Megnyitóbeszéd az "1919 Kalocsa" kiállítás alkalmával. Kalocsa, szeptember 21.

2019. szeptember 21-én Gellért Ádám nyitotta meg a kalocsai Visky Károly Múzeumban az "1919 Kalocsa" kiállítást. Az elhangzott beszéd alább olvasható:


"Tisztelt Elnök Úr!

Tisztelt Igazgató Úr!

Tisztelt Egybegyűltek!


Mire emlékezünk, mire emlékezzünk a 100 évvel ezelőtti régmúlt eseményeiből? Egyáltalán szükséges emlékezni? Az én és a mostani kiállítás határozott és egybehangzó válasza az, hogy igen.


Ugyanakkor felmerül a kérdés: hogyan emlékezzünk? Mire fókuszáljunk, mire közelítsünk úgy, hogy ne túl szűken lássuk a múltat? Kinek, kiknek a szemszögéből, hány szögből láttassuk?


A múlt rekonstruálásának ezen nehézségei nem újak. Megismerésének legmélyebben gyökeredző és legnehezebben megváltoztatható rétege a személyes, illetve családi emlékezet. Mindannyiunk számára ismertek dédszüleink és nagyszüleink elbeszélései, a családi asztalok mellett újra és újra elmesélt, néha már kívülről ismert anekdotikus történetek. De a megszokott mögött ott lapulnak a múlt elmeséletlen, talán elmesélhetetlen, de mindenképp kibeszéletlen történetei, amelyek létéről csak a szobát megülő csendből, az elharapott félmondatokból, az elhessegető kézmozdulatokból, az „ugyan, nem fontos”, és más hasonló, az érdeklődést elvágó kijelentésekből következtethetünk.


Nem véletlen ez a reakció! A gyerekek és unokák érthető kíváncsiságának gátat szab a köztük mélyedő generációs szakadék. A megszokott alá-fölé, néha mellérendelt szülő-gyermek, nagyszülő-unoka kapcsolat ilyenkor átváltozik, megváltozik. Ilyenkor másfajta bizalomra, megértésre és visszatérő érdeklődésre van szükség. Mindkét oldalról.


Úgy gondolom, hogy a gyerekek és az unokák feladata, hogy kérdezzenek, s megpróbálják áttörni a feledés, az érdeklődés hiánya, vagy épp a fájdalmas, netán szégyellni való múlt elegyéből épült, s emelt falakat. Néhol nem egyet, nem kettőt, hanem egymás után magasodó gátakat.


S ott van a közösség emlékezete, egy konstruált, korszakonként és politikai kurzusonként változó emlékezet, amelyik egy eseményt kihangsúlyoz, a többit elhalványítja, vagy épp tudatosan háttérbe szorítja. Az itt jelenlevők közül is sokan emlékezhetnek arra, hogy az elmúlt mondjuk csak 40 évben milyen változásokon ment át a Tanácsköztársaság vagy az azt követő időszak emlékezete.


100 évvel az események után azonban kötelességünk, hogy világosan, a lehető legkevesebb részrehajlással beszéljünk, és a maga bonyolult valójában és összefüggéseiben mutassuk be a mostani kiállítás magvát alkotó politikai erőszakot, annak mozgatórugóit és mozgatóit.


Ez a kiállítás bemutat, nem értékel. Az értékelést Ránk, Önökre bízza. Hagyja, hogy mi szűrjük át az itt látottakat. Mert ez a kiállítás nem tesz különbséget vörös és fehér, áldozat és áldozat között. Mindkettő áldozat. A politikai terror áldozata.


Nem tesz különbséget, mert tudja, hogy mindkettő alapja az ideologikus vagy felekezeti alapon diszkrimináló, a felkorbácsolt érzelmekre és a folyamatosan táplált gyűlöletre építő erőszak.


Ez Romsics Imre igazgató úr érdeme és bátorsága, köszönet érte.


Engedjék meg azonban, hogy felajánljam Önöknek az én tanulságaimat. Vagyis mik az elmúlt 100 évvel ezelőtti politikai erőszak tanulságai?


Láthatják az itt elhelyezett szimbolikus fát és rajta az akasztókötelet. Az akasztás szégyen. Ezt az elkövetők is tudták, nem hiába alkalmazták ezt a kivégzési formát, s nem hiába akadályozták az áldozatok méltó eltemetését is.


A Tanácsköztársaság és az azt követő erőszakhullám ideológusai nem csak azt hangoztatták, hogy az erőszakra csupán a rend helyreállításához van szükség, hanem azt is, hogy ez csupán egy átmeneti válasz, válasz az ellenfél módszereire.


Érthető, így próbálták racionalizálni és elfogadhatóvá tenni a különleges és az addigi jogrendszeren kívüli, nyilvánvalóan jogellenes cselekedeteiket. Százak és százak estek áldozatul, családok ezrei szenvedték el a következményeket.


Természetesen a Tanácsköztársaság és az azt követő időszak általi erőszaknak is megvannak a maga sajátosságai, és korszakai, s ezekben eltérnek az állami és személyes felelősség szintjei is.


A Tanácsköztársaság által elkövetett bűncselekmények elkövetői közül számtalan személyt bíróság elé állították és elítélték.


A fehérterrorral azonban más a helyzet. Az elkövetők kezdetben tagadták, hogy megtörténtek a szégyenletes esetek, s ha utána el is ismerték, utána rögtön kijelentették, hogy nem úgy történt. Ha ez sem segített, akkor politikai okokra, vagy menthető felindulásra hivatkoztak. Ha ez sem segített, akkor amnesztiával mentették fel az elkövetőket. A gyilkosok tucatjainak kegyelmet adó Horthy felelőssége tagadhatatlan.


Mi a történészek teendője?


A válasz egyszerű: szisztematikus kutatás.


Meg fognak lepődni, de Kecskeméten, a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban tízezer és tízezer oldalnyi eddig alig kutatott korabeli irat fekszik. Ezek alapos kutatása részleteiben új megvilágításba helyezheti a vörös- és fehérterror eseményeit.


Ez a kiállítás is hozzájárulhat ahhoz, hogy ez megtörténjen!


Köszönöm, hogy meghallgattak!"



Hírek
Archívum
Keresés

© 2017 by Clio Institute.