Fehérterror a Dél-Dunántúlon

May 6, 2018

A világháborús vereséget követően néhány hónap alatt három rendszerváltás is lezajlott. Az első az 1918 őszén létrejött polgári demokratikus (Nép)Köztársaság, a második az 1919. március 21-én megalakult Magyarországi Tanácsköztársaság, a harmadik pedig az ezt felváltó ellenforradalmi berendezkedés volt. Mindhárom politikai fordulat magában hordott egyfajta számonkérést, ezek jellege, intenzitása és célja ugyanakkor radikálisan eltért.

 

Az őszirózsás forradalom alatt és ennek nyomán került sor – főleg vidéken – különféle népítéletekre és inzultusokra. Ezeket többnyire a frontokról hazatérő – fegyvereiket megtartó – katonaság vagy a nélkülözésbe és bizonytalanságba belefáradt vidéki lakosság kezdeményezte, „kárvallottjai” pedig többnyire a helyi jegyzők, termény-biztosok, szatócsbolt-tulajdonosok és esetlegesen a kúria vagy a kastély otthontartózkodó lakói voltak. A forradalom legismertebb áldozata viszont Tisza István volt, akit fővárosi villájában lőttek le.

 

A Tanácsköztársaság proletárdiktatúrája – a mintaként szolgáló szovjet-orosz példát követve – ugyanakkor az erőszak új szintjét honosította meg, amit a zömében laikusokból álló forradalmi törvényszékek, a szervezett túszszedés, a Vörös Őrség, és a különféle – közel kéttucatnyira tehető – terrorcsapat „működése” fémjelzett. Leginkább ez utóbbit szokta a népi emlékezet egyszerűsítően csak vörösterrorként emlegetni.

 

A Kommün bukásakor, 1919 augusztusára Magyarországon több hatalmi-politikai központ jött létre, de  egyik sem volt képes  hatalmát az ország egésze fölött gyakorolni. Az ország tekintélyes részén a román hadsereg irányította a közigazgatást, Budapesten pedig rövid életű „szakszervezeti” kormány alakult. A Nyugat-Dunántúlon és Bécsben – ellenforradalmi csoportok működtek, Szegeden pedig ellenforradalmi kabinet állt fel. A már eddig is kaotikus viszonyokat a Szeged–Baja–Pécs vonaltól délre francia és szerb megszállás tetézte.

 

„Szeged sziget, tele a nemzeti érzés hajótörötteivel”

 

Szeged központi helyet foglalt el az ellenforradalomban. Ahogy a huszártiszt, Kozma Miklós megfogalmazta: „Szeged sziget, tele a nemzeti érzés hajótörötteivel”. Azok számára, akik szembekerültek a kommünnel, Szeged jelképesen külön országgá, a „nemzeti föltámadás” kiinduló terepévé vált. Az ellenforradalmárok célja – ahogy fogalmaztak – a „nemzeti gondolat” érvényre juttatása, és az „ország visszafoglalása” volt, akár fegyveres eszközökkel is.

 

„Itt mindenki a jövő jegyében él, érez, gondolkodik és tesz. Aki ma Szegeden kopott legénységi ruhákban, de felvágott fejjel jár és él, az a megújhodni-akaró és újjászületni-vágyó Magyarországnak egy-egy energiaatómja és cifra világ jön a vörösökre, ha ez az energia egyszer innen kirobban!”

 

– olvashatjuk Kozma 1919. júniusi naplóbejegyzésében.

 

A háború végét követő kényszerű tétlenséget követően ide érkezett meg Horthy Miklós altengernagy is, aki az ellenforradalmi kormány hadügyminisztere, majd a szerveződő Nemzeti Hadsereg főparancsnoka lett. Nem sokkal később  azonban önállósítva magát, kivált a hadügyminisztérium kötelékéből, székhelyét pedig áttette Szegedről Siófokra.             Horthyra még Szegeden különösen Gömbös és Prónay volt nagy hatással. Utóbbi, – ahogy azt Shvoy Kálmán vezérkari ezredes megörökítette –

 

„teljesen hatalmába kerítette Horthyt, nem engedelmeskedett senkinek, állam volt az államban, és rengeteg bajt csinált, […]. Századában sok rovott múltú, tiszti mivoltát igazolni nem tudó alak volt, akik minden aljasságra képesek voltak. Ennek a századnak[…]volt a műve, hogy Szegeden emberek tűntek el, akiket megölve, megdrótozva dobtak a Tiszába. Ezt mindenki tudta, de ellene nem tett senki semmit[…]Mi, a hadsereg–parancsnokság[…]lépéseket tettünk ezen kihágások megtorlása és megszüntetése érdekében, de le lettünk intve, s Prónay és különítménye közvetlen a »fővezér«-nek rendeltetett alá.”

 

A Szegeden megfogalmazott  ún. „szegedi gondolat” a különböző konzervatív, antikommunista, nacionalista, antiszemita –– ideológiák  elegye volt. Az ellenforradalmárok értékítéletében – ahogy ezt a fehérterror egyik tiszti századát vezető Prónay Pál naplójából kiolvashatjuk – a Tanácsköztársaság alatt kompromittálódott személyek tulajdonképpen „kiírták” magukat a nemzetből. Az antikommunizmuson túl az ellenforradalom – több forrásból táplálkozó – antiszemita indulatokat is a felszínre hozott. Míg az antiszemitizmus a világháború előtt is létezett Magyarországon, igazán jelentős tényezővé és főleg mozgósító erővé közvetlenül utána vált A világháború borzalmaiért és a forradalmakért a zsidóság egészét –– kárhoztató kollektív vád mindvégig az ellenforradalom egyik markáns  jellemzője maradt. A kollektív vád hamar párosult a felelősségre vonás igényével. A nemzeti hadsereg leghírhedtebb tisztjei – mint  Prónay Pál is – tevőlegesen is részt akartak vállalni a jövő „nemzeti és keresztény” Magyarországának a „felelőtlen elemektől” történő megtisztításában. Ez a Prónay-alakulat, az Ostenburg-Moravek Gyula vezette különítmény, a Héjjas Iván vezette csoport, és a Bárdos-század által elkövetett sorozatos gyilkosságokban jelent meg.

 

Miért a Dunántúl?

 

Adódik a kérdés: miért éppen itt rendezkedtek be Horthyék? Az ország tekintélyes része idegen megszállás alatt állt: keleten, a fővárosban és Észak-Dunántúl nagy részén a román hadsereg állomásozott, északon a Duna vonaláig a csehek, délen pedig – Szegedet is érintve – francia-szerb intervenciós haderő. A Nyugat – és Dél-Dunántúl számított ilyen szempontból légüres térnek, ahol be lehetett rendezkedni.

 

A Nemzeti Hadsereg tiszti századai több hullámban augusztus elején vonultak Szegedről a Dunántúlra. Nem rendelkezünk olyan forrással, amely egyértelművé tenné, hogy Horthy már ekkor az ország vezetésére készült. Ugyanakkor tőle bizonyosan nem állt távol a vezéri szerep és egy erőskezű – akár diktatórikus – rendteremtés levezénylése. A 100–150 fős tiszti századok tagjai legfontosabb céljuknak a kommunista diktatúra résztvevőinek megbüntetését, tekintették. Prónay Pál emlékiratai szerint írásban is kért a vezérkari főnöktől kivégzési parancsot, de azt ő „igen ravaszul mosolygó arccal megtagadta”. Soós tábornok indulás előtt még hozzátette: „Ne öljetek meg nekem túl sok zsidót[…]mert abból is bajok lesznek”. Bár a közlés valóságtartalmáról nincs biztos tudomásunk az valamelyest jellemzi a Szegeden gyülekezők gondolkodásmódját: a szegedi ellenforradalmi tisztek számára a „zsidó” és a „kommunista” lényegében szinonimák voltak. Prónay szerint tiszti századainak célja a „zsidósággal való alapos leszámolás volt”, illetve – ahogy azt másutt írja – az ország megtisztítása „az idegen konjuktúraelemektől”.

 

 A fehérterror brutalitása nem csak válasz volt a kommunisták rémtetteire. A forrásokból az derül ki, hogy a kivégzettek zömének komoly szerepe egyáltalán nem volt a Tanácsköztársaság alatt. Felekezeti hovatartozásuk mellett többször elég volt  a kommunista szimpátia puszta vádja, vagy az, hogy  a település értelmiségéhez tartozóként elvállalták a községi adminisztrációját  a kommün időszaka alatt is.

 

A Prónay-különítmény és más alakulatok által 1919 kora augusztusától érintett dunántúli helységeken meggyilkolt áldozatok száma százas nagyságrendű. Megtalálható köztük a Tanácsköztársaság tisztviselői és egyszerű vöröskatonák is, míg mások csupán zsidóságuk miatt estek áldozatul. A www.konfliktuskutato.hu című portálon több áldozat meggyilkolásának konkrét körülményeiről is részletesebben tájékozódhatunk. Hun Sándor budapesti ügyvédet Nagyhantoson, a Nemzeti Hadsereg tisztjei összeverték és kivégezték. Feder Izrael kereskedőt a Kaposvárról Budapestre tartó vonaton kirabolták, letartóztatták, másnap pedig Siófokon felakasztották. Siófokról maga Prónay írja – a túlzásoktól sem mentes kötetében – hogy annyira megteltek a börtönök, hogy éjszakánként sokakat kellett a Balaton fenekére engedni a foglyok közül, hogy legyen hely az utánuk érkezőknek. Alapon egy különítményes azt parancsolta a helyi jegyzőnek, hogy elrettentésül két zsidót jelöljön ki, akiket majd kivégeznek. Tamásiban két zsidó kamaszt felakasztottak, mert felemelték a szavukat a különítményesek önkényeskedései ellen. Faddon Erdős Márkuszt elhurcolták és bajonett szúrásokkal kivégeztek. Ugyanitt a helyi mészárost, Bloch Mórt lefejezték. Ságváron egy zsidó földbirtokos orrát és füleit levágták, majd agyondöfték. A brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokat általában kínzások is megelőzték. Simontornyán egy áldozatnak szögeket vertek a fejébe. Másutt, ahogy azt Prónay naplójából megtudhatjuk, egyik hadnagya vallatási módszereiről közli, hogy tisztje egy településen mezítelen áldozatát annak nemi szervére erősített kötélen keresztül futtatta.

 

A Marcaliban 1919. augusztus elején letartóztatott mintegy kéttucatnyi kommunistát és zsidót a településre augusztus 27-én érkezett Prónay különítményesek már másnap kínozni kezdték. Egy szemtanú vallomása szerint „volt, akinek a fejbőrét elevenen megnyúzták, volt, akit megégettek és […] furkós és tüskés botokkal verték őket”. Prónay ezeket a brutális akciókat „spontán népítéletekként” elevenítette fel naplójában, holott ő maga írta le, hogy több esetben igyekezett hangulatkeltéssel, egy előre küldött tisztje segítségével felhergelni a lakosságot a helyi zsidóság ellen. Ahol nem tapasztalt kellő antiszemita indulatot – mint például Dunaföldváron – a lakosságot igyekezett

 

„[fel]villanyozni és paprikázni, mindenekelőtt főleg a zsidóság ellen […] Délután tisztjeim a temetőben megkoszorúzták a Szamuelyék által kivégzett keresztény polgárok sírját, ahol Giczey szds. az ő ügyes modorában egy olyan gyújtó beszédet tartott, amelyre azután a tömeg visszajövet már nekivadulva követelte a bűnösök kivégzését. Elsőknek egy apa a saját fiával a patikánál levő lámpavasra lett felakasztva, mert hóhérai voltak Szamuelyéknek. Ezen felbuzdulva még néhány terrorista, azután zsidó lett meglincselve.”

 

Ez játszódott le Berényben is, ahol „Balassa István tartott egy lelkes beszédet az egybegyűlt néphez, amelyben a kommunisták összes gazságait és vérengzéseit lefestette. Az itteni lakosoknak sem kellett sok – megdühödve egykettőre kivégezték a foglyokat.”

 

Lepsényben, Tolnában, Pakson, Simontornyán és Ozorán a különítményesek többeket felakasztottak. Pápán és Siófokon internálótáborokat állítottak fel a foglyok számára. Az első országos hírű gyilkosságnak a szekszárdi direktórium kivégzése számított. Az egyes helyszíneken – a forradalmi törvényszékek mintájára – katonai és polgári vezetők bevonásával ún. vésztörvényszékeket állítottak fel, amelyek  célja alapvetően az elrettentés  és a leszámolás volt. A koncepciós eljárások  során az áldozatok számára a legelemibb védekezési  lehetőségeket sem  biztosították, amelyek így nem sokban különböztek a vörösterror forradalmi törvényszékeinek gyakorlatától.

 

Sokan teljesen véletlenül váltak áldozattá. Prónay naplójában leírta, hogy néha pusztán „meghívásra”, vagy egy szomszédos birtokos „meghívására” mentek egy adott helyre, hogy „rendet tegyenek” az „izgága cselédség”, a zsidóság, vagy volt kommunisták között.

           

Terror a konszolidáció alatt

 

A Tanácsköztársaság bukását követően hazaszállingózó arisztokrácia  a régi rendszer visszaállítására törekedett, Horthyra pedig úgy tekintettek, mint aki katonaként levezényli az átmenetet, de annak sikere után a Habsburg-restauráció támogatójává válik. Az egyre „önjáróbb” főparancsnok miatti aggályaik és a külföld rosszallását tapasztalva, 1919. október elején közhivatalnokokból és magas rangú politikusokból álló népes delegáció kereste fel Horthyt a siófoki főhadiszállásán. A magyar arisztokrácia a további radikális „rendcsinálást” helytelenítette. Horthy Ennek is köszönhető, hogy Horthy a radikális megoldásoktól egyre inkább a korábbi konzervatív irányba mozdult el. Prónay keserűen is jegyezte meg naplójában, hogy „a Szegeden még olyan harciasnak mutatkozó Horthy enyhe húrokat pengetett. Már kezdett nála a politika előtérbe lépni a diktatórikus irány és rendcsinálás helyett.” Prónay jól érzékelte, hogy Horthy egyre inkább politikussá vált. Kormányfővé választása után fokozatosan konszolidációra törekedett és megpróbálta feloszlatni a különítményes alakulatokat.

 

Gyilkosságokra és más atrocitásokra ugyanakkor a fővárosba történő bevonulás után is sor került. Egy Ady vers, egy nem megfelelő lap vásárlása (pl. ez Est folyóiraté), egy inzultált személy melletti kiállás mind alapot adhatott komoly inzultusokra, bebörtönzésekre és időnként kivégzésekre is. Sőt, 1920 februárjában került sor a leghírhedtebb gyilkosságara, a Népszava egyik szerzőjének és szerkesztőjének, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a meggyilkolására. Az ő temetésük a fehérterror elleni  tömegdemonstrációnak számított.

           

Miből fakadt ez a temérdek brutalitás? A jelenségsorozatban minden bizonnyal leginkább az első világháború játszott szerepet. A frontokon átélt borzalmak és az ezek nyomán fellángoló erőszak legitim problémamegoldásnak tűnt. Az első világháború óriási cezúrát jelentett a 19. századi világképben és a világról alkotott felfogásában. Arthur Marwick, brit történész megfogalmazása szerint „a háború kolosszális pszichológiai tapasztalat”, amelynek alapvető lenyomatai maradnak az emberi pszichében. Plasztikusan fogalmazott a Népszava 1919. január 1-i vezércikkének szerzője:

 

„öt évig dühöngött szabadon a vadállat az emberben – Évek hosszú során át hozzászokott az emberi szem az öldökléshez, a vérnek a látásához, az orr a vér szagához, a fül a sebesültek és haldoklók hörgéséhez. Nem gondolják azok az urak, akik tapsoltak »hős« fiaink »vitéz tetteihez«, akik ujjongtak akkor, ha valahol az ellenség hullahegyei meredtek az égnek, nem gondolják ezek az urak, hogy a katona, aki megszokta az emberi élet semmibe vevését […] hogy az a katona az erkölcsi nihilizmusnak ezeket az elveit magával viszi a polgári életbe?”

A fenti írás a Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltár

 2018. március 20-án megrendezett konferenciáján (A forradalmak kora a Dél-Dunántúlon 1918–1919-ben) elhangzott előadás szerkesztett változata.

 

 Bödők Gergely (forrás: MNL, Somogy Megyei Levéltár)

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Hírek
Please reload

Archívum
Please reload

Keresés