A kijevi csata - Hitler győzelme a német hadvezetés és Sztálin felett 1941. szeptemberében


Szovjet katonák német fogságban 1941 nyarán

(Forrás: Bundesarchiv, B183-B21845)


A hadtörténészek a mai napig vitatkoznak azon, hogy a második világháború legnagyobb bekerítési hadműveletében, 1941. szeptember végén hány vöröskatona esett német fogságba: 665.000, vagy „csak” 416.000.


Az augusztus 25 és szeptember 26 között tartó küzdelmet azonban a német katonai vezetés nem akarta, sőt kifejezetten ellenezte. Hitler volt az, aki 1941. augusztus végén kikényszerítette a Sztálin feletti diadalhoz vezető hadművelet.


A Szovjetunió ellen június 22-én megindult offenzívát követően azonnal megindult a vita a gyors győzelemhez vezető útról. A tét óriási volt. Ha nem sikerül a tél beállta előtt legyőzni a Vörös Hadsereget, akkor Németország 1942-ben is kénytelen két fronton harcolni. Nyugaton, a fő ellenségnek tekintett Nagy-Britannia ellen ugyanis akkor már két éve óta folyt a háború. A szigetország kitartását Hitler azzal magyarázta tábornokainak, hogy az angolok bíznak a Szovjetunióban, mint lehetséges szövetségesben, ezért kell a Wehrmachtnak „még az Anglia elleni háború befejezése előtt Szovjet-Oroszországot gyors hadjáratban levernie".


A német szárazföldi erők főparancsnoka, Walther von Brauchitsch tábornagy, illetve a vezérkar főnöke, Franz Halder vezérezredes és a Közép Hadseregcsoport főparancsnoka, Fedor Bock vezértábornagy egyaránt Moszkva bevételétől várták a hadjárat gyors megnyerését. A vezérkar augusztus 18-án benyújtott javaslata azonban nem a szovjet főváros elfoglalását, hanem a moszkvai ipari körzet birtokbavételét tűzte ki célul. Úgy okoskodtak, hogy a Szovjetunió kénytelen lesz harcképes csapatainak legnagyobb részét a terület védelmére felvonultatni, amelyek a Wehrmacht csapásai alatt el fognak vérezni.


Útjelzőtáblák Lemberg mellett 1941. júliusában.

(Forrás: Bundesarchiv, Bild 101I-187-0203-02)


A terv Hitler gyökeres elutasításával találkozott, ő ugyanis Moszkva helyett Leningrád és Kijev ellen parancsolta katonáit. Sőt, egyenesen megtiltotta, hogy Moszkvára támadjanak mielőtt e két célpont ellen sikert arattak. Gondolatmenete szerint a német támadásnak három gazdasági okból kell dél felé irányulnia. Egyrészt azért, hogy megszerezzék a donyecki iparvidéket, az orosz gazdaság bázisát, és ezzel lehetetlenné tegyék a további szovjet fegyverzését. Másrészt azért, hogy elvágják az orosz hadigazdaságot a kaukázusi olajtól. A Krím félsziget elfoglalása pedig azért létfontosságú, mert ez által szüntethető meg a németek fő ellátási körzetének számító romániai olajmezők légi fenyegetettsége. A legnyomósabb ok azonban az ukrajnai mezőgazdasági területek megszerzése volt. Hitler az onnan remélt élelmiszerrel szerette volna biztosítani a német lakosság és a megszálló milliós katonaság megfelelő ellátását. Az volt a félelme, hogy az angol blokád miatt megismétlődhetnek az első világháborús német éhséglázadások, amik politikai népszerűségvesztéshez és végső soron hatalma destabilizációjához vezethetnek. El volt szánva arra is, hogy mindezt a szovjet polgári lakosság millióinak éhhalála árán is keresztül viszi, ahogy ezt az 1941. május 2-i államtitkári értekezleten kertelés nélkül megfogalmazták.


A déli támadás világpolitikai hasznát pedig abban látta, hogy Irán ezzel bátorítást nyer a szovjet-angol befolyásszerzési törekvések elhárítására. Ezzel azonban Hitler elkésett, mert a két szövetséges augusztus 25-én bevonult a közel-keleti országba. A Führer egyébként már a Barbarossa-hadjárat megindítása előtt, majd megindítása után is amellett volt, hogy a Wehrmacht a hadműveletét egy bizonyos pont elérése után ne Moszkva, hanem Leningrád és Ukrajna irányába folytassa. Ráadásul a keleti front augusztus közepi helyzetét látva katonai értelemben is a déli támadás tűnt a legészszerűbb döntésnek. Az ellenség – a szovjet Délnyugati Frontról van szó – közel 300 kilométer mély, háromszög alakú beszögellésben helyezkedett el, amelyet két német hadseregcsoport karolt át. A terület nagyságát érzékeltetendő, korabeli német számításokat alapul véve, ez egy körülbelül másfél Magyarországnyi térség. Ugyan a német hadvezetés tisztában volt a kínálkozó lehetőséggel, a Közép Hadseregcsoport csak korlátott hadműveleteket kezdeményezett, mert tartalékolni akarta erőit a tervezett moszkvai támadásra. Ezzel a hadvezetés végképp magára haragította Hitlert.


Franz Halder, a szárazföldi haderő (OKH) vezérkari főnöke pontosan tudta, hogy egymaga hiába kísérelné megnyerni Hitlert a moszkvai támadásra. Abban reménykedett, hogy a diktátor, nem mellesleg a Wehrmacht főparancsnoka, talán hallgatni fog Heinz Guderianra, a német páncélos erő megteremtőjére, akit a Halder a saját repülőgépén küldött a diktátor főhadiszállására. A Führer végighallgatta Guderian érveit, de hajthatatlan maradt, így a páncélos vezér – amúgy önfejűsége miatt összes katonai felettesének réme – belátva, hogy minden ellenkezés hiábavaló, augusztus 25-én megindította tankjait Ukrajna felé.


Pontosan azt a hadmozdulatot kezdte meg végrehajtani, melynek lehetőségére Georgij Zsukov marsall augusztus 19-én felhívta Sztálin figyelmét. A szovjet hadvezér arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet csapatok ellenállása következtében meggyengült német csapatok támadása Moszkva ellen egyelőre nem valószínű. Sokkal inkább arra kell számítani, hogy a Wehrmacht ve fog nyomulni fedezetlenül maradt Délnyugati Front hátába. Tudtán kívül a szovjet marsall megerősítette, hogy Hitler katonai szempontból tökéletesen választotta meg a következő német csapás helyét és irányát.


A szovjet hadvezetés e fenyegetés elhárítására augusztus első felében létrehozta a Brjanszki Frontot. Parancsnokát, a „szovjet Guderiannak” nevezett Andrej Jerjomenkot Sztálin utasította, hogy fedezze Moszkva délnyugati megközelítési útvonalait, és zúzza szét a „gazfickó” Guderiant. Sztálin ugyanis egy augusztus 10-i hírszerzői jelentés alapján azzal számolt, hogy a német hadvezetés hamarosan megindítja a Moszkva elleni támadást.

Radó Sándor, 1899. november 6 – 1981. augusztus 20.

(Forrás: wikipedia)


A kémjelentés szerint azonban megtévesztésül nem szemből (keletről), hanem a szovjet fővárostól délnyugatra lévő Brjanszkon keresztül. Sztálin viszont nem tudhatta, hogy a „Dóra” álnéven jelentő Radó Sándortól származó információ, bár hajszálpontosan tükrözi a német vezérkar szándékát, bő egy hét múlva már nem lesz érvényes, mert – mint bemutattuk – Hitler augusztus 21-én elutasította a hadvezetés javaslatát.


Akármi volt is a szovjet vezetés indítéka (Zsukov figyelmeztetése vagy a kémjelentés), a Brjanszki Front létrehozásával akadályt gördített Guderian augusztus 25-i előrenyomulásának útjába. Csapatai a szovjet front felé eső (keleti) szárnyuk fedezésére Brjanszk felé is terjeszkedtek. Ezzel az a látszat keletkezett, hogy a Moszkva ellen jelezett offenzíva indult meg. A szovjet frontfelderítés ugyan észrevette, hogy a német páncélosok dél felé özönlenek, de úgy vélte, ez csupán megtévesztő manőver, az ellenség hamarosan Brjanszk, azaz Moszkva felé fordul. Jerjomenko megbízatásához híven heves támadásokkal igyekezett Guderian – gyalogos hadtestekkel megerősített – tankhadseregét megsemmisíteni. Ez ugyan nem sikerült hevenyészve összetákolt frontjának, de a szovjet csapások – főleg a légierőé – és a folyamatosan odaküldött csapatok lelassították Guderian előre nyomulását. Sztálin azonban többet követelt. Szeptember 2-án azt táviratozta Jerjomenkonak, hogy ne csak fogadkozzon, miszerint szilánkokra veri Guderian csapatait, hanem hajtsa is végre. Az ellenük bevetni szándékozott erős hadsereget azonban a szovjet hadvezetés – helytelen helyzetértékelés miatt – rossz irányba dirigálta.


Sztálin ekkor tehát még bízott – bízni szeretett volna – Guderian megállításának lehetőségében. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy kategorikusan ellenezte a szovjet csapatok Kijev körzetéből való akárcsak kismértékű visszavonását is. Valószínűleg egy fontos epizód is szerepet játszott az elutasításban. Augusztusban az egyik hadtest átcsoportosítása közben – kimondottan a szovjet parancsnok hanyagsága vagy hozzánemértése miatt – a németek elfoglaltak egy a Dnyeperen átvezető, a szovjet védelem szempontjából nagyon fontos hidat, ami újból megerősítette Sztálint abban, hogy nem bízhat saját hadvezetésében. „Maradjanak csak ott, ahol vannak”, üzente, és ne visszavonulási vonalakat keresgéljenek, hanem csakis az ellenállás lehetőségeit. Feltehetően abban bízott, hogy így – a Délnyugati Front többszázezer katonájának sikeres védekezésével – időt nyer. Sztálin – a politikai presztízsveszteségen túl – azért is kockázatosnak tarthatta a visszavonulás engedélyezését, mert nem volt előkészített védelmi vonal, ahová a csapatok visszavonulhattak volna, a mozgékonyságukat pedig a korábbi umani csatában elvesztett harckocsik és teherautók hiánya akadályozta. Ráadásul a bekerítés egész területe felett a német légierő volt az úr. Szemjon Bugyonnij és parancsnoktársai azonban mégis ragaszkodtak az általános visszavonuláshoz, mire Sztálin szeptember 11-én leváltotta. Nem akárkitől, polgárháborús harcostársától, a legendás hírű lovasparancsnoktól vonta meg bizalmát. Bár a marsall figyelmeztette Sztálint, hogy Jerjomenko kudarcot vallott Guderian feltartóztatásában, Sztálin még mindig reménykedett, hogy valahogy mégiscsak sikerül megállítani a német tankokat.


A szovjet hadvezetés azonban szemmel láthatóan nem számolt azzal, hogy Guderian esetleges

feltartóztatása még nem jelenti a szovjet Délnyugati Front megsemmisítésért indítotti német

támadás meghiúsítását. A Wehrmachtnak azonban a győzelemhez szükséges volt még a Dél

Hadseregcsoport – eredetileg nem tervezett – bekapcsolására is.


Főparancsnoka, az a Gerd von Rundstedt tábornagy volt, akinek fő szerepe volt Franciaország 1940-es sikeres lerohanásában. A tábornagy a Barbarossa-hadjáratban viszont nem tudta elérni kitűzött célját, Kijev elfoglalását, illetve megtörni a Dnyeper mentén álló szovjet csapatok ellenállását, annak ellenére, hogy augusztus elején Umannál sikeres bekerítési hadművelettel kb. 100.000 hadifoglyot ejtett.


Kenyérosztás a vinnicjai hadifogoly lágerben, 1941. július 28.

(Forrás: Bundesarchiv, Bild 146-1979-113-04)


Amikor Hitler augusztus elején felkereste a tábornagyot oroszországi törzskaránál, szövetségesre talált. Rundtstedt ugyanis kijelentette, hogy a Moszkva elleni támadást csak azután szabad folytatni, hogy megjavították a helyzetet az arcvonal déli, azaz Rundstedt által nem kielégítő eredménnyel ostromolt szakaszán. Nem világos, hogy Rundstedt mikor jelezte csatlakozási készségét Hitler tervéhez, de a hadseregcsoport hadinaplójában szeptember 1-i dátummal már ez áll: „Annak, aki Moszkvát akarja, előbb Bugyonnijt kell megvernie!” Döntő momentum volt, amikor a Dél Hadseregcsoport páncélos hadserege szeptember 12-én átkelt a Dnyeperen és elkezdett észak felé nyomulni. Német értékelés szerint a páncélosok megjelenése meglepte a szovjet hadvezetést. A tankoknak három nap múlva sikerült egyesülnie Guderian szemből érkező páncélosaival, s ezzel 200 kilométerre Kijevtől keletre bezárult a német bekerítés külső gyűrűje. A 6. hadsereg szeptember 19-én vette be az ukrán fővárost, a katlanban rekedt szovjet csapatok ellenállását pedig szeptember 26-ára törték meg.


Német katonák a kijevi csatában, 1941. szeptember.

(Forrás: Bundesarchiv, B183-L29208)


Hitler tehát nemcsak saját hadvezetése, hanem Sztálin felett is óriási diadalt aratott. Minden eddiginél több szovjet katona került hadifogságba. Ennek fő oka az volt, hogy Sztálin csak akkor – szeptember 18-ára virradó hajnalban – engedélyezte a visszavonulás megkezdését, amikor már késő volt. Sztálin kül- és belpolitikai okból egyaránt úgy értékelte, hogy minél tovább ki kell tartania az ország harmadik legnagyobb városánál. F. D. Roosvelt amerikai elnök Moszkvába látogató megbízottját, Harry Hopkinst július végén arról biztosította, hogy a szovjet frontvonal még az év végén is Kijevtől nyugatra fog húzódni. Volt ebben az ígéretben egy nagy adag áltatás is: Sztálin több ezer amerikai repülőgépre és harckocsira számított. Ha képtelen a szavát állni, akkor esetleg meg sem kapja az amerikai hadfelszerelést. De Kijev feladása a Szovjetunión belül is rossz példát mutatott volna, különösen Leningrád védőinek. Szeptember elején nagyon úgy festett, hogy az itt is támadó német erők hamarosan beveszik a bolsevik forradalom fővárosát. A helyzet annyira rossz volt, hogy a szeptember 8-án oda vezényelt Zsukov is már csak repülőgépen tudta elérni szolgálati helyét. Azonban még a könyörtelen szigoráról ismert hadvezér sem tudta volna egykönnyen a frontvonalban tartani Leningrád védőit, ha a szovjet hadvezetés ezzel egyidejűleg lemond Kijevről.


Hitler a kijevi győzelemmel egy kb. háromnegyedmilliós szovjet csoportosítást ütött ki a küzdelemből. Elesett a Délnyugati Front vezetője, Mikhail Kirponosz vezérezredes, fogságba került a németek által hozzá hasonlóan szintén nagyra tartott Mikhail Potapov vezérőrnagy, a németeknek nagyon sok gondot okozó 5. hadsereg vezetője. Ellentétben például a szmolenszki katlannal, ahonnan júliusban 100.000 vöröskatonát sikerült kimenekíteni, a kijevi bekerítésnél csak mintegy 15.000 fegyveres kerülte el a fogságba esést. A csapdába szorult több százezer vörös katona kétharmada nem érte meg a következő év tavaszát. Ők voltak a nemzetiszocialista kiéheztetési politika első tömeges áldozatai.


Szovjet hadifoglyok cipelik halott társaikat 1941. nyarán Chełmno közelében.

(Forrsá: USHMM. Kép száma: 05975)


Hamarosan ugyanerre a sorsra jutott Harkov lakosságának nagy része is. A kijevi győzelem tette azt is lehetővé, hogy folytatódjon az elfoglalt ukrán területeken élő zsidóknak már a hadjárat kezdetén megindult és immár népirtásig fajuló elpusztítása. Létrejött az Ukrajnai Birodalmi Biztosság, élén az ukránokat gyűlölő Erich Koch-hal, kezdetét vehette Ukrajna természeti kincseinek és emberi erőforrásainak gyarmatosító jellegű kisajátítása a nemzetiszocialista hadigépezet és Hitler uralmi terveinek érdekében.


A „Barbarossa” hadjárat, de talán az egész háború folytatásának szempontjából még jelentősebb, hogy Hitler a kijevi csata kikényszerítésével és megnyerésével a saját generálisai felett is győzelmet aratott, és ezzel végzetes módon gyarapította hadvezéri tekintélyét, különösen a hadvezetésnek abban az ún. „belső” körében, melyben a háborút illető tényleges döntések születtek.


A cikk nyomtatott verziója az IPM 2018/2. számában jelent meg.




Hírek
Archívum
Keresés

© 2017 by Clio Institute.