, a zsidókat a keleti megszállt orosz területekre óhajtják kitelepíteni, ahol a ghettókba, vagy munkatáborokba összpontosítva őket dolgoztatni fogják.”


Valószínűleg ezzel a jelentéssel függött össze, hogy európai körútján Ottlik György érdeklődött az Oroszországba kitelepítendő zsidók sorsa felől, mely kérdésre válaszul Sztójay „nem titkolta, hogy ez nem kitelepítést, hanem kivégzést jelentene.” Ezzel összefüggésben Kállay Miklós arra utasította Sztójayt, hogy a Lutherrel való tárgyalásai során tudakolja meg, hogy „megadják-e a keletre kitelepített zsidóknak a további egzisztenciájuk lehetőségét.” Erre azért volt szükség Sztójay érvelése szerint, mert „ennek kapcsán bizonyos híresztelések keringenek.” Luther válaszában megnyugtatta Sztójayt, hogy útépítéseken dolgoztatnák a kitelepített zsidókat, majd egy ún. „zsidó rezervátumban” helyeznék el őket, ám – valószínűleg szándékoltan – a magyar nagykövet nem kérdezett rá arra a nyilvánvaló körülményre, hogy a nehéz fizikai munkára alkalmatlanoknak mi is lenne a sorsa a megszállt területeken.


A keleti megszállt területeken történt tömeggyilkosságról a legrészletesebb jelentést Krause Rolf, egykori rigai konzul adta. Krauset a berlini nagykövetség a megszállt szovjet területek gazdasági lehetőségeinek felmérésével bízta meg. Jelentéseiben – melyek egy részét Sztójay Döme biztosan felküldte Bárdossy Lászlónak, az elemzett forrás előadóíve sajnos mára már nem lelhető fel – elsősorban Ostland, azaz a megszállt Baltikum gazdasági lehetőségeit és a kiépülő német megszállási rendszer szerkezetét ismertette.


Saját bevallása szerint két alkalommal volt a balti államokban, egy alkalommal pedig Ukrajnában a háború során. Az idézett, 1942. februári jelentésében az 1942. január 17. és 29. közötti baltikumi utazásának tapasztalatait osztja meg:


„Mivel a zsidók a bolsevik idő alatt különös buzgalmat tanúsítottak, s a vörösöknél magas adminisztratív posztokat töltöttek be, a területeket – a Balti-államok városait és vidékét – a német Véderő [Wehrmacht] általi felszabadítást követően 1941 júniusában/júliusában természetesen egy hatalmas zsidópogrom árasztotta el. Észtországban a lakosság 1,2 millió lelkéből kereken 5.000 zsidó, Lettországban 1,9 millió léleknél 95.000 zsidó és Litvániában 2,4 millió lakosnál kereken 170.000 zsidó. Tehát 5,5 millió lakosra kereken 270.000 zsidó esik, akiket mára jelentős részben kiirtottak. Habár kezdetben az őslakosok is részt vettek a gyilkosságokban, később már az SS külön kommandói öldösték a zsidó lakosságot az asszonyokkal és a gyerekekkel együtt. Ma nincs több zsidó Észtországban, Lettországban pedig már csak egy munkakülönítmény 2.500 zsidójának és Litvániában még ugyanennyi zsidó kényszermunkásnak kell életben lennie. A ruhák és babakocsik hegyei jelölték a gyilkosságok helyszínein kivégzések rettenetes tömegét. Azokra a zsidókra is ugyanaz a sors várt, akiket a Német Birodalomból, a Protektorátusból és Szlovákiából Ostland felé »internáltak«: megérkezésüket követően levetkőztették őket, poggyászaikat elvették, majd valamennyijüket agyonlőtték. Az összes zsidó tulajdont kisajátították, s amennyiben bútorról volt szó, raktárakban halmozták fel, hogy onnan rendelkezésre bocsássák a német közigazgatási tisztviselőknek lakásaik és irodáik felszerelésére.”


A német megsemmisítő politika többi területéről jóval kevesebb jelentés született, viszont így is találhatunk információkat a német éheztetési politikáról, és a hadifoglyokkal való bánásmódról. Leningrád kiéheztetéséről már az 1941. szeptemberi Horthy– Hitler találkozón is szó esett, viszont a német szándékokra egy Siegfried Kasche zágrábi német követtel – akit egyébként a jövendő Reichskommissariat Moskau élére szántak – történt beszélgetés nyomán készült követségi jelentés mutat rá:


„Az újabb német tervek szerint ugyanis Moszkvát, miként Leningrádot is, a télen át körülzárják és lakosságát az éhhalálnak adják át. »Azon kérdés előtt állunk, […] hogy 10 millió emberre való élelmet a saját katonáinknak vagy pedig az oroszoknak adjuk-e? Minthogy nincs annyi élelem, hogy mindkét oldalra jusson, világos, hogy csak ez a megoldás marad.«”


A Leningrád ostroma során kialakult katasztrofális viszonyokról a Helsinkiben lévő magyar katonai attasé is beszámolt: „Leningrad belső helyzete állandóan romlik, dacára az utánpótlási lehetőségeknek. Naponta 4-5.000-re becsülik az éhen haltak számát. A hullák eltemetésére nincs meg a lehetőség és így azokat egyelőre csak a hó alá kaparják. A tavaszi olvadás a helyzetet kritikussá teheti.” Az éheztetési politika illetve az Adolf Hitler és Erich Koch gyarmati jellegű politikájának összekapcsolódása jelenik meg a Berlinben tartózkodó dnyepropetrovszki főkormányzó helyettesével való tárgyaláson:


„az alsóbb néprétegek valahogyan ki fogják húzni a telet, egyrészt, mert igénytelenek, másrészt, mert elég sok mindent halmoztak össze. Azonban az intelligencia egy része »alighanem éhen fog halni.« »Ők a mi számunkra semmit sem dolgoznak, legfeljebb magvává válnak olyan szabadság-, vagy függetlenségi mozgalomnak, amely a mi érdekeinkkel ellentétes. Ezért egyik első intézkedésem volt, hogy valamennyi ukrán iskolát, egyetemet, középiskolákat, népiskolákat, bezárattam. Ezzel szemben számos német népiskolát és óvodát nyitottunk, és ezeket kedvezményekben részesítjük élelmiszerellátás tekintetében. Az ukrán iskolák közül csak a kézműves iskolákat és a mechanikus iskoláit tartjuk fenn.”


A hadifoglyokkal való bánásmód kérdése több helyen is előkerül a külügyi jelentésekben. Egy 1942. márciusi jelentésben:


„Bizalmas értesüléseim szerint a németek az utóbbi időben orosz foglyokat már nem is ejtenek, kivéve, ha felderítés céljából kell nekik egy pár orosz katona. Egyébként még harc közben mind agyonlövik őket.”


Krause a megszállt keleti területek gazdasági helyzetéről írott egyik jelentésében megjegyezte, hogy az élelmiszerhiány miatt többek „a hadifoglyokon belül emberevőkké váltak, ill. öngyilkosság által vetettek véget létezésüknek.”


További kutatás témája lehet, hogy a magyar kormányzatnak mennyivel növelhették a német hadifogoly-politikáról való tudását azok a jelentések, melyek a Magyarországon 1942 márciusában áthaladó hadifogoly szállítmányokról érkeztek. A VKF 1. osztályának március 18-i napi jelentése szerint a Szolnokra érkező hadifogoly szállítmány esetében 20 halott fogoly temetéséről kellett intézkedni, az orosz szökevények teljesen legyengülve, lefogyva, „csont és bőr” állapotban kerültek a magyar hadikórházba. Az Apahidán március 23-án az országba lépő hadifogoly-szállítmány utolsó kocsijában pedig már 60 holttest volt.


A fentebb felvázolt, korántsem teljes kép mégis két következtetés megtételére alkalmas. Egyrészt a meglévő töredékes iratanyag alapján megállapítható, hogy a magyar politikai elit jelentős mennyiségű információval rendelkezett a német megsemmisítő háborúról. Másrészt ez a forrásanyag felveti annak lehetőségét is, hogy magyar részről a megszállt területeknek ne csupán katonai, hanem politikai és gazdasági oldalát is vizsgáljuk meg.

A tanulmány az Eszmélet 2017. őszi számában jelent meg.

A lábjegyzetekkel ellátott verzió letölthető innen.


(Részlet a filmből)

Bödők Gergely


Film és emlékezet


Az első filmen rögzített háború még nem a Nagy Háború, hanem az 1899–1902-es angol-búr konfliktus volt. Ugyanakkor az állami propaganda a filmeknek – a szórakoztatáson túl – a tömegek meggyőzésében játszott meghatározó szerepét az első világháború alatt ismerte fel és járatta először csúcsra. Ettől fogva a fronthelyszínekre kalauzoló felvételek a filmhíradók elmaradhatatlan kellékei lettek, ilyeneket pedig levetítettek a „rendes mozifilmek” előtt is – rendszerint „kiegészítő műsorok” formájában; de előfordult, hogy fikciós filmekben is használtak fel egykorú mozgóképes riportokat. Kihasználva a viharos gyorsasággal népszerűvé vált mozik sikerét, a feliratozott mozgóképek – az olcsó tömegsajtó mellett – a hangosfilmek elterjedéséig a tömegtájékoztatás leghatékonyabb formáját jelentették.


Bár a technika egyre-másra korszerűsödött és fejlődött, a filmnek a társadalmak múltról alkotott emlékezetbefolyásoló – ezt őrző, vagy alakító – szerepe a Lumière fivérek találmánya óta töretlen maradt. Az első világháborús szörnyűségekről forgatott archív képkockák alapját jelentetik minden későbbi történelmi filmnek: a Valóság készítette filmszalagok már minden jelenetet rögzítettek, ami háborús filmekben azóta is elmaradhatlanul ábrázolásra került. A filmnek köszönhetően nemcsak a Nagy Háború, de a század más eseményei is a nézőt az utólagos szemtanú szerepköréből a történésekkel jelenidejű szemlélődővé teszik. Így lehet, hogy száz éve már, hogy az első világháború eseményei ott peregnek a szemünk előtt: a bajonettel szívenszúrt katona haláltusája, a becsapódó gránát nyomában keletkező óriástölcsér, a napokig tartó tüzérségi előkészítéstől kiüresedett holdbéli tájak, a pergőtűztől idegsokkot kapott baka rángatózó tikkjei, vagy a műlábaikkal – a kamera előtt – őszintétlen mosollyal járni tanuló bicebóca hadfik megindító erőfeszítései.


Az első világháború és a filmipar


A Nagy Háború volt a történelem első igazán mediatizált konfliktusa. Újságcikkek és háborús felvételek ezrei jutottak el az olvasókhoz, a frontzónákban felállított felvevők pedig a filmhíradók és a mozik számára rögzítettek hosszú mozgóképeket a harcokról. A hatás leírhatatlan volt, és a látvány hatott nemcsak a filmkészítés technikáinak fejlődésére, de befolyásolta a befogadás kultúráját is. A háború inspirációvá és hivatkozási alappá vált, összességében pedig – a lövészárkokból lassanként testközelségig juttatott borzalmaknak köszönhetően – az első nagy világégés örökre megváltoztatta a filmipart. Voltak alkotók, akik egyenesen a háború traumatikus élményeinek hatására váltak filmrendezővé. „Mi vágtuk, mi illesztettük össze, mi választottuk ki, mit lehet megmutatni. Szörnyű jeleneteket láttam: katonákat, akiket kizsigereltek, kettévágtak, lefejeztek. Ez a sokk ébreszett rá, hogy filmkészítő legyek” – fogalmazott az avantgárd filmművészet egyik úttörője – a háborúban a francia filmszolgálathoz beosztott – Marcel L’Herbier.


John B. McDowell angol filmhíradós, a Somme-i csata című film (1916) egyik alkotója


A világháború következtében a győztes és a vesztes államokban is megváltoztak a filmkészítés feltételei – jellemzően inkább az utóbbiak javára. A korábban domináns két nagy francia filmvállalat, – a Gaumont, és ennek alapítása után egy évvel később, 1896-ban gründolt Pathé – esetében az első világháború kétségtelen cezúrát jelentett, a harcok elültével a lényegében „kisipari” cégekre alapozott francia filmgyártásban a két nagy gigász befolyása jelentősen csökkent. A németellenes – elsősorban amerikai – propagandafilmek ellensúlyozására 1917-ben létrehozott Universum Film AC (rövidítve: UFA) viszont a legnagyobb és a legfejlettebb technikával dolgozó stúdió lett Európában a háború után; megalapozva a német filmművészet későbbi sikereit. A legnagyobb győztes a mozik terén, a francia filmek piacára benyomuló Hollywood lett, az amerikai stúdiók meghatározó szerepe pedig napjainkig töretlen.


Filmek a vásznon


Évek óta hazai és külföldi oldalakon is a legkülönfélébb szempontokat érvényesítő válogatásokkal rukkolnak elő a legjobbnak tekintett öt-, hét-, kilenc-, tíz-, húsz-, ötven-, első világháborús filmekről. Szemezgetni tehát igazán van miből. A Frontmozik sorozatban eddig – sorrendben – a következő filmek kerültek levetítésre: Nyugaton a helyzet változatlan (1930), Két fogoly (1937), Redl ezredes (1984), A nagy háború (1959), Sarajevo (1940), Szent György lelövi a sárkányt (2009), Negyvennégy (1957), Conan kapitány (1996), Guido Romanelli budapesti missziója (2009), Az út vége: Çanakkale (2013), A nagy ábránd (1937), Európa kapuja (1999), Toprini nász (1939), A dicsőség ösvényei (1957), A vörös báró (2008), Márványba vésett nevek (2002), Fegyverszünet karácsonyra (2005), Svejk, a derék katona(1957), A merénylet – Szarajevó 1914 (2014), Szürke senkik (2016), Bakaruhában (1957). Több mint nyolcvanhat év telt el a sorozat legkorábban készült igazi klasszikusa, Milestone háborús drámája, a Nyugaton a helyzet változatlanja és a tavaly nagy sikert aratott magyar film, a Szürke senkik készítése között.


Ez az eltelt közel kilenc évtized számos lehetőséget kínál arra, hogy filmek segítségével (is) vizsgáljuk, hogy állunk ma a Nagy Háború örökségével. Az érdeklődők válaszokat kaphatnak arra, hogy miként mutatta be a háborút az egykor harcoló felek filmipara; mikor, mit tartottak belőle fontosnak megmutatni; az eltelt idő milyen reflexiókat szült; mennyire tükrözi a film az adott társadalom emlékezetét; alakította-e – és ha igen, milyen irányban – az adott film a korszak múltképét; mit állít a film és mit tud ma a történettudomány az adott kérdésről; mire helyeződött az alkotásokban a hangsúly; az eltelt idővel milyen azonosságok/különbségek jelentek meg az ábrázolás szempontjai, a konzekvenziák, vagy akár a filmnyelv területén. Számos olyan kérdés, amely az egyes alkotások apropóján lehetővé teszi, hogy általános vonásokat is megragadjunk és a háború közös traumatikus tapasztalatán keresztül akár az értéktelített emberi gondolkodás változásainak megértéséhez is közelebb jussunk.


A csukaszürke öt árnyalata


A magyar játékfilmgyártás nem sokkal ez első világháború kitörése előtt született meg, a háború alatt pedig sorra gyártották a többnyire propagandisztikus háborús drámákat, szatírákat, paródiákat és moziszkeccseket. Sajnálatos, hogy a világháború alatt készült magyar filmek több mint 90%-a elveszett. A Horthy korszakban született utolsó világháborús film a Frontmozik szériában is vetített Sarajevo című szerelmi dráma volt, 1940-ből; a második nagy világégés ugyanakkor elmosta az első emlékét és sokáig nem készült új film a Nagy Háborúról.


Tavalyelőtt mutatták be Kovács István első világháborús hiánypótló filmdrámáját, a Szürke senkiket. Örülhetünk, hogy végre a centenárium időszakában is született egy olyan televíziós játékfilm, amely – fikciós történetbe ágyazva – nemcsak szórakoztat, de a drámaiságot sem megspórolva húsbavágó kérdéseket vet fel.


Kiváló karakterek „hozzák” az egyes figurákat; azt az öt monarchiás katonát, akik egy öngyilkos küldetés feladatával lettek megbízva: meg kell semmisíteniük egy olasz postagalam-állomást. És adódik itt szimbólumból mindjárt egy rakás, amik az első világháború ellentmondásosságára mutatnak rá. A háború, bár modern haditechnikával vívták, mégsem nélkülözhette az állatok jelenlétét, hisz tudjuk, lovak százerei pusztultak el a harcokban, a vöröskeresztnél kutyákat alkalmaztak, időzített fényképezőgépeket galambokra szerelve készítettek felvételeket az ellenséges állásokról, gáztámadások elkerülésére pedig apró madarak vészjelzésére is építettek. Itt a filmben egy-, az ellenség híreit „adó-vevő”, postagalamb-állomást kell megsemmisíteni, ráadásul – ez a feladat majd arra a szegedi sorkatonára hárul, aki családi örökségként civilben maga is galambász, és utolsóként megmaradt – allegorikusan, Noé nevű – galambját egyszerűn kalitkájában hordozza magával még itt is. Olyan ez, mintha feladataként – a háború könyörtelen követelménye volna, hogy végül önmaga utolsó emberi vonásait számolja fel, az egyetlent, ami még a régi életére, foglalkozására, otthonára, a frontról egyre homályosabbnak tetsző civilizáció(já)ra emlékezteti.


Szimbolika


Időben és térben valahol az olasz földön járunk, a háború végnapjaiban, a front mögött, de a pontos idő és tér ez esetben is esetleges, jelentősége nincs. Ugyanúgy játszódhatna a film akár Galíciában is, mint annyi minden ebben az egyórában, ez is képletes, a háború általános vonásainak felvillantására szolgál. Az egymás mellé sodródott katonák a Trill Zsolt személyében kitűnően megformált őrmester irányítása alatt állnak. Származásuk tükrözi a Monarchia soknemzetiségű jellegét: románok, osztrákok és magyarok. A néző a kiváló snitteknek köszönhetően a sűrű erdőségeken keresztül szinte velük bandukol, lapul meg, sóhajt fel. A történetben a végére lesz minden, ami kell: konfliktus és bajtársiasság, árulás és hűség, nevetés és halál, hiba és cselszövés – de ez a tabló mégsem lesz túlságosan sűrű, sőt: ellenkezőleg, a végére inkább rövidebbnek hat a film, mint szeretnénk.


Külön öröm, hogy az alkotás épített az utóbbi években megszaporodva közölt első világháborús emlékiratokra is. A film egyik legerősebb képe, elhunyt gyermeke koponyáját a tarisznyájában magával hurcoló osztrák katona erőfeszítése, hogy gyermeke fejét hazavigye ugyanis egyáltalán nem fikció. A Nagy háború könyvek tavaly kiadott kötete (a Somogy megyéből származó Kovács György egészen rendhagyó harctéri naplója) pontosan leírja ezt a „jelenséget”, amikor a fiaival frontra került bajtárs elhunyt gyermekeinek fejét levágva, arról a húst lefőzve igyekezett „őket” legalább ilyen módon hazajuttatni a családi kriptába. Ez is persze egy újabb erős kép: emberség az embertelenségben, vagy ennek mintegy abszurd fonákjaként: brutális gesztus a rossz közepette egy jó ügy érdekében. Mindez végig hétköznapi emberekkel, a film legerősebb ereje éppen az, hogy mindvégig tartózkodik a hőskultusz-teremtéstől.


Noé halála


Noé a film végén meghal: az ellenséges talján tiszt kitöri a nyakát. Sorstragédia ez a javából egy madáron keresztül is, nincs megtisztulás, nincs újrakezdés, csak törések vannak. Igazából és persze átvitt értelemben is. A vízözön utáni világot mindenesetre nem Noé fogja benépesíteni, a túlélők feledata, hogy ezt nekik, a háborút megjárt régieknek kell. Az idő pedig eljött, a háború véget ért. Erről – a Monarchia kapitulálásáról – az egyik „olasz” postagalamb lábán hordozott üzenetből értesülünk.


Persze – tehetjük fel a kérdést – vajon így van-e? Lehet-e? Véget ér(het)-e egy háború pusztán a harcok befejeződésével? Ez a törékeny, mondhatni galamblelkű fiú, olyan metamorfózisokon esett át, ami roppant nehézkessé teszi majd a háborúról a civil életbe tartó visszailleszkedést. Némi reményt sugall, hogy a galambokat végül nem pusztítja el, épp ellenkezőleg, szélnek ereszti. De ezzel a – szintén jelzésértékű – gesztussal még nem ért véget a háború – benne sem.


Aztán így, mindennek a végén, újra elindul a filmben töbször hallható sejtelmes, nyomasztó „suhogás”, és elénk tárul a fák tetejét karcolgató felülnézeti perspektíva. Ha ez a hang tényleg a sietve hazatartó madarakat takarja, akkor különösen sajnálhatjuk, hogy mi tudjuk, amit ez a földön rekedt kisírt szemű baka még nem: a béke szétrajzó galambjai, repültek akármilyen sebesen is, nem jutottak valami messzire.


Bödők Gergely cikke a mandiner.hu-n megjelent korábbi írásának szerkesztett változata.

Fóris Ákos

A 2016-os esztendő végének talán legjobban várt magyar filmjévé vált a Szürke senkik. A film alkotói nem először nyúltak történelmi témához. Köbli Norbert forgatókönyvíróhoz köthető az elmúlt években a magyar történelmi TV-film műfajának újbóli feltámadása olyan filmekkel, mint A vizsga, a Szabadság különjárat, A berni követ, illetve a Félvilág. Kovács István rendező Idegen föld című kisfilmje a második világháborúban játszódik.


Különösen nehéz témát választottak az alkotók, hiszen amíg a második világháborúról számtalan színvonalas háborús film készült, sőt az 1970-es, 1980-as évek Hollywoodja a vietnami háborúval kapcsolatban is kitermelte a maga kánonját, az első világháborúról szóló filmek esetében messze nem találhatjuk ezt a bőséget. Amíg mind a második világháború, mind a vietnami háború feldolgozásához széles tematikai bőséggel nyúlnak az alkotók, az első világháborúról szóló háborús filmek döntő hányada vagy az 1930-as Nyugaton a helyzet változatlannak a „klónjai”, vagy pedig csupán végtelenül didaktikus, fekete és fehér figurákkal operáló háborúellenes vagy éppen heroizáló filmek. Ennek okai országonként eltérőek, de legfőképpen abban ragadható meg az első világháború témájának háttérbeszorulása, hogy egyrészt a második világháború élménye elhomályosította a Nagy Háború emlékét, másrészt Kelet-Európa szerte fontosabb eseménynek élték meg a háborút követő forradalmakat, országok felbomlását és születését, mint magát a világháborút.


Talán ebből az egyhangúságból akartak kitörni a film alkotói, amikor a világháború egy különleges szeletét választották filmjük témájául.


Fóris Ákosnak az ujkor.hu-n megjelent filmkritikája itt olvasható tovább.

Legutóbbi hírek
havi bontás
Keresés