Háborús hétköznapok - mindennapi élet az első világháborús Magyarországon

May 15, 2018

Hogyan zajlottak a hátországi emberek mindennapjai az első  világháború alatt.  Mennyiben változott meg táplálkozásuk, foglalkoztatásuk, hétköznapi tevékenységeik, egyáltalán, volt-e lehetőségük szórakozásra?

 

1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. A merénylet hatalmas megdöbbentést keltett, mégis kevesen sejtették, hogy a konfliktus utóbb évekig tartó világháborúvá terebélyesedik. A Monarchia éppen egy hónnappal a merényletet követően üzent hadat a szerb vezetésnek. A hadüzenet hírére Budapest és a nagyvárosok főterei ünneplő felvonulókkal teltek meg, sokan közülük háborút igenlő jelszavakkal teli táblákat hordoztak, a masírozó katonazenekarok hazafias indulókat játszottak, a kávéházak vendégei pedig énekeltek. A magyar politikai elit tagjai közül többen rögtönzött szónoklatokat tartottak a tömegeknek és maguk is hitet tettek a háború mellett.

 

A fővárosi eufória vidéken ugyanakkor egyáltalán nem volt jellemző. A paraszti lakosság kezdettől fogva idegenkedett a háborútól, amiben leginkább a közelgő aratás játszott szerepet. De a középosztály sem állt egységesen a háború pártján. Az általános mozgósítást falragaszokon és behívókkal nyomatékosítottak. A hadköteleseknek huszonnégy órán belül kellett jelentkezni kijelölt állomáshelyükön, ahol előbb orvosi ellenőrzésen estek át, katonai felszereléseket kaptak, majd családtagjaiktól való búcsúzást követően vasúton szállították ki őket a frontra.

 

A hadvezetés gyors győzelemmel számolt, az események azonban már a kezdettől sem a tervezett forgatókönyvet követték. A korai orosz mozgósítás, a szerbek harcos ellenállása és a német hadsereg Párizs környéki megtorpanása a Nagy Háború „villámháborús” szakaszának végét jelentették. A küzdelmek elhúzódása miatt még inkább nyilvánvalóvá vált a Monarchia termelési kapacitásainak korlátozottsága. A munkaképes férfilakosság nagy részének a frontra vezénylése pár hét alatt súlyos munkaerőhiányt okozott, a gazdaság teljesítménye visszaesett, a termelés volumene csökkent. Az állam hadigazdaságot vezetett be, azaz a gazdaság minden szektorát a hadviselés igényeinek és érdekeinek rendelték alá. A legfontosabb cél ettől fogva a katonaság ellátása és a háborús szükségletek kielégítése volt; a lőszergyártástól a hadianyag frontra töténő eljuttatásáig. Jelentősen megnőtt az állam szerepe, a piaci viszonyok korlátozása ugyanis azzal járt, hogy állami feladattá vált a polgári lakosság ellátása is.

 

Élelmezési változások

 

A közellátási zavarok mérséklése érdekében az alapvető élelmiszerek és közszükségleti cikkek árát maximálták. Nagy terhet jelentett a lakosságnak, hogy a többi élelmiszer ára a következő években folyamatosan növekedett. 1 kiló marhahús ára az 1914-es két koronáról 1918-ra 11 koronára nőtt, azaz megötszöröződött, a sertéshús ára pedig a háború végére huszonöt koronára, azaz tizenkétszeresére emelkedett. A lakossági fogyasztás szempontjából legfontosabb élelmiszer továbbra is a a kenyér volt; a kenyérgabona-termelés 1916-ra visszaesett a háború előtti mennyiség kétharmadára, 1918-ra pedig a felére.

 

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadikiadásai elérték a 110 milliárd koronát. Az egyre korlátozottabban igénybe vehető  külföldi-, valamint hazai kereskedelmi- és jegybanki kölcsönök mellett az állami vezetés az anyagi források növelése érdekében hadikölcsön-kötvényeket bocsátott ki, 1914 novembere és 1918 júliusa között nyolc alkalommal összesen 18,5 milliárd korona értékben. A hadikölcsön-jegyzést az állami propaganda is támogatta – köztiszteletben álló személyek (például színészek) részvételével lebonyolított kampányokkal. A jegyzések kezdeti népszerűségüket az 5–6%-os kamatnak is köszönhették, ami a háború előtti kamatszintekhez képest magasabbnak számított, ráadásul a jegyzést hazafias tettként mutatták be, amellyel vásárlója háborús eltökéltségéről is bizonyságot adhatott.

 

A növekvő árak miatt Budapesten 1915 tavaszán bevezették a kenyérjegyet, 1916-ban pedig már a legtöbb élelmiszerre kiterjesztették a jegyrendszert. Csak „cédulára” lehetett kapni 1916 decemberétől cukrot, 1917 tavaszától kávét és a szappant, 1917 júniusától pedig már a rizst és a vajat is. Az élelmezési nehézségeket csak fokozták az elosztást szabályozó hivatalok és bizottságok lassú bürokratikus ügyintézése és körülményessége. Nagy elégedetlenséget okozott, hogy úgynevezett „közérdekű munkákra” az otthonmaradtak közül 1916-tól gyakorlatilag bárkit befoghattak. Ugyanekkortól váltak rendszeressé a rekvirálások, amelyek az államilag megállapított központi árszabás alapján kényszerítették a termelőket, hogy beszolgáltatássák terményeiket és állataikat. Ezeknek köszönhetően a termelés még tovább csökkent, ami nagyarányú inflációval, és a bérek csökkenésével járt együtt. Az utolsó békeévhez képest a tisztviselők reálbére a háború végére 67%-al, a napszámosoké 54%-al, a gyári munkásoké pedig közel 50 %-al csökkent.

 

Osztálykülönbségek

 

Amíg a frontszolgálat bizonyos mértékben elmosta a társadalmi különbségeket, az otthonmaradt társadalmi rétegek és osztályok háborús tapasztalata eltérő volt. Az arisztokrata családtagok életnívója alig változott, az előkelők továbbra is kényelmesen élhették mindennapi életüket, amihez szervesen hozzátartozott a társasági eseményeken való részvétel és a drágaság ellenére vitt fényűző háztartás. Vásárlási szokásaikon is jobbára csak annyiban kellett változtatniuk, hogy igényeiket a blokád miatt a központi hatalmak piacain elérhető árukra korlátozták, a nyaralás és a síelés pedig továbbra is hozzátartozott életvitelükhöz. Az arisztokrata hölgyek idejét a gyakori jótékonykodás és a társadalmi munkában vállalt kórházi ápolói munka egészítette ki.

 

A középosztálybeli családok számára a családfő bevonulása, vagy halála nagyon komoly terhet jelentett, ezért az ilyen famíliák tagjai visszafogottságra és takarékosságra voltak kényszerítve. Helyzetükön hamar nyomott hagyott a háború: a szokásos háromfogásos ebéd, a rendszeres hús-, zöldség és gyümölcsfogyasztás, valamint a cselédtartás jó ideig kikerült a mindennapokból, 1916-ra ráadásul a főváros tartalékai is elapadtak, így aki csak tehette vidékre ment „élelmiszer-beszerző” körutakra. A háború gazdasági hátrányait legtovább a módosabb gazdag- és középparasztok viselték el. Az elérhető háztájinak köszönhetően az élelmezés sokuknak megoldott volt, ráadásul feleslegüket jó áron tudták értékesíteni. A háborús küzdelem elhúzódása viszont őket is érintette, mivel egyre gyakrabban váltak a kényszerbeszolgáltatások és a rekvirálások kárvallotjaivá.

 

Különösen a szegényparasztság és az ipari munkásság sínylette meg a háborús helyzetet de a rokkantak, a hadiözvegyek és a hadiárvák helyzete is egyre rosszabbodott. A rokkantak számát az 1915. április 30-án tartott rokkantszámlálás már húszezerre becsülte. Az ő segítésükre állították fel az Országos Hadigondozó Hivatalt, ami a rászoruló özvegyeknek segélyeket folyósított, iskoláztatta a hadiárvákat, és szervezte a végtagjukat elveszítő férfiak munkakeresését és közvetítését.

 

(Csoportkép, 1917. Fortepan, Schoch Frigyes, 27826. sz. kép)

 

Becslések szerint a háborús években a magyar lakosság 25%-a nyomorgott, széles tömegek pedig a létminimum közelében tengődtek, így nem meglepő, hogy az arisztokrácia és a fővárosi nagypolgárság tagjainak fényűző életvitele és költekezése sokakat irritált. A lakosság frusztrációját fokozta, hogy sokan sikerrel játszották ki a háborús előírásokat, a „feketézők” és a csencselők pedig magas hasznokra tettek szert. A magyar társadalom 19. században kialakult szerkezetéből adódott, hogy a katonaság alapvető szükségleteit fedező ún. hadiszállítások lebonyolítását részben a kereskedelemben jártas zsidó származású vállalkozók bonyolították, így a sorozatos korrupciós botrányok vádlottjai között fel-feltűntek zsidó származású személyek is. A leegyszerűsítő általánosításoknak köszönhetően a háború alatt felerősödött az antiszemita közhangulat, így a „zsidókérdés” a világháború alatti és utáni Magyarország egyik súlyos belső feszítő problémájává vált, ami a Tanácsköztársaság alatti zsidóellenes sztereotípiákkal kiegészülve sok szempontból megalapozta az 1919-ben elkövetett zsidóellenes atrocitásokat.

 

A világháború következtében átalakult az étkezési-kultúra is. A boltok polcairól eltűntek a gyarmati importáruk (kávé és tea), az 1915 májusi olasz hadbalépését követően pedig érezhetővé vált a citromhiány is, amit akkoriban a a zöldségek savanyításához használtak. A háború kitörését követő években burjánzott a „hadiháztartások” szűkös lehetőségeit figyelembe vevő és a hiánygazdaságra építő szakácskönyv-irodalom. Megszaporodtak a háziasszonyoknak szánt háztartási tanfolyamok s nagyobb figyelmet kaptak az eddig elenéysző jelentőségű vegetariánus mozgalmak is. Az első takarékosságra építő könyv Takarékos főzés – kétheti élelmezés étlapjai, költségvetései és receptjei címmel már 1914 novemberében napvilágot látott. A közszükségleti cikkek krónikus hiánya, az élelmiszerszűkösség és a mindennapi életminőség drasztikus romlása nem kevés leleményességet és túlélési „praktikát” kívánt meg a háziasszonyoktól. A korszak jótékonysági szervezetei közül némelyek a leginkább rászoruló szegények élelmezésére specializálódtak: a felállított népkonyhák ingyenes főtt étel osztogatásával igyekeztek biztosítani a napi legalább egyszeri étkezést.

 

Háborús hírek és a katonai cenzúra

 

A családfő távollétében az idő nagyrészt a háborús hírek hjszolásával, valamint a sebesült- és veszteséglisták böngészésével telt. Az első világháború „teremtette meg” a hivatásos haditudósítói kart, akiket azonban gúzsba kötött a katonai cenzúra. A cenzorok mindvégig éberen őrködtek, hogy a tényleges katonai helyzet bemutatása során minél kevésbé jelenjenek meg  a vereségekről szóló hírek. A valóság árnyoldalairól a hazatérő katonáktól, és más informális csatornákon keresztül jutottak el a hírek a lakossághoz. A lelkesedés hamar lohadni kezdett, és váltott át előbb kiábrándulásba, majd apátiába. A világháború kitörésekor még hazafias darabokat és a háborút éltető – jobbára giccses és sematikus – színműveket játszó színházak sem tudták néhány hónapnál tovább fenntartani a háborús buzgalmat. Románia 1916-os hadbaszállásával az Antant oldalán, és a hadüzenettel egyidőben megindított támadásával a háború immáron kézzelfogható valóssággá vált. Amíg az országhatároktól addig távol zajló frontmozgások csupán kávéházi beszédtéma volt, az erdélyi román betörés már közvetlen, az ország határain belül zajló háborús tapasztalatot jelentett. Mindezt a pánikszerű erdélyi menekülésről, az evakuálásról és a kitelepítésekről érkező hírek súlyosbították, s váltak a háború egyik meghatározóan mély és plasztikus élményévé.

 

Az állam a háborús lelkesedés fenntartása érdekében a háború alatt végig komoly propagandát működtetett. A „belföldre” irányuló meggyőzés egyik eszközeként mindennapos használati tárgyak is propagandisztikus szerepet kaphattak. Az ilyen portékák megvásárlása hazafias tettnek számított, a vevő pedig ezzel adhatott tanúbizonyságot háborús elkötelezettségéről. Különleges szerepet töltöttek be a háborús képeslapok és a plakátok, amik közül jónéhány már a háború kezdetétől fogva a közelgő sikerek üzenetét közvetítette. Ugyanilyen szerepet töltöttek be azok a hazafias buzdító szólamok, amelyek a romantikus huszárrohamok és a magyar bakák lovagias tetteinek ábrázolásával a „muszkák” és a szerbek feletti gyors győzelmeket énekelték meg.

 

Gondolva a legkissebbekre, a játékboltok kirakatai is megteltek háborús társasjátékokkal. A széles választékban lehetett kapni korabeli háborús puzzle-t, türelmet- és stratégiai gondolkodást igénylő játékokat és kártyákat. A játékfegyverekkel űzött „katonásdi” pedig a szegényebb gyerkőcök körében is elterjed. A felnőttekhez hasonlóan a gyerekek is adománygyűjtő akciókban vettek részt és félretett pénzüket, kedvenc játékukat ajánlhatták föl hazafias célokra. Külön háborús versikék és mesék jelentek meg ebben az időszakban, és elterjedtek a „háborúzó” gyerekeket ábrázoló képeslapok is, a fővárosi elemi iskolások legszebb rajzaiból pedig az Iparművészeti Múzeumban rendeztek kiállítást.

 

(Fürdőzők, Siófok, 1917. Fortepan, Schoch Frigyes, 27875. sz. kép)

 

A propaganda a kezdettől fogva felmagasztalta a magyar katona harci erényeit felmagasztalja, ezzel szemben az ellenséges hadsereg tagjait pedig gyenge, jellemtelen és gyáva alakokként mutatta be. Ezek a végletesen leegyszerűsített, sztereotip ábrázolások a korszakban minden hadviselő félnél általánosak voltak és valósággal diabolizálták és dehumanizálták az ellenséges háborús felek tagjait. A háborút „kirobbantó” szerbek, az angolok, és az oroszok mellett különösen éles kritika tárgyai voltak az olaszok, akiket a hármas szövetség elárulása miatt aljas hitszegőként ábrázoltak. A zsidókról is gúnyos és általánosító ábrázolások jelentek meg, jelezve a háború alatti antiszemita hangok felerősödését. Az ellenség megbélyegzéséhez az új sláger, a „képes mozgó”, vagyis a hangalámondásos mozifilmeket is segítségül hívták.

 

Erkölcsi romlás és a hadigyerekek

 

Az ekkor született publicisztikák egyik visszatérő eleme, hogy a hosszú háború kikezdte az ország erkölcsi rendjét is. Az egymástól hónapokra – a hadifoglyok esetében évekre – elszakított párok sokszor valóban nehezen viselték a másik távolságát és engedtek – ki így-ki úgy – kérőik udvarlásának. Amíg a frontokon a mindennapos halállal szembesülve a bakák közt gyakran dívott a carpe diem életérzés, otthon nemegyszer a gazdaságban dolgoztatott hadifogoly, a felmentett falubeli, vagy a hatalmával visszaélő jegyző alakított ki intim viszonyt az „elárvult” feleséggel. A köznyelv az ilyen kapcsolatokból született gyerekeket hívta „hadigyerekeknek”. A háború hatással volt a gyengébb nem városi képviselőire is. A megözvegyült feleség, a várakozásba beleunt fiatal ara, vagy a „férfiínséges” időkben csapodár nőszemély gyakran szolgáltatott témát némely vitriolos tollú publicistának.

 

Budapest már a háború előtt is nemcsak az ország fővárosának, hanem a szórakozás fellegvárának is számított. Ez a szerepe nem változott meg a háború dacára sem­. A kávéházak a háború alatt is nyitva tartottak, és a polgárok, ha egyre vékonyabb erszénnyel is, de amíg csak tudta látogatták az eszmecserék akkori legdivatosabb fórumait. Ugyanez figyelhető meg az éttermeknél és a fogadóknál is, dacára annak, hogy a háborús konjunktúra miatt mindenhol egyre silányabb minőségű ételeket szolgáltak fel.

 

A háborús hangulatot erősítendő gyakran rendeztek úgynevezett hadikiállításokat, s nem egyszer városok forgalmas helyein tették közszemlére az ellenségtől zsákmányolt nehézfegyvereket. Különösen nagy visszhangja volt a „pasaréti lövészárok” létrehozásának: az eredeti lövészárkot és tábori berendezéseket imitáló interaktív kiállításnak már az 1914. augusztusi megnyitóján is több mint húszezer látogatója volt. Ez-, és számos más nyilvános rendezvény, koncert, sportesemény is jótékony célokat szolgált: bevételeikből sebesült katonákat és rászoruló családokat segítettek.

 

Az első világháború lendítette fel a magyar filmgyártást is, miután betiltották az ellenséges brit, francia, és (1917-től) amerikai „filmhatalmak” mozgóképeit. A nagy érdeklődés miatt az 1910-es évek végén már közel 100 mozi üzemelt Budapesten, s az 1915-ös 26 játékfilm helyett, 1918-ra már 102-őt készítettek el az ekkor gombamód szaporodó stúdiókban (Hungária, Astra, Star, Corvin). A szórakozás fellendülése mellett a háborús évek kétségkívül legnagyobb látványossága a Ferenc József örökébe lépő IV. Károly királlyá koronázása volt a budai várban, 1916. december 30-án. Az ünnepélyes beiktatás nem nélkülözte a pompát, és a reprezentációt, sokakat ugyanakkor bosszankodással töltött el, hogy az új uralkodó még aznap elhagyta a magyar fővárost és Bécsbe távozott kíséretével. A kezdeti bizonytalankodást követően – azazhogy illik-e háborús időkben önfeledten szórakozni – a színházak is kinyitottak. Ugyan a színészek egy részét is besorozták katonának, az itthon maradók saját kiszolgáltatott egzisztenciális helyzetükön segítve önálló előadások bemutatására vállalkoztak. Az orfeumok korabeli bemutatói valóságos propagandadaraboknak tekinthetők. A színhelyeiket tekintve a fronton, vagy hátországi otthonban játszódó előadások célja a „hazafias”, „patrióta” szellem és a háborús elkötelezettség fenntartása voltak.

 

Az első világháború nagy változást hozott a divatban is. A férfiaknál ekkor terjedt el a mellény, a kardigán, a szvetter és a vasalt élű nadrág. A nők viselete még jelentősebben átalakult, öltözködésükben egyre fontosabb lett a praktikusság és a könnyebben beszerezhető, visszafogott alapanyagokra helyeződött a hangsúly. A tizes évek közepétől terjedt el a trecskó, a kétsoros gombolású, raglán szabású, övvel hordott kötött felsőruha. A polcokon feltűnt a reformfűző és mind többen hordtak melltartót. A korcsolyázó hölgyek hozták divatba a sportos, kötött női kiskabátot és megjelent a háborús krinolin is – bő-, de csak lábszárig érő szoknya –, amit a előszeretettel párosítottak magas fűzős cipőkkel vagy kecses szíjas lábbelivel. Új nőideállá a garcon típusú kissé fiús nő vált és feltűntek az első nadrágot hordó hölgyek is. Mindezek „tetejében” ekkor tűnik fel a bubifrizura,  lesznek divatosak a nagy karimájú fejbe húzott kalapok, a korábbi drága nemesékszerek riválisaivá pedig az olcsó bizsuk válnak.

 

A frontra került férfiak mellett a magukra maradt nők is kivették részüket a háborús erőfeszítésekből. Különösen ismert volt a Vöröskereszt áldásos munkája és az Auguszta főhercegasszony vezetésével létrejött Auguszta Gyorssegély-Alap tevékenysége. Ez utóbbi szervezet már 1914. augusztusában megalakult és áldozatos munkájával, gyűjtéseivel és a legkülönfélébb karitatív akcióival a háború végéig munkálkodott a sebesült és rokkant katonák, a hadiözvegyek, a hadiárvák és a szegények támogatásán.

 

(Csoportkép, 1917. Fortepan, 07855. sz. kép)

 

A rendszer a korszak nőitől mindenekelőtt a háborús célok melletti kiállást, a kitartást és az állhatatosságot követelte meg. A propaganda által is népszerűsített nőideállá az elkötelezett „honleány” vált, aki nemcsak szerepet vállal a társadalmi gyűjtésekben, de ha tud, erőn felül adakozik háborús célokra, hadikölcsönt jegyez és a kórházban is kiveszi a részét a sebesültek ápolásából. Mindezeken túl pedig visszafogottságot is mutat: a ruházati igényeit szűkebbre szabja és megelégszik a piac osztrák-, de különösen a magyar árucikkeivel, a konyhában pedig ahogy tud, takarékoskodik. A hadikölcsönkötvények szorgalmas vásárlásán túl az ápolónői tevékenység és valamely karitatív szervezetben való munkavállalás a notabilitások hölgytagjainak köreiben valóságos társadalmi elvárássá vált. A pár hetes ápoló kurzust követően végezhető sebesültgondozásban sokan az igazi társadalmi szerepvállalás lehetőségét látták meg.

    

A paraszti társadalom hagyományosan épített a nők erejére, de a nők közül sokan dolgoztak a városokban is. A frontra került férfiak pótlására a háború kezdetétől nagy mértékben vették igénybe a nők erejét is, akiket néha a korábban kizárólag férfiak által űzött munkakörökben is foglalkoztattak. A fővárosi utcaképben ekkor tűnnek fel a női utcaseprők, villamos-kalauzok, kéményseprők, tűzoltók  vagy postások. A háború következtében egyre több nő érettségizhetett le, a pedagógusok körében és a korábban csak szórványosan látogatott egyetemeken pedig szintén megnőtt a nők aránya. Az 1917–1918-as tanévben a Budapesti Tudományegyetem hallgatóinak már több, mint 40%-a volt nő, a Bölcsészettudományi karon pedig arányuk meghaladta az összes hallgató felét. 1917 karácsonyán mondott beszédében a volt miniszterelnök, Tisza István is elismerte az „otthon hősnőinek” példamutató magatartását. A nők háborús erőfeszítései nem múltak el nyomtalanul: a szigorú alá-fölé rendeltségi viszonyok és a merev társadalmi struktúrák a háború következtében oldódtak. Azáltal, hogy a gyengébb nem képviselői ennyi erőről tettek tanúbizonyságot, a világháború nemcsak lökést adott a nőmozgalmaknak és az általános választójogi küzdelmeknek, de a közgondolkodást is formálta. Így az első világháború hozzájárult a modern nő ideájának megteremtéséhez is.

           

Az 1914-ben még oly lelkes és elszánt lakosság először csak elbizonytalanodott, majd egyre jobban kiábrándult az elhúzódó háborúból. A kormányzat a közhangulat romlására előbb hadisegély növeléssel, majd drágasági pótlék bevezetésével és különféle „népjóléti egyletek” létrehozásával válaszolt. Közben a hadiözvegyek száma is fokozatosan nőtt, és megszokott látvánnyá vált – az utcaképhez mindegyre hozzátartozó – kolduló rokkant katonák jelenléte. Amíg a fronton harcolók közül egyre többen sürgették a háború végét, addig az otthoniak a tarthatatlan közállapotokat, a jegyrendszert és a vég nélküli sorbanállásokat elégelték meg. Vidéken a paraszti lakosság egyre-másra fordult szembe a karhatalommal, a fővárosban pedig az ipari munkások sztrájkokkal igyekeztek megbénítani termelést.

 

1917-től egyre gyakrabban került sor munkamegtagadásokra, üzemi sztrájkokra és kisebb nagyobb lázadásokra. A megnövekedett tagszámú szociáldemokrata szakszervezetek élére álltak a háborúellenes, és a különböző demokratikus – általános választójogot, földreformot követelő – mozgalmaknak. 1918. január 18-án ötnapos sztrájk vette kezdetét, amelyben 200 ezren vettek részt, és csak karhatalom kivezénylésével lehetett letörni. A karhatalom több esetben már csak erőszakkal tudott úrrá lenni a rendbontókon, a június 17-i Mávag Gépgyárban kitört sztrájk során belelőttek a tömegbe, és 4 ember meghalt, ami szintén csak olaj volt a tűzre.

 

1918-ra nemcsak a frontkatonák, de a hátország is belefáradt a háborúba. A frontokon mind gyakoribbá váltak a szökések és a parancsmegtagadások. Az utolsó háborús év májusában már közel 21 ezer alkalommal intézkedett a katonai rendőrség fegyelmi és leginkább szökési ügyekben. 1918-tól pedig már pusztított a spanyolnátha is a legyöngült lakosság között, döntően a fiatalok közül szedve áldozatait. 1918 őszére a hátország teljesen kimerült és általános lett a háború mielőbbi befejezésének óhaja, azaz a békevágy.

A cikk az IPM 2018. májusi számában jelent meg.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Hírek
Please reload

Archívum
Please reload

Keresés