Áttörés a magyar háborús filmben? Történészszemmel az első világháborús Szürke senkikről

January 10, 2018

(Részlet a filmből)

 

Bödők Gergely

 

Film és emlékezet

 

Az első filmen rögzített háború még nem a Nagy Háború, hanem az 1899–1902-es angol-búr konfliktus volt. Ugyanakkor az állami propaganda a filmeknek – a szórakoztatáson túl – a tömegek meggyőzésében játszott meghatározó szerepét az első világháború alatt ismerte fel és járatta először csúcsra. Ettől fogva a fronthelyszínekre kalauzoló felvételek a filmhíradók elmaradhatatlan kellékei lettek, ilyeneket pedig levetítettek a „rendes mozifilmek” előtt is – rendszerint „kiegészítő műsorok” formájában; de előfordult, hogy fikciós filmekben is használtak fel egykorú mozgóképes riportokat. Kihasználva a viharos gyorsasággal népszerűvé vált mozik sikerét, a feliratozott mozgóképek – az olcsó tömegsajtó mellett – a hangosfilmek elterjedéséig a tömegtájékoztatás leghatékonyabb formáját jelentették.

 

Bár a technika egyre-másra korszerűsödött és fejlődött, a filmnek a társadalmak múltról alkotott emlékezetbefolyásoló – ezt őrző, vagy alakító – szerepe a Lumière fivérek találmánya óta töretlen maradt. Az első világháborús szörnyűségekről forgatott archív képkockák alapját jelentetik minden későbbi történelmi filmnek: a Valóság készítette filmszalagok már minden jelenetet rögzítettek, ami háborús filmekben azóta is elmaradhatlanul ábrázolásra került. A filmnek köszönhetően nemcsak a Nagy Háború, de a század más eseményei is a nézőt az utólagos szemtanú szerepköréből a történésekkel jelenidejű szemlélődővé teszik. Így lehet, hogy száz éve már, hogy az első világháború eseményei ott peregnek a szemünk előtt: a bajonettel szívenszúrt katona haláltusája, a becsapódó gránát nyomában keletkező óriástölcsér, a napokig tartó tüzérségi előkészítéstől kiüresedett holdbéli tájak, a pergőtűztől idegsokkot kapott baka rángatózó tikkjei, vagy a műlábaikkal – a kamera előtt – őszintétlen mosollyal járni tanuló bicebóca hadfik megindító erőfeszítései.

 

Az első világháború és a filmipar

 

A Nagy Háború volt a történelem első igazán mediatizált konfliktusa. Újságcikkek és háborús felvételek ezrei jutottak el az olvasókhoz, a frontzónákban felállított felvevők pedig a filmhíradók és a mozik számára rögzítettek hosszú mozgóképeket a harcokról. A hatás leírhatatlan volt, és a látvány hatott nemcsak a filmkészítés technikáinak fejlődésére, de befolyásolta a befogadás kultúráját is. A háború inspirációvá és hivatkozási alappá vált, összességében pedig – a lövészárkokból lassanként testközelségig juttatott borzalmaknak köszönhetően – az első nagy világégés örökre megváltoztatta a filmipart. Voltak alkotók, akik egyenesen a háború traumatikus élményeinek hatására váltak filmrendezővé. „Mi vágtuk, mi illesztettük össze, mi választottuk ki, mit lehet megmutatni. Szörnyű jeleneteket láttam: katonákat, akiket kizsigereltek, kettévágtak, lefejeztek. Ez a sokk ébreszett rá, hogy filmkészítő legyek” – fogalmazott az avantgárd filmművészet egyik úttörője – a háborúban a francia filmszolgálathoz beosztott – Marcel L’Herbier.

 

John B. McDowell angol filmhíradós, a Somme-i csata című film (1916) egyik alkotója 

 

A világháború következtében a győztes és a vesztes államokban is megváltoztak a filmkészítés feltételei – jellemzően inkább az utóbbiak javára. A korábban domináns két nagy francia filmvállalat, – a Gaumont, és ennek alapítása után egy évvel később, 1896-ban gründolt Pathé – esetében az első világháború kétségtelen cezúrát jelentett, a harcok elültével a lényegében „kisipari” cégekre alapozott francia filmgyártásban a két nagy gigász befolyása jelentősen csökkent. A németellenes – elsősorban amerikai – propagandafilmek ellensúlyozására 1917-ben létrehozott Universum Film AC (rövidítve: UFA) viszont a legnagyobb és a legfejlettebb technikával dolgozó stúdió lett Európában a háború után; megalapozva a német filmművészet későbbi sikereit. A legnagyobb győztes a mozik terén, a francia filmek piacára benyomuló Hollywood lett, az amerikai stúdiók meghatározó szerepe pedig napjainkig töretlen.

 

Filmek a vásznon

 

Évek óta hazai és külföldi oldalakon is a legkülönfélébb szempontokat érvényesítő válogatásokkal rukkolnak elő a legjobbnak tekintett öt-, hét-, kilenc-, tíz-, húsz-, ötven-, első világháborús filmekről. Szemezgetni tehát igazán van miből. A Frontmozik sorozatban eddig – sorrendben – a következő filmek kerültek levetítésre: Nyugaton a helyzet változatlan (1930), Két fogoly (1937), Redl ezredes (1984), A nagy háború (1959), Sarajevo (1940), Szent György lelövi a sárkányt (2009), Negyvennégy (1957), Conan kapitány (1996), Guido Romanelli budapesti missziója (2009), Az út vége: Çanakkale (2013), A nagy ábránd (1937), Európa kapuja (1999), Toprini nász (1939), A dicsőség ösvényei (1957), A vörös báró (2008), Márványba vésett nevek (2002), Fegyverszünet karácsonyra (2005), Svejk, a derék katona(1957), A merénylet – Szarajevó 1914 (2014), Szürke senkik (2016), Bakaruhában (1957). Több mint nyolcvanhat év telt el a sorozat legkorábban készült igazi klasszikusa, Milestone háborús drámája, a Nyugaton a helyzet változatlanja és a tavaly nagy sikert aratott magyar film, a Szürke senkik készítése között.

 

Ez az eltelt közel kilenc évtized számos lehetőséget kínál arra, hogy filmek segítségével (is) vizsgáljuk, hogy állunk ma a Nagy Háború örökségével. Az érdeklődők válaszokat kaphatnak arra, hogy miként mutatta be a háborút az egykor harcoló felek filmipara; mikor, mit tartottak belőle fontosnak megmutatni; az eltelt idő milyen reflexiókat szült; mennyire tükrözi a film az adott társadalom emlékezetét; alakította-e – és ha igen, milyen irányban – az adott film a korszak múltképét; mit állít a film és mit tud ma a történettudomány az adott kérdésről; mire helyeződött az alkotásokban a hangsúly; az eltelt idővel milyen azonosságok/különbségek jelentek meg az ábrázolás szempontjai, a konzekvenziák, vagy akár a filmnyelv területén. Számos olyan kérdés, amely az egyes alkotások apropóján lehetővé teszi, hogy általános vonásokat is megragadjunk és a háború közös traumatikus tapasztalatán keresztül akár az értéktelített emberi gondolkodás változásainak megértéséhez is közelebb jussunk.

 

 

A csukaszürke öt árnyalata

 

A magyar játékfilmgyártás nem sokkal ez első világháború kitörése előtt született meg, a háború alatt pedig sorra gyártották a többnyire propagandisztikus háborús drámákat, szatírákat, paródiákat és moziszkeccseket. Sajnálatos, hogy a világháború alatt készült magyar filmek több mint 90%-a elveszett. A Horthy korszakban született utolsó világháborús film a Frontmozik szériában is vetített Sarajevo című szerelmi dráma volt, 1940-ből; a második nagy világégés ugyanakkor elmosta az első emlékét és sokáig nem készült új film a Nagy Háborúról.

 

Tavalyelőtt mutatták be Kovács István első világháborús hiánypótló filmdrámáját, a Szürke senkiket. Örülhetünk, hogy végre a centenárium időszakában is született egy olyan televíziós játékfilm, amely – fikciós történetbe ágyazva – nemcsak szórakoztat, de a drámaiságot sem megspórolva húsbavágó kérdéseket vet fel.

 

Kiváló karakterek „hozzák” az egyes figurákat; azt az öt monarchiás katonát, akik egy öngyilkos küldetés feladatával lettek megbízva: meg kell semmisíteniük egy olasz postagalam-állomást. És adódik itt szimbólumból mindjárt egy rakás, amik az első világháború ellentmondásosságára mutatnak rá. A háború, bár modern haditechnikával vívták, mégsem nélkülözhette az állatok jelenlétét, hisz tudjuk, lovak százerei pusztultak el a harcokban, a vöröskeresztnél kutyákat alkalmaztak, időzített fényképezőgépeket galambokra szerelve készítettek felvételeket az ellenséges állásokról, gáztámadások elkerülésére pedig apró madarak vészjelzésére is építettek. Itt a filmben egy-, az ellenség híreit „adó-vevő”, postagalamb-állomást kell megsemmisíteni, ráadásul – ez a feladat majd arra a szegedi sorkatonára hárul, aki családi örökségként civilben maga is galambász, és utolsóként megmaradt – allegorikusan, Noé nevű – galambját egyszerűn kalitkájában hordozza magával még itt is. Olyan ez, mintha feladataként – a háború könyörtelen követelménye volna, hogy végül önmaga utolsó emberi vonásait számolja fel, az egyetlent, ami még a régi életére, foglalkozására, otthonára, a frontról egyre homályosabbnak tetsző civilizáció(já)ra emlékezteti.

 

Szimbolika

 

Időben és térben valahol az olasz földön járunk, a háború végnapjaiban, a front mögött, de a pontos idő és tér ez esetben is esetleges, jelentősége nincs. Ugyanúgy játszódhatna a film akár Galíciában is, mint annyi minden ebben az egyórában, ez is képletes, a háború általános vonásainak felvillantására szolgál. Az egymás mellé sodródott katonák a Trill Zsolt személyében kitűnően megformált őrmester irányítása alatt állnak. Származásuk tükrözi a Monarchia soknemzetiségű jellegét: románok, osztrákok és magyarok. A néző a kiváló snitteknek köszönhetően a sűrű erdőségeken keresztül szinte velük bandukol, lapul meg, sóhajt fel. A történetben a végére lesz minden, ami kell: konfliktus és bajtársiasság, árulás és hűség, nevetés és halál, hiba és cselszövés – de ez a tabló mégsem lesz túlságosan sűrű, sőt: ellenkezőleg, a végére inkább rövidebbnek hat a film, mint szeretnénk.

 

Külön öröm, hogy az alkotás épített az utóbbi években megszaporodva közölt első világháborús emlékiratokra is. A film egyik legerősebb képe, elhunyt gyermeke koponyáját a tarisznyájában magával hurcoló osztrák katona erőfeszítése, hogy gyermeke fejét hazavigye ugyanis egyáltalán nem fikció. A Nagy háború könyvek tavaly kiadott kötete (a Somogy megyéből származó Kovács György egészen rendhagyó harctéri naplója) pontosan leírja ezt a „jelenséget”, amikor a fiaival frontra került bajtárs elhunyt gyermekeinek fejét levágva, arról a húst lefőzve igyekezett „őket” legalább ilyen módon hazajuttatni a családi kriptába. Ez is persze egy újabb erős kép: emberség az embertelenségben, vagy ennek mintegy abszurd fonákjaként: brutális gesztus a rossz közepette egy jó ügy érdekében. Mindez végig hétköznapi emberekkel, a film legerősebb ereje éppen az, hogy mindvégig tartózkodik a hőskultusz-teremtéstől.

 

Noé halála

 

Noé a film végén meghal: az ellenséges talján tiszt kitöri a nyakát. Sorstragédia ez a javából egy madáron keresztül is, nincs megtisztulás, nincs újrakezdés, csak törések vannak. Igazából és persze átvitt értelemben is. A vízözön utáni világot mindenesetre nem Noé fogja benépesíteni, a túlélők feledata, hogy ezt nekik, a háborút megjárt régieknek kell. Az idő pedig eljött, a háború véget ért. Erről – a Monarchia kapitulálásáról – az egyik „olasz” postagalamb lábán hordozott üzenetből értesülünk.

 

Persze – tehetjük fel a kérdést – vajon így van-e? Lehet-e? Véget ér(het)-e egy háború pusztán a harcok befejeződésével? Ez a törékeny, mondhatni galamblelkű fiú, olyan metamorfózisokon esett át, ami roppant nehézkessé teszi majd a háborúról a civil életbe tartó visszailleszkedést. Némi reményt sugall, hogy a galambokat végül nem pusztítja el, épp ellenkezőleg, szélnek ereszti. De ezzel a – szintén jelzésértékű – gesztussal még nem ért véget a háború – benne sem.

 

Aztán így, mindennek a végén, újra elindul a filmben töbször hallható sejtelmes, nyomasztó „suhogás”, és elénk tárul a fák tetejét karcolgató felülnézeti perspektíva. Ha ez a hang tényleg a sietve hazatartó madarakat takarja, akkor különösen sajnálhatjuk, hogy mi tudjuk, amit ez a földön rekedt kisírt szemű baka még nem: a béke szétrajzó galambjai, repültek akármilyen sebesen is, nem jutottak valami messzire.

 

Bödők Gergely cikke a mandiner.hu-n megjelent korábbi írásának szerkesztett változata.

Fóris Ákos

 

A 2016-os esztendő végének talán legjobban várt magyar filmjévé vált a Szürke senkik. A film alkotói nem először nyúltak történelmi témához. Köbli Norbert forgatókönyvíróhoz köthető az elmúlt években a magyar történelmi TV-film műfajának újbóli feltámadása olyan filmekkel, mint A vizsga, a Szabadság különjárat, A berni követ, illetve a Félvilág. Kovács István rendező Idegen föld című kisfilmje a második világháborúban játszódik.

 

Különösen nehéz témát választottak az alkotók, hiszen amíg a második világháborúról számtalan színvonalas háborús film készült, sőt az 1970-es, 1980-as évek Hollywoodja a vietnami háborúval kapcsolatban is kitermelte a maga kánonját, az első világháborúról szóló filmek esetében messze nem találhatjuk ezt a bőséget. Amíg mind a második világháború, mind a vietnami háború feldolgozásához széles tematikai bőséggel nyúlnak az alkotók, az első világháborúról szóló háborús filmek döntő hányada vagy az 1930-as Nyugaton a helyzet változatlannak a „klónjai”, vagy pedig csupán végtelenül didaktikus, fekete és fehér figurákkal operáló háborúellenes vagy éppen heroizáló filmek. Ennek okai országonként eltérőek, de legfőképpen abban ragadható meg az első világháború témájának háttérbeszorulása, hogy egyrészt a második világháború élménye elhomályosította a Nagy Háború emlékét, másrészt Kelet-Európa szerte fontosabb eseménynek élték meg a háborút követő forradalmakat, országok felbomlását és születését, mint magát a világháborút.

 

Talán ebből az egyhangúságból akartak kitörni a film alkotói, amikor a világháború egy különleges szeletét választották filmjük témájául.

 

Fóris Ákosnak az ujkor.hu-n megjelent filmkritikája itt olvasható tovább.

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Hírek
Please reload

Archívum
Please reload

Keresés