A nagy vörös május – A Magyarországi Tanácsköztársaság erődemonstrációja

Átnevezett utcák, hömpölygő tömeg, vörös drapériába öltöztetett főváros. 1919. május 1-én a Magyarországi Tanácsköztársaság nagyszabású erődemonstrációt tartott Budapesten és szerte az országban. Az ünnepségekkel a Tanácskormány a cseh és a román hadsereggel szembeni aggasztó katonai helyzetét és meggyöngült társadalmi bázisát igyekezett ellensúlyozni. Az ünnepségsorozat ezért a magabiztos önreprezentáció és a kommunista propaganda egyik kiemelt fontosságú eseményévé vált. Az országos munkaszüneti nap a monumentális utcai felvonulás, az avantgárd művészet szuggesztív formanyelvének díszbemutatója és – összességében – a szimbolikus térfoglalás egyik grandiózus példája lett.


Március 15. (Eskü) tér az Erzsébet híd felől nézve, háttérben balra a 6. számú ház (Kéményseprő utca sarok), Péchy László felvétele, Fortepan (75871)

Az ünnep előzményei


Május elseje megünneplését majd munkaszüneti nappá nyilvánítását a köztudat a szervezett munkásmozgalom vívmányának tartja, noha gyökerei korábbra, a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza.[1] Kétszáz évvel ezelőtt, 1817-ben Robert Owen, brit gyártulajdonos és közgazdász, a kapitalista gyáripar általánosan tapasztalható profitorientált gyakorlatával és az üzemekben gyakran tapasztalható embertelen munkakörülményekkel szemben saját posztógyárában jelentősen javított a munkafeltételeken. A napi munkaidőt – a másutt nemritkán 14-16 munkaórával szemben – tíz órában maximálta, üzemeiben bölcsődét és óvodákat alakított ki, ezenkívül betegségi és öregségi biztosítást vezetett be és betiltotta a tíz évnél fiatalabb gyermekek dolgoztatását is. Döntését a felvilágosodás filozófiai és humánus szempontjain túl gazdasági okfejtésekkel is alátámasztotta. Hangsúlyozta például a tisztességesebb bérekkel a vásárlóerő területén jelentkező növekedésről kialakított nézeteit. Az utópista szocializmus egyik előfutárának tekintett Owen példáján felbuzdulva több munkáskolónia kisebb tüntetéseket szervezett, ezek azonban kellő tömegtámogatás híján és a tagjaikkal szemben alkalmazott presszióknak köszönhetően hamar kifulladtak. A munkaidő csökkentését célzó mozgalmak viszont – változó intenzitással ugyan – de ezt követően rendre felbukkantak nemcsak Európában, de a Brit Birodalomhoz tartozó Ausztráliában és az Egyesült Államokban is.


A humánus posztógyároshoz kötődik a „nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés” hangzatos szlogen megfogalmazása is. Ezt hangoztatták az 1856. április 21-én az ausztráliai Melbourne-ben utcára vonult kőművesek és építőmunkások is, akik elérték munkaidejük csökkentését, fizetésük megcsappanása nélkül.[2] A nyolc órás munkaidő követelése – ettől fogva – a szervezett munkásság általános igényévé vált, aligha véletlen, hogy ez az igény szerepelt az 1864-ben, Londonban szervezett, – a munkásság nemzetközi politikai tömegszervezeteként fellépő – Nemzetközi Munkásszövetség (közkeletű nevén I. Internacionálé) vezetőinek 1866-os nyilatkozataiban és kiadványaiban is.


Rákóczi út az Astoria felől nézve, 1919. május 1-i felvonulás, Péchy László felvétele, Fortepan (75872)


Május elseje igazi szimbólummá ugyanakkor csak 1886-ban vált. Ezen a napon a helyi munkásszakszervezet vezetésével nagyszabású sztrájk kezdődött Chicagóban. A tüntetések harmadik napján súlyos incidensre került sor a felvonulók és a kivezényelt rendőrség között. A konfliktus során a rendőrök tüzet nyitottak, a lövöldözésben négy munkás életét vesztette. A másnapra szervezett tiltakozó nagygyűlésen, egy-, a sztrájkolók közé vegyült anarchista a tömeget oszlató rendfenntartó erőkre bombát dobott, amiért azok újra a tömegbe lőttek, a lövöldözésben ezúttal nyolc munkás életét kioltva. Az összecsapást – amelyben hét rendőr is életét vesztettet – követő nyomozásban többeket letartóztattak. Bíróság elé végül nyolc főt állítottak, közülük öt főt ítéltek halálra, kettőt életfogytiglani börtönbüntetésre egyet pedig 15 évre ítéltek el. 1887. november 11-én, vitatott bírói ítéletekre alapozva, négy radikális kivégzésére is sor került.[3] A következő években több emléktüntetést tartottak, a Párizsban 1889-ben megalakított II. Internacionálé pedig úgy határozott, hogy a következő évi, 1890-ik évi május elsejét a chicagói


„Haymarket-i incidensre” emlékezve a szervezett munkásság nagyszabású szolidaritási demonstrációjaként szervezik meg. Az ekkor világszerte – így Magyarországon is – lezajlott tüntetéseket sikerén felbuzdulva a szervezet az 1891-es második kongresszusán, Brüsszelben, május elsejét „valamennyi ország munkásainak közös ünnepévé” és pihenőnappá nyilvánította.[4]


A hazai kezdetek


Május elseje ugyanakkor nem kizárólag a munkásság „szabadnapjának” számított. A napnak sokkal korábban kialakult hagyománya volt, elég csak a május elseje környékén felállított májusfákra utalni, amely szokás visszavezethető a középkort megelőző időkig. A tavasz kezdetét a társadalom elsősorban polgári hátterű családjai előszeretettel használták fel a „zöldben” tett zugligeti, margitszigeti vagy svábhegyi kirándulásra, esetleg környékbeli majálison való önfeledt szórakozásra és sportolásra. Ezzel szemben a munkásság május elsején sokkal inkább demonstrációkat és tüntetéseket tartott, így a nap politikai kontúrokat kétségtelenül a munkásszervezetek érdekérvényesítő eseményeként nyert.[5]

Néhány év alatt a munkaszüneti nap koreográfiája állandósult, és munkabeszüntetéssel, felvonulással, gyülekezéssel, politikai szónoklatokkal, agitációval, szimbólumok hordozásával, az Internacionálé és más dalok éneklésével és a munkások követeléseit sűrítő jelszavak skandálásával járt, de változatlanul a városi munkásság önreprezentációjának és nem össztársadalmi ünnepnek számított. Külön érdemes kiemelni a főváros és a nagyobb iparvárosok szerepét, ezekre a helyekre koncentrálódtak ugyanis a legnagyobb munkásközösségek, a vidéki városokban ezeknek a majálisoknak a közönsége sokszor csak néhány száz főt tett ki.

A II. Internacionálén részt vettek az első magyar szociáldemokrata típusú munkáspárt, az 1880-ban alapított Magyarországi Általános Munkáspárt delegáltjai is, Frankel Leó és Ihrlinger Antal. Hazatérve tagjai és szimpatizánsai idehaza is népszerűsítették a munkásmozgalom követeléseit – különösen a nyolc órás munkaidő bevezetését – és maguk is a „közös ünnep”, május elseje következő évi megünneplésére szólítottak fel. Az ünnepre való felkészülés 1889 novemberétől kezdődött, a vezetőség pedig a következő év februárjában döntött az ünnep tervezett menetrendjéről. Eszerint délelőtt munkásgyűléseket tartanak, majd déltől a Kálvin térről a Városligetbe vonulnak zászlókkal és feliratos táblákkal. A szervezők a rendfenntartás érdekében külön bizottságot is létrehoztak, úgy, hogy


„minden tíz ember után két rendező választatik, kiknek feladata leend a körmenet mindkét oldalán kordont képezni, hogy idegen elemek magukat a menet keretébe be ne csempészhessék.”[6] „Munkások! Elvtársak! Ne feledkezzetek meg a munkás-ünnepről! Tartsátok figyelembe az 1890. évi május hó első napját. Gondolkozzatok a nyolcz órai munkaidő kivívása felett”


– olvashatjuk a felhívást a párt központi közlönye, a Népszava 1889. december 29-i – és a következő év májusáig minden ezt követő – számának címoldalán.[7]


A rendbontástól tartva a miniszterelnöki tisztsége mellett belügyminiszterként is működő Szapáry Gyula az 1890. évi május elsejei tüntetés megakadályozására utasította a hatóságokat. A gyülekezést ugyanakkor nem tiltotta be. Szapáry április 16-i levelében a rend biztosítására utasította Török János főkapitányt és jelentős karhatalmi készültséget rendelt el az esemény zavartalan lebonyolítása érdekében.[8] A felvonulás, amelyen a Népszava másnapi becslése szerint hatvanezer ember vett részt[9] – mindvégig békés maradt, a fővárosban mindössze két kisebb incidensre került csak sor. A rendzavarás nélküli megemlékezésről a Vasárnapi Újság így tájékoztatta olvasóit:


„[...]Budapesten példás rendben ment végbe a tüntetés, pedig nagy tömegeket hozott mozgásba.[...]A különböző gyárak, ipartelepek, munkás-egyesületek, iparos testületek mind külön csoportban indultak a városliget felé, külön szinű kokárdákkal a mellükön.[...]A városligetbe érve ott aztán fölemelték a lobogókat, a feliratos táblákat, és megszólalt a zenekar. Igy mentek, katonás rendben a szinkör előtti tágas mezőre. Zászlója, táblája minden csoportnak volt legalább egy-egy. Ezek fölirata: »8 órai munka, 8 órai üdülés, 8 órai alvás.«[...] A zenekarok fölváltva játszották a Rákóczit, a Marseilleaiset, és egyéb dalokat. A gyülés maga rövid volt.[...]Egy óra alatt véget ért a gyülés, s a nagy tömeg ugyanabban a katonás rendben hagyta oda a ligetet, mint a hogy jött.”[10]


Bár a párizsi felhívásban eredetileg nem szerepelt az ünnep kötelező évi rendszeres megünneplése, a siker hatására a szervezők elhatározták a jövő évi május elsejei ünnepségek megszervezését is, ami kiváltotta a munkáltatók ellenállási törekvéseit. Az 1891-es tüntetéseket azonban országban betiltották, nem engedélyezték a sztrájkot Bécsben sem, több helyütt ennek ellenére nem vették fel a dolgozók a munkát.

A végső céljaként a tőkés társadalmi rend megszüntetését hirdető Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), 1890. december 7-én alakult meg. Ezt követően országszerte létrejöttek a helyi pártszervezetek és kiépült a szakegyletek érdekvédelmi hálózata. A századfordulótól a szervezett munkások száma fokozatosan és nagy ütemben nőtt: 1906–1907-re meghaladta a 130 ezret, ezt követően 1910-re ugyan visszaesett 86 ezerre, de 1912–1913-ra újra felülmúlta a 110-ezret, a szervezett munkások aránya pedig a fővárosban – ahol arányuk a legmagasabb volt – elérte a 30–35%-ot. A megnövekedett súlyuknak köszönhetően mind gyakrabban került sor bérsztrájkokra vagy általános választójogot és munkásvédelmi törvényeket követelő nagyszabású tömegtüntetésekre. 1891-től az MSZDP minden május elsejére külön röplapot bocsátott ki, amelyben a megemlékezés fontosságát hangsúlyozták és szimpatizánsait a közös felvonuláson való részvételre kérte.

Az 1891. évi május elsejei megemlékezést a kormányzat nem engedélyezte. Ennek ellenére Budapesten – bár a belügyminiszter ezúttal már a gyülekezést is betiltotta – a munkásegyesületek és szakszervezetek felhívására mintegy tizenötezernyi munkás vonult fel a fővárosban vagy használta ki a napot családi kirándulásra. A hatóságok ezúttal már erőteljesen felléptek a tüntetőkkel szemben, több helyen erőszakos oszlatásokra és letartóztatásokra is sor került.[11] Ha a fővárosban nem is, több vidéki helyszínen ezen- és a következő napokban a karhatalommal való összetűzések is történtek, különösen a „Viharsarok” dél-alföldi megyéiben. A május elsején Orosházáról indult tüntetési hullám, valamint a nagyszénási, békéscsabai, battonyai agrárszocialista jellegű tüntetések leveréséhez a csendőrség a sortűztől sem riadt vissza.[12]

A a május elsejei felvonulások ugyanakkor csak egy részét adták az évente országszerte több helyen megrendezett megmozdulásoknak . A sztrájkokon nemegyszer már százezernél is többen vettek részt, és a tömeget sokszor csak a csendőrség, a rendőrség vagy a katonaság segítségével lehetett megfékezni, és ha a tüntetés elharapózódott, néha a karhatalmi erőkkel folytatott összecsapásokba torkollt. A szociáldemokrata pártvezetőség adatai szerint az 1897–1899 közötti összetűzésekben elhunyt munkások száma meghaladta az ötvenet, a sebesülteké pedig ennek dupláját is.[13] Nem volt mentes az erőszaktól az első világháborút megelőző legnagyobb munkásmegmozdulás, az MSZDP által a Parlament elé szervezett 1912. május 23-i demokratikus választójogot követelő tüntetés sem, amelynek összecsapásaiban 5 tüntető és egy rendőr halt meg, a sebesültek száma pedig meghaladta a 180 főt.[14]


Május elseje az első világháború alatt


Az első világháború kitörését követően a kormányzat betiltott minden politikai gyűlést. Két évig nem is rendeztek nyilvános május elsejei felvonulást; az ünnepet a szimpatizánsok az azt megelőző hétvégén, vagy az adott napon munkaidő után zártkörű megemlékezések keretén belül bonyolították le. 1916-ig tartott ki a háború kitörésekor a kormányzattal kötött „fegyverszünet”. Ezért volt, hogy az MSZDP-hez – a rendszer egyik radikális parlamenten kívüli pártjához – kötődő Népszava 1916. április 9-i számában közölt nyilatkozatban a „szokásos ünnepi fölvonulások” elmaradását deklarálta és szervezeteit is csak esti összejövetelek lebonyolítására hívta fel.[15] A kormányzat gondosan ügyelt arra, hogy Magyarországon ne kerüljön sor a németországihoz – például az 1916-os berlinihez – hasonló május elsejei háborúellenes tüntetésekre, a rendőrség ezért rendszeresen tájékoztatta a belügyminisztert az ünnepi megemlékezésekről és a résztvevők hangulatáról.

A háború elhúzódásával gyorsan romló életkörülményeknek és a mind súlyosbodó szociális viszonyoknak köszönhetően az elégedetlen hangok egyre élesebbé váltak, az ünnepi felszólalásokban és a rendezvényekről készült beszámolókban a közismert munkáskövetelések mindinkább kormány- és általános háborúellenes szólamokkal egészültek ki. De megjelentek olyan vezércikkek is – például 1917-ben Az Est folyóirat hasábjain –, amelyek a háborúellenes hangok felerősödését mutatták.[16] A magyar kormányzat, tartva attól, hogy ezek a felvonulások erőszakos akciókba torkollhatnak, a háborús cenzúrára is épített. Ezért volt, hogy az 1917-es május elsejei ünnepségekről szóló beszámolókban megszaporodtak a fehér foltok.[17]

Az ezévi megemlékezés nemcsak az ünnepnap történetében, de a szociáldemokrata párt magatartásában is fordulópontot jelentett: a hazai szociáldemokrata vezetőség az áprilisi kongresszuson a kormány tiltásától függetlenül döntött a május elsejei felvonulásról. A háború ellen demonstrálók első számú céltáblájává vált miniszterelnök, Tisza István a tüntetést ugyan nem engedélyezte, ugyanakkor május elsejét munkaszüneti nappá nyilvánította Rendbontás nem történt, erőszakkal sem a fővárosi, sem a vidéki felvonulások nem jártak, így a készenlétbe helyezett karhatalmi erők bevetésére nem került sor. A városligeti békés népgyűlés és a választójogot követelő másnapra hirdetett politikai sztrájk, bár túlléptek a törvényes kereteken, mindvégig békés mederben zajlottak, ennek ellenére a magyarországi szociáldemokraták viszonya a Tisza-kormányzathoz viszont ebben az évben alapvetően megváltozott, amit a sztrájkok számának megugrása és intenzitásuk erősödése jelzett.[18] Ez – a háború alatti első – politikai sztrájk ugyanakkor erőt adott a magasabb bérekért folytatott és az általános választójogi küzdelmeknek, és hozzájárult a második Tisza-kormány 1917. június közepi lemondásához.

Három évtizedes múlt után, május elseje „a munka ünnepnapjává” először az 1917-es októberi bolsevik forradalom győzelme utáni Szovjet-Oroszországban vált. Az 1919 márciusában alakult Kommunista Internacionálé (Komintern), amely feladatának tűzte ki a más országokban működő kommunista szervezetek elvi irányítását, hivatalos ünneppé tette a napot. A munkáshatalmat jelképező ikonikus nap és össztársadalmi esemény idehaza a Magyarországi Tanácsköztársaság alatt lett hivatalos ünnepnap.


Az ünnep a Tanácskormány alatt


Az 1919. március 21-én puccs szerűen hatalomra jutott Magyarországi Tanácsköztársaság a szovjet-orosz hatalomtechnikai gyakorlat és államszervezési mód magyarországi bevezetését kísérelte meg. Az új rend által deklarált proletárdiktatúra egyaránt szakított a Károlyi-kormányzattal és az azt megelőző konzervatív-liberális parlamenti szisztémával, programja pedig a magyar politikai berendezkedés, a gazdasági, társadalmi és kulturális élet mély és radikális átalakítása volt. Március 26-án a Magyarországi Szocialista Párt néven egyesülő két munkáspárttal az új diktatúra egypártrendszert hozott létre. A kormány szerepét a Forradalmi kormányzótanács látta el, tagjai pedig magukat a korábbi miniszterek helyett népbiztosoknak és népbiztos-helyetteseknek nevezték. A rendszer legfőbb vezető szervének elnöki posztját a szociáldemokrata hátterű Garbai Sándor töltötte be, míg a diktatúra legbefolyásosabb vezetője a külügyi (és egy ideig hadügyi) feladatokkal megbízott kommunista népbiztos, Kun Béla lett.


Hősök tere, 1919. május 1.

A kötelező optimista és patetikus szólamokon túl a május elsejei grandiózus ünnepségekre készülő Tanácskormány helyzete kül- és belpolitikai téren sem volt irigylésre méltó. A Károlyi Mihály által egyszer már elutasított Vix-jegyzék újbóli elvetésével a diktatúra elveszítette a Párizsban januártól ülésező Békekonferencia minimális jóindulatát is. A Népköztársaságtól öröklött mintegy 40 ezer fős hadserege gyenge és szétzilált volt. Ennek kellett volna helytállni az ugrásra készen álló francia-szerb intervenciós, valamint csehszlovák és a román hadseregekkel szemben. Bár koncentrált támadásra a Tanácskormány ellen végül nem került sor, a fegyverszüneti egyezményt megszegve az április 16-án egyedüliként indított román támadás is sikerrel járt. A Vörös Hadsereget megverő román haderő május elsejére elérte a Tisza vonalát és teljes ellenőrzést alakított ki a Tiszántúlon. A románok sikerét kihasználva április 27-én a csehszlovák hadsereg is átlépte a demarkációs vonalat és május 2-ára elfoglalta Sátoraljaújhelyt és Miskolcot, május 7-ére pedig Salgótarjánt is.[19]

A Tanácsköztársaság fogadtatása kezdettől meglehetősen szélsőséges volt. Kikiáltását követően a korábbi rendszer haszonélvezői közül sokan elmenekültek az országból, vagy idehaza maradva hallgatásba burkolództak. Az országból Bécsbe távozó notabilitások gróf Bethlen István vezetésével, 1919. április 12-én, Magyar Nemzeti Bizottság (közkeletű nevén Antibolsevista Comité) létrehozásával nyílt ellenforradalmi szervezetet hoztak létre, amelynek célja a diktatúra mielőbbi megdöntése volt. A városi polgárságot a magántulajdon eltörlése idegenítette el a Kommüntől, a kereskedők és iparosok javaik zár alá vétele miatt berzenkedtek, a módosabb parasztságot a rekvirálások, a szegényparasztság zömét pedig az elmaradt földosztás és az egyházpolitikai intézkedések (a szerzetesrendek feloszlatása, az iskolai hitoktatás megszüntetése, az egyházi iskolák államosítása) fordították szembe az új rendszerrel.[20] Szinte a társadalom egészének megütközését kiváltották a vörösterror hazai megnyilvánulásai: az erőszakos akciók, a Lenin-fiúkkal és más terrorlegényekkel foganatosított gyilkosságok, kivégzések és rekvirálások, valamint a Tanácskormány túszszedő gyakorlata.[21] A Forradalmi Kormányzótanács tagjait a kül- és hadügyi helyzet aggasztó hírei mellett óvatosságra intették a radikális gazdasági- és társadalompolitikai program feszült lakossági fogadtatásáról árulkodó jelentések és – ezzel összefüggésben – a sporadikus ellenforradalmi megmozdulások. Az intenzitásukban eltérő, de a Kommün időszaka alatt szinte fokozatosan fel-felbukkanó ellenforradalmi mozgalmak a lakosság tűrőképességének a végét és az egyre növekvő indulatot jelezték. Bár a hazai művészvilág képviselői közül kezdetben sokan lelkesedtek a kommünért, a radikális intézkedéseket tapasztalva, utóbb sokan kiábrándultak és megváltoztatták korábbi álláspontjukat. A diktatúra legfőbb támaszának szinte végig a gyári munkásság, a bányászok és az uradalmi cselédek számítottak.


Rákóczi út, 1919. május 1-i felvonulás. Péchy László felvétele, Fortepan (75873)


A Tanácskormány mindent megtett, hogy a nyugtalanító helyzet ne árnyékolhassa be a készülődő ünnepségeket, és ehhez a végig csúcsra járatta saját (sajtó)propagandáját.[22] A Népszava 1919 április 30-iki vezércikke a román támadást – a forradalmi ideológia elvárt értékelési sémájának megfelelően – „Hohenzollern Ferdinánd bojárjainak”, összességében pedig a „nemzetközi kapitalizmus szocializmus elleni” támadásaként értékelte, és a Tanácsköztársaság megvédésére szólított fel.[23] A csüggedés elkerülésére buzdított Böhm Vilmos e napon közölt nyilatkozata is. Sőt, a hadügyi népbiztos még ennél is tovább ment: a vereségek ellenére a frontkatonák hangulatát az „elképzelhető legbizakodóbbnak” értékelte, annak pedig – állapította meg –, hogy most „a románok öt-tíz községet elfoglalnak-e nincs jelentősége a nemzetközi forradalom szempontjából.”[24]


Minták és előkészületek


Ebben a labilis helyzetben kezdtek hozzá a május elsejei ünnepségek országos megszervezésére és lebonyolítására. Az egyértelmű volt, hogy az ünnepet a rendszer szűkülő bázisának és megroggyant legitimitásának belföldi megerősítésére és nagyszabású erődemonstrációra használják fel. A hatékony szervező munkát segítette, hogy használható mintákhoz is tudtak nyúlni. A „nagy emberek” temetései, amit a politika rendre igyekezett saját céljai szolgálatába állítani, egyértelműen ilyennek számítottak. A „Nemzet Száműzöttjének”, Kossuth Lajosnak, az ország egyik legolvasottabb írójának, Jókai Mórnak a temetési procedúrája, valamint a hazai forradalmi hagyomány legfőbb hősének tartott Rákóczi Ferenc hamvainak kassai újratemetése egyaránt előképeknek tekinthetők.[25] Bizonyára építettek a hazai szociáldemokraták soktízezres, sőt, néha a százezret is meghaladó tömegrendezvényeinek és demonstrációinak szervezési tapasztalataira is. A legfontosabb mintaként ugyanakkor az 1896-os Millenniumi Ünnepségek – különösen ennek fővárosi kiállításai – szolgáltak, közvetlen élményt viszont nem hazai, hanem a szovjet-oroszországi, különösen a pétervári és moszkvai május elsejék tömegrendezvényei jelentettek.[26] Mindezek mellett építettek a Tanácsköztársaság alatt lebonyolított – a Vörös Hadsereg, vagy a Vörös Őrség személyi állományát feltölteni hivatott – toborzórendezvények, valamint különféle csapatszemlék és forradalmi tömeggyűlések szervezési munkálatai során szertett tapasztalatokra is.[27]A grandiózus előkészületek mellett kezdettől figyelmet fordítottak a lakosság hangulatának megerősítésére is. A propaganda szolgálatába állított újságok hasábjai hetek óta hangzatos szalagcímekkel és „előkészítő felhívásokkal” figyelmeztettek a közelgő ünnepen való részvételre és előre hirdették az aznapi programokat.[28]


Ferenciek tere (Kígyó tér), 1919. május 1. Schoch Frigyes felvétele, Fortepan (27904)


A nagyszabású ünnepség megszervezésével az 1918-as oroszországi május elsejei ünnepség vizuális propagandájáról közvetlen tapasztalatokkal rendelkező hadügyi népbiztos-helyettest, Szamuely Tibort bízták meg.[29] A Forradalmi Kormányzótanács az április 14-i ülésén tárgyalt először a szervezés anyagi költségeiről. Ekkor Landler Jenő, belügyi-népbiztos előterjesztésére a rendezvények lebonyolítására 250 ezer koronát irányoztak elő.[30] Ezt négy nappal később – aligha függetlenül az április idusán bekövetkező román támadástól – , Szamuely Tibor javaslatára négymillió koronára növelték, és ekkor határoztak arról, hogy „májusi ünnepeket kell tartani a falvakban is”.[31] Azért, hogy a közelgő ünnep pozitív érzéseket keltsen, az április 26-i ülésen elhatározták, hogy az „ellenforradalmi elemmé” válás veszélyének leginkább kitett köztisztviselők, postások, mozdonyvezetők megnyerésére, a fizetésükön felül, május elsején 300 koronát utalnak ki.[32] A Tanácsköztársaság kikiáltása napján kiadott II. számú, alkoholellenes rendeletét ugyanakkor erre a napra sem oldották fel, és az ünnepen való megjelenés „önkéntességét” hangsúlyozva erre a napra munkabért sem fizettek.[33]

Szamuely Tibor az előkészítő művészi munkálatok irányításával a díszlet- és pavilontervezőként működő Falus Eleket, valamint Bíró Mihályt, a vörös kalapácsos embert ábrázoló „Népszava-plakáttal” ismertté vált grafikust bízta meg. Az ő irányítása mellett számos neves szobrász, iparművész, plakátkészítő és grafikus dolgozott rohamléptekkel a felállítandó díszleteken és az „útvonalak építészeti hatását” fokozó hatalmas szobrokon. Egy-egy alkotás elkészüléséhez a szükséges helyet a „Tättersalnak” nevezett egykori „lóvásár-tér” udvarán és a városligeti Iparcsarnokban biztosították. Április közepétől már több lap közzétette az ünnepi menetrendet és közölték a felvonulók sorrendjét, a tervezett helyszíni dekorációkat és a lebonyolítás módját.[34] Mindezeken túl, a Kormányzótanács, hogy végképp nyomatékosítsa az ünnep kitüntetett jelentőségét, az április 30-án közzétett, LXXX. számú rendeletében, május elsejét „a proletárállam ünnepévé” és kötelező munkaszüneti nappá tette.[35]


A főváros új dekorációi


A május elsejei ünnepségsorozat eszközei és kellékei teljes mértékben tükrözték a diktatúra szimbolikus „térfoglalási” törekvését. Ez – központi helyzetéből és szerepéből adódóan –Budapest tekintetében volt a legszembetűnőbb. [36] A grandiózus díszletek, a felállított szobrok és díszítmények a „régi gonosz gőg dölyfös megtestesítőjének” minősített főváros jelképes elfoglalásához biztosítottak kulisszát. Az újságok szalagcímei már előre mindenütt a munkásmozgalmat jelképező vörös szín dominanciájáról harsogtak. Az adott napon végül – ahogy azt a Népszava egyik beszámolója megidézte – „a vörös Budapest vörös pompájú utcáin végighömpölygött a dolgozók tömege”.[37] Az elkészült dekorációk az avantgárd művészet formanyelvét közvetítették, – ez számított ugyanis a Tanácsköztársaság Művészeti Direktóriuma által a leginkább preferált haladó irányzatnak. Mind a szuggesztív színek, mind az utcai térformák erőteljes szerepeltetése csak arra szolgáltak, hogy hangsúlyozzák a magát progresszívnek tekintő diktatúra művészi ízlésének látványos szakítását az ancien régime „idejétmúlt” historizmusával szemben.[38] Ugyanez figyelhető meg a felállított és eltüntetett szobrokkal kapcsolatban is: a munkásmozgalom nevesített vezérei és tipizált alakjai heroikus, erőteljes gesztusaikkal és túlméretezett formájukban az alant vonulók fölé magasodtak. Ezzel szemben a feudális elnyomásként értékelt bukott rendszer „hőseinek” szobrait szimbolikusan is igyekeztek kivonni a térből, ami ezzel a törekvéssel egyidejűleg a nemzeti emlékezetből való kiradírozás szándékát is mutatta.[39]



Andrássy út, a Magyar Állami Operaház épülete (Ybl Miklós, 1884.), május 1-i felvonulás, SK, Fortepan (40917)

Az aprólékos előkészületeket követően a május elsejére virradó főváros egészen megváltozott képet mutatott. Az ország központjának szimbolikus helyszíneit, közkedvelt tereit és utcáit az elmúlt hetekben készült szobrok és dekorációk díszítették. Számos régi szobrot és monumentumot egyszerűen emelvényekkel eltakartak, a kiemelten fontos középületeket pedig vörös girlandokkal díszítették fel és ugyanilyen színű drapériába burkolták. A másfél évtizeddel korábban befejezett Országház főbejáratát gazdagon feldíszítették. A bejárat előterébe két vörös oszlopot helyeztek, tetejükön egy-egy földgömbbel, amelyeken a kontinenseket is vörös színnel ábrázolták.[40] Ez a propaganda által sulykolt, a világforradalom közelgő győzelmébe vetett hitet mutatta. Zala Györgynek az Országház téren (mai Kossuth tér) felállított Andrássy lovasszobrát szintén letakarták. Fölé a „Munka házának” keresztelt, fából készült építményt ácsolták, amelynek rövidebb oldalai elé egy-egy fegyveres munkást megformáló gipszszobrot állítottak. Alulra – körbefutva – Faragó Géza és Székely Andor allegorikus pannóit helyezték, a frízen pedig a Forradalom és Világszabadság mezítelen allegorikus nőalakjai tűntek fel, akik az ábrázolásokon az egyes társadalmi osztályokat megszemélyesítő alakok menetét vezették. Az építmény – amelyre a „Dicsőség a munkának” feliratot írták – tetejére még egy Nap-szimbólumot is elhelyeztek.[41] A téren még három szobor kapott helyet: Istók János „Munka” névre keresztelt műve, valamint Lenin és a pár hónapja meggyilkolt német marxista forradalmár, Karl Liebknecht mellszobrai.

A forradalom másik kiemelt hőse, Karl Marxnak szobra díszítette viszont a Ferenc József teret (mai Széchenyi tér). A névadó öt méter magas szobra mellett a hely kiválasztása is a gondos kompozíciót mutatja. A „bukott rendszerrel” való szimbolikus szakítást hangsúlyozta, hogy a kommunista munkásmozgalom legfőbb teoretikusának egészalakos szobrát állították a Ferenc József királlyá koronázása alkalmából emelt koronázási domb helyére – egy vörös drapériába burkolt emelvényre.[42] Az ország másik kiemelt középülete, a budai várpalota is átalakítódott: a kupola koronáját az ókori szimbólumból a nagy francia forradalom – és a szabadság – jelképévé vált frígiai sapkával takarták le, az egész épületet pedig szintén vörös drapériába „öltöztették”.

A város budai oldalán a magyar jakobinus mozgalom vezetőinek kivégzési helyére, a Vérmező közepére hatalmas vörös szarkofágot építettek „Martinovics” felirattal. A diktatúra történelemszemléletét tükrözte, hogy ugyanerre a térre egy hatalmas Lenin szobrot is elhelyeztek.[43] A szimbolika bizonyára a jakobinus mozgalom és a nemzetközi kommunizmus közti kapcsolatot és folytonosságot hangsúlyozta. De a rendszer a szimbolikus politizálással másutt is nyomatékosította, hogy kit tekint előképeinek és hőseinek, és kiket tart ellenségeinek. Amíg a Petőfi téren álló Petőfi szobor ünnepi díszítést kapott, addig a városligeti Millennium emlékmű „reakciós” királyszobrait vörös textíliával takarták le. Ez utóbbi, a mai Hősök tere, a főváros egyik olyan kiemelt központi helyének számított, s az 1919. május elsejei ünnepi átalakítás itt volt a legradikálisabb.[44] A félköríves vörös óriásdrapériára a kommunista jelszó, a „Világ proletárjai egyesüljetek!” imperatívusza került, a körívek két oldalára pedig Uitz Béla pannóit helyezték. Ezek a proletárdiktatúra két kiemelt fontosságú társadalmi csoportját emelték be a tér szimbolikájába. Az egyik a „Városi-proletariátust”, másik a „Földműves-szegénység” jellegzetes alakjait ábrázolta. A tér fölé magasodó középső oszlopot – tetején a Szentkoronát tartó Gábriel arkangyal szobrával – hatalmas „architektonikus kiképzéssé” alakították, de elfedték az előtte álló Árpád szobrot is. Ennek helyére egy kilenc méter magas „hármas csoportot” állítottak. A szoborkompozíció középen Marxot ábrázolta, oldalain egy-egy bányamunkással és vasmunkással.[45] A sors pikantériája, hogy ez utóbbi az eredeti alkotó keze munkáját dicsérte. Készítőjük ugyanaz a Zala György volt, aki a nagy millenniumi emlékmű Gábriel arkangyalos szobrát, a Háború és Béke allegorikus szobrait, négy királyszobrot, valamint majdnem az összes domborművet készítette.


1919. május 1-je Budapesten. Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Történeti Fényképek Gyűjteménye (4525-I)

Gábriel szobrához hasonlóan a Gellérthegyen álló Gellért szobrot is megváltoztatták. Szent Gellért alakját vörös és sárga paravánnal takarták el, a mögötte lévő oszlopsort pedig a millenniumi emlékmű királyszobraihoz hasonlóan vörös drapériával fedték be. Az alatta lévő vízcsurgóhoz egy hatalmas allegorikus pannót helyeztek, a festményre pedig a „Dolgozzatok és tietek a paradicsom” szalagfelirat került. A kép jobb oldalán egy lángpallossal hadonászó izmos alak kergeti ki a jól öltözött tőkéseket (egyikük pénzeszsákkal a kezében menekül), középen egy család (kalapácsos munkás, nő, és két gyermek) tart a kép bal oldalán szereplő vastag fa felé. A fa tövénél egy szakállas, könyvet olvasó öreg ül. A fa és a bölcs öreg motívumpárok – ha jól sejtjük – a Tanácsköztársaságnak a „dolgozó proletariátus” műveltségi szintjének emelésére tett erőfeszítéseit jelképezheti.[46]

A Deák-téri Anker palota előtt 1915-ben felállított Nemzeti Áldozatkészség szobrát szintén letakarták. „Helyére” vörös drapériákkal díszített tribünt építettek, amelynek központi homlokzatára a forradalom lángjainak stilizált ábrája került, a tribün két oldalát pedig Lenin és Szabó Ervin mellszobrai díszítették. [47] A Berlini tér (ma Nyugati tér) közepére „köralakú kiképzést” helyeztek, amit vörös posztóval vontak be. A „kolosszális nagy vörös dob pereméről gigászi dárdák hegye fut a magasba s a dárdákra kötött veres szalagokkal ördögi táncot jár a szellő” – olvashatjuk egy, a tér átalakításáról készült tudósításban. Az egész kompozíciót Bíró Mihály kalapácsos emberének 4 gipszmása állta körül – a világforradalom erejét és terjedését jelölve – a négy égtáj felé lendítve kalapácsukat.[48] A proletárhatalom erejét szemléltette, az Üllői út és a József körút sarkára helyezett nagyméretű szobor, amely egy kezében kalapácsot tartó öklöt formázott.


Utcai falragaszok, 1919. május 1. Péchy László felvétele, Péchy László, Fortepan (75868)

Külön dekorációt kapott a budai Váralagút Duna felőli bejárata is. Jobb oldalához szintén egy „kalapácsos ember” került, bal oldalához pedig egy ugyanúgy négy méter magas fegyveres vöröskatonát állítottak. A régi renddel való szakítást hangsúlyozva az Alagút csúcsán elhelyezett országcímert letakarták, helyére egy függőleges helyzetbe állított kalapács került. Tetejére egy vörös csillagot tettek, amelynek közepébe egy keresztbe rakott ekét és kalapácsot helyeztek. Az alagút feliratot is kapott: „Március 21. Proletárdiktatúra. Május 1.”[49] A szimbolikus átépítések és eltakarások példáit bővítették a Kígyó téren (mai Ferenciek tere) felállított diadalkapuk is, amik Pázmány Péter és Werbőczy István szobrait rejtették el. A vörös drapériával bevont kapuk egy-egy sarkára hatalmas vörös földgolyóbisok kerültek, amelyekből zászlók álltak ki. A forgalmas helyre tett diadalkapukat feliratokkal is ellátták. Egyikre az „Éljen a Nemzetközi Szovjetköztársaság”, másikra az „Éljen a Nemzetközi Proletárföderáció” szlogen került. Baross Gábornak a Keleti pályaudvar előtt álló szobrát szintén körbe deszkázták, a vörös drapériával bevont építmény széleihez lándzsákat, tetejére vörös csillagot helyeztek. A Köröndön (mai Kodály körönd) álló szobrokat – Zrínyi Miklós, Bocskai István, Bethlen Gábor és Pálffy János szobrait – hatalmas vörös földgömbökkel takarták le.[50]

A Margitsziget 1900-ban átadott lehajtójához a „proletáranya” nagyméretű szobra került. A kezeit imádság szerűen összetevő, tekintetét magasra emelő nőalak mögé vörössel dekorált diadalkaput építettek, a „Gyerekek tietek a jövő” felirattal. E felirat fölé az 1919-es évszám került, valamint a kapu tetejéről magasba nyúló rúd végére egy vörös csillagot helyeztek.[51] A Margit szigeti sétány pavilonjára a „Világ proletárjai egyesüljetek!” és a még hangsúlyosabb „Minden a mienk!” feliratot írták ki. Vörös kaput emeltek az Iparcsarnok bejáratához is. Ennek központi felirata a „Világ proletárjai egyesüljetek!” lett, bal oldalára az „Éljen Lenin, a világ proletariátusának vezére!”, jobbra pedig az „Éljen a proletárdiktatúra!” felirat került.[52] Erre a napra készülve átalakításokat hajtottak végre a városligeti tavon is. A hangulatos tó közepére kis szigetet építettek, amelyre Bíró vörös kalapácsos emberének háromméteres szobra került. Az említetteken túl a főváros több más szimbolikus helyszíne is az ünnepnek megfelelő forradalmi „öltözéket” kapott. Vörös drapéria díszítette a Műcsarnokot, a Szépművészeti Múzeumot, a Vígszínházat, az Oktogon teret, a Lánc-, az Erzsébet-, és a Margit-hidat is. Erre a napra vörös burkolatot kapott a Tanácsköztársaság leghírhedtebb terrorcsapata, a Lenin-fiúk laktanyájaként működő lakott Batthyány palota is, amelyre a „Kun-Vágó laktanya” és a „Lenin-fiuk” feliratot írták ki. A fővárosi utcákra, és bennük a „burzsoázia meghódított kővárainak” titulált hatalmas bérpalotákra is „vörös egyenruha” került. Az egységes utcakép kialakítása érdekében a házbizalmikat külön utasították, hogy ügyeljenek arra, a lakók mindenhol vörös szőnyeggel, takarókkal, lepedővel és zászlókkal díszítsék fel az utcafrontra néző ablakokat és erkélyeket.[53]


„A nagy május elsejei” felvonulás


A városkép radikális megváltoztatása és a grandiózus ünnepi vörös dekorációk mellett egésznapos programokkal és látványosságokkal készültek a felvonulóknak. De ahhoz, hogy az ünnep valóban a Kormányzótanács óhajának megfelelően „dübörgő seregszemle” és a „magyar proletárság gigászi demonstrációja[54] lehessen, elengedhetetlen volt a rendezvényeken való nagyszámú megjelenés. A sajtóban ezért többször figyelmeztették a lakosságot, hogy „minden proletárnak erkölcsi kötelessége a májusi fölvonuláson részt venni”.[55]


Ferenciek tere (Kígyó tér), az 1919. május 1-i ünnepség dekorációja. Péchy László felvétele, Fortepan (75877)

Az egyes városrészek lakói – az újságokban közölt meghatározott rend szerint – már kora reggel elkezdtek gyülekezni, a felvonulók menete pedig ezt követően a kiválasztott útvonalakon haladt. A budaiaknak a Vérmezőn, a pesti városrész lakóinak pedig a Városligetben és a Népligetben volt a kijelölt találkozóhelye. Az egyes csoportok, a szakszervezetek, a gyári munkások és foglalkozásuk szerint csoportosulók saját zászlóikkal és tábláikkal vonultak fel. Az esetleges kavarodás elkerülése érdekében a meneteket egymással telefonos összeköttetésben álló „menetrendező bizottságok” kalauzolták egy „rendezői központ” utasításainak megfelelően. A többnyire 6-os és nyolcas sorokba rendezett felvonulók mellé intézők voltak beosztva.

A rendezvény internacionalista jellegét és a proletárállam nemzetközi beágyazottságát hangsúlyozták a Magyarországi Nemzetközi Szocialista-Kommunista Föderáció felhívására felvonuló „nemzeti szekciók” csoportjaival indult, akik saját nyelvükön írt táblákat hordoztak. A reggel fél nyolckor, a Rózsa utcából indult „nemzetközi menetben” „német, székely, román, lengyel, orosz, cseh, tót, délszláv, bolgár és török elvtársak” képviselői is felvonultak.[56] A propaganda előszeretettel emelte ki ezt a motívumot, ami a felszabadult proletárok testvéri összetartozásának egyértelmű bizonyítékaként értékelt.

A világháború rokkantjaiból is külön csoportot állítottak fel. Ők a Batthyány tértől vonultak nagy vörös zászlóval, amelynek tetején „egy kis mankó és egy fabot volt”.[57] A rokkantak mögött külön csoportot képeztek a hadiözvegyek, akiket a postások, a színészek, tanítók, banktisztviselők és az ipari munkásság csoportjai követtek. Nagy látványosságnak számított, hogy az egyes szakmák képviselői a foglalkozásukat jelölő túlméretezett papírmasé-szimbólumokat is hordoztak. A „mozimunkások” hat lovas szekérrel és egy óriási filmtekercscsel,[58] a húsipari dolgozók hatökrös fogattal haladtak, a csepeli lőszergyári munkások pedig egy embernagyságú töltényt vittek a menetben. A MÁV gépgyár több kocsival is felvonult, egyikre egy gép, másikra egy mozdony-, harmadikra pedig egy vasúti híd makettje volt szerelve. Voltak csoportok, akik kisebb-nagyobb performanszokkal is előrukkoltak. A kovácsok három képviselője egy szekéren kalapácsaikkal egy túlméretezett üllőt ütött, a parasztság képviselői pedig szintén egy szekérre pakolt stilizált cséplőgéppel rukkoltak elő, amelyen egy vasvillás, parasztruhás férfi, mögötte pedig búzakalászt tartogató asszonyok álltak. Egy külön szekér vörös ruhába öltöztetett gyermekeket szállított. Oldalára nagy betűkkel „A ti jövőtökért dolgozunk!” feliratot helyezték. A vonulók közt fehér egyenruhájukban egyedül a tengerészek lépkedtek.[59]


Az ünnepi programok


A párttitkárság előre kijelölte az ünnepi szónokokat. Azokon a helyszíneken, ahova erre a napra ünnepi emelvényeket állítottak (Vérmező, az Iparcsarnok, Margitsziget, stb.) szóltak a megjelentekhez, de ünnepi beszédek hangzottak el a főváros több vendéglőjében, kávéházában és színházában is.[60] A megjelentek nagy száma miatt a nagyobb befogadóképességű tereket is felhasználták. Ilyen volt a Beketow-cirkusz, az Angol Park, az FTC és MTK pályája, valamint a Népliget és az Ügető is, ahova tömegrendezvényeket szerveztek. A Városligetben a Tanácsköztársaság elsőszámú vezetői is beszédet mondtak: a népbiztosok közül szerepelt itt Kun Béla, Landler Jenő és Bokányi Dezső, de szót kapott a népbiztos-helyettes Ágoston Péter is. Az elhangzott beszédek zömmel a Tanácsköztársaság történelmi küldetéséről, a diktatúra legitimitásának hangoztatásáról és a forradalom vívmányainak propagálásáról szóltak. Május elseje jelentőségét és a nap kitüntetett szerepét minden felszólaló kiemelte. Egy-egy szöveg ugyanakkor érintette a kommün ingatag katonai helyzetét is, ám ezek csak arra szolgáltak, hogy a nehézségek ellenére az összefogás szükségességét hangsúlyozzák. A kötelező optimista végszók, a „végső győzelembe” vetett feltétlen hitről ezekből sem maradhattak el. A feltétlen hitet, a “proletárföltámadás” közelgő sikerét hangsúlyozta, valamint a magyarországi proletariátus történelemformáló- és példamutató szerepét emelte ki Landler Jenő – ekkor a Tanácsköztársaság egyik belügyi, vasúti és hajózási népbiztosa –, az Iparcsarnok előtt mondott beszédében.


„[...]Én azt mondom, ne kételkedjetek, ne gáncsoskodjatok, ne féljetek! Ez a mostani nagy Vörös Május meghozza a proletárföltámadást. A gyönge szem nem látja tisztán a történelem útját; de mindegy: hiába tiltják be Párisban a Vörös Májust hiába, akasztják föl a román bojárok azt, aki a májusi ünnepet emlegetni meri, mindegy: Franciaországban, Romániában, Oroszországban, akár pedig Magyarországban vagy Bajorországban, ahol hivatalos ünnep lett a Vörös Május, 28 esztendő, 28 Vörös Májusnak perzselő tüze fölgyujtja végre a kapitalizmus börtöneit. 28 Május ható, éltető ereje meg fogja teremteni a szocializmus várát. Elvtársak! Aki egyszer a napba nézett, az nem tud hozzászokni a büzös petróleumlámpához. Aki egyszer összetörte rabbilincseit, nem lesz olyan ostoba, hogy megint összekovácsolja azokat, aki megásta a kapitalizmus sirját, nem fogja megásni a proletariátus sirját és aki egyszer összetörte a kapitalizmust, nem fog soha vállalkozni arra, hogy ujra fölépítse.[...] A történelem utjai kiszámíthatatlanok. Bármi történhetik, csak egy nem lehetséges és ezt kell minden proletárnak belátnia. Nem lehetséges, hogy a régi rend, a régi világ visszajöjjön, hogy újra rabszolga legyen a magát fölszabadított népből.[...]Ne féljetek, ne reszkessetek, proletárok! Minden, a szabadságért a prolétárfölszabadulásért kihullott vér milllószorosan meghozza a maga gyümölcsét. Ezen a nagy Vörös Májuson a magyarországi proletariátusnak hinni, akarni és mernie kell. [...] Ma Budapest körülbelül azt jelenti a világ számára, amit valaha Moszkva jelentett .Ma idenéz egész Európa, ma az európai munkásság ügye a budapesti proletariátus kezében van letéve. Mutasson példát ez a proletariátus, mutassa meg, hogy van öntudata, van forradalmi érzése, mutasson példát a világnak és akkor a budapesti proletariátus megteszi a maga nagy világtörténeti szerepének megfelelő kötelességét”.[61]


Kossuth Lajos utca az Astoria kereszteződésből nézve, 1919. május 1. Péchy László felvétele, Fortepan (75880)

A felvonulókat és a bámészkodókat az útvonalak mellé helyezett cigánybandák, alkalmi társulatok, proletárzenekarok és dalárdák szórakoztatták. A Mátyás templom és a Bazilika tornyából toronyzene szólt, az Operaház erkélyén pedig az Opera húsztagú zenekara játszott. Erre a napra a felvonulók által érintett utcákat is bőségesen teleplakátolták a Kormányzótanács falragaszaival. Fél 10-kor, sokak örömére hét (más beszámoló szerint nyolc) repülőgép is megjelent a város felett. Túl azon, hogy a repülőgépraj maga is látványosságnak számított, a gépekről röplapokat szórtak szét[62] és filmfelvételeket is készítettek.[63]

A dísztribünök felszólalói, miután a beszédekkel végeztek, különféle zenekaroknak adták át a helyet. Ilyenkor közös éneklésekre került sor, a Marseilles dallamára írt új – „munkástémájú” szöveg, valamint az Internacionálé és más kommunista indulókból válogatva. Kora délután a politikai rendezvényekről a felvonulók szétszéledtek és elindultak a könnyed szórakozást kínáló „népmulatságok” helyszíneire.

Haladni zavartalanul lehetett, legalábbis gyalog, a fővárosi közlekedést ugyanis reggel nyolctól felfüggesztették, a villamosközlekedés csak este héttől indult újra[64] Az élelmiszerüzletek ezen a napon csak délelőtt tíz óráig lehettek nyitva, ezért külön hangsúlyozták, hogy mindenki vigyen magával elegendő élelmet és megfelelő ivóedényt. A forgalmas helyek közelében ivóvíz-állomásokat állítottak fel, összesen több mint kétszázat. Ezen a napon zárva maradtak a múzeumok, a Szépművészeti Múzeum kivételével. Ide a látogatók rövidített nyitvatartási időn belül ingyenes belépőjeggyel tudtak bejutni. Sokak örömére a szabadban lévő vendéglők egész késő estig nyitva tartottak. Öt dunai gőzös az Eötvös téri hajóállomásról néhány óránként sétahajózásra vitte a szakszervezeti jeggyel rendelkezőket, estig több mint tizennégyezer embert. A hajótúrákon, a fedélzeten a fővárosi művészek tartottak előadásokat.

A városban különféle sporteseményeket is rendeztek. Az amerikai úti ügetőpályán atlétikai versenyszámokat (futóversenyeket, kötélhúzást és akadályversenyeket, valamint tréfás versenyeket) bonyolítottak le. Fél kettőkor a Thököly úti pályán futballmeccs kezdődött, a Millenáris pályán délután háromkor kerékpár és motorkerékpár versenyek indultak, amelyre vöröskatonákból álló csapatok is neveztek. Az egyik legnagyobb utcai látványosságnak a reggel nyolckor az Andrássy út elejéről elstartolt futóverseny számított. A közel két és fél kilométeres táv a Millenniumi emlékmű mögötti városligeti híd közepéig tartott. A többezer ember által követett eseményen majd minden sportegyesület részt vett, egyesületi dresszekben, összességében több mint ötszáz futóval. Az útszakaszt, a híradások szerint, a leggyorsabban, 9 perc 45 másodperces idővel, a Munkás Testedző Egyesület egyik csapata futotta le. Nyereményük egy értékes dísztárgy volt, de a célba ért első tíz csapat minden tagja (körülbelül száz fő) is emlékplakettet kapott.[65]

„A Margit sziget május elsején a gyermekeké lesz” – hirdették az újságok cikkei.[66] Az egésznapos margitszigeti gyermekprogramokra legalább húszezer gyermeket vártak. A szigetet déltől lezárták, délután két órától pedig csak gyermekcsoportokat engedtek be. A legkisebbek gazdag programok között válogathattak. A Magyar Atlétikai Club pályáján atlétikai és futballmérkőzéseket nézhettek meg, a sziget több pontján pedig meséket hallgathattak. De működött még gyermekszínház, szabadtéri színpad és operabalett is, és ifjúproletárok színi előadásai is szórakoztatták a jelenlévőket. Az önfeledt kikapcsolódás mellett gondoskodtak a gyermekek élelmezéséről is: uzsonnára lekváros kenyeret, és „harmatvizet” kaptak.[67]

Az est leszálltával díszkivilágítás fényei töltötték be a városligeti Széchenyi szigetet, amit vörös fénnyel árasztottak el. A szabadtéri helyszínek után a színházaké, moziké és a hangversenyeké lett a főszerep. A fővárosi orfeumokban ezen a napon egymásután több előadást is játszottak. A Vígszínházban a Karnyónét, a Nemzetiben a Vízkeresztet, A Magyar színházban pedig a Szókimondó asszonyságot adták.[68] A Király színház a Cornevillei harangok műsorra tűzésével az operettrajongóknak kedveskedett.[69] Több fővárosi orfeumban forradalmi szavalatokkal, és munkásmozgalmi dalok éneklésével kezdődtek az előadások, de elhangzottak ünnepi beszédek is. A mozik négy órától induló vetítéseit ünnepi szavalatok és az Internacionálé éneklése vezette be. Az ünnepre való tekintettel a május elseji vetítésekre a jegyeket féláron árusították.[70] Az egésznapos ünnepségsorozatot a késői órákban a Citadelláról indított tűzijáték zárta, miközben a Dunán közlekedő hajókról a proletárdalárdák és az Internacionálé sorai csendültek fel.[71]

A megjelentek számát a Népszava félmillió és hatszázezer közöttire becsülte.[72] A Vörös Riportfilm munkatársai az egésznapos eseményről – a sajtóban közzétett beszámoló szerint – mintegy 800 méter hosszúságú filmet készítettek.[73]

„Ennél hatalmasabb és izgalmasabb tömegfölvonulást a filmipar még nem tudott produkálni” – olvashatjuk a magabiztos cikkből, ami szerint a felvételekből készült filmet a következő hétfőtől[74] a főváros hat legnagyobb mozijában kezdik vetíteni.[75] A filmhíradó-felvételek munkálatait Tarján Vilmos és Damó Oszkár irányította.[76]

Mivel sejthető volt, hogy a felhívásnak köszönhetően sokan megjelennek, az ünnepségek zavartalansága érdekében már előre komoly biztonsági előkészületek történtek. A karhatalom riadókészültséget tartott fenn, a felvonulások útvonalán és a forgalmas köztereken megerősített őrjáratok és a rendőrség egységei teljesítettek szolgálatot, a felszólalásoknak helyet adó tribünök előtt pedig kivezényelt vörösőrök biztosították a kordonokat. Budapest fontos csomópontjain és a tömegrendezvények helyszínein a fővárosi mentőszolgálat is ügyeleteket állított fel, zöld zászlóval jelölve állomáshelyeit.[77] Azt, hogy az elővigyázatosság nem volt szükségtelen jól mutatta, hogy a felvonulás során közel százötvenre volt tehető azok száma, akik rosszul lettek és ellátásra szorultak.

A május elsejei vidéki rendezvények


1919. május 1-je Budapesten. Péchy László felvétele, Fortepan (75863)

Bár a fővárosi előkészületekkel és az ünneplés méreteivel egyik város vagy falu sem konkurálhatott, a Tanácsköztársaság vezetősége a Kormányzótanács április 18-i döntésének megfelelően nagy hangsúlyt fektetett a vidéki rendezvényekre is. Ezek menetrendjéről már az április végén kiadott újságok beszámoltak, a forgatókönyvet és a felhívásokat pedig külön nyomtatványokban is terjesztették. Központi törekvés volt, hogy ezek a vidéki ünnepségek is tömegrendezvények legyenek, így külön hangsúlyozták, hogy minél nagyobb számban jelenjenek meg az emberek. A nagyobb nyomaték kedvéért egyes nagyobb városokban a Tanácsköztársaság vezető tisztségviselői közül is többen megjelentek: Vágó Béla belügyi népbiztos Szolnokon, Hamburger Jenő földművelésügyi népbiztos pedig Kaposváron mondott beszédet.[78]

A vidék nagyobb városaiban is kora reggel kezdődött a gyülekezés a helyi szakszervezetek és a munkástanácsok vezetésével. A szabályos sorokba rendeződött tömeg az egyes szakmák szerint csoportosulva, vörös zászlókat és táblákat lengetve vonult végig a városok főutcáján, és érkezett meg a főtérre. A városok központi helyén hallgatták meg az ünnepi programot, ami többnyire beszédekből, kultúrműsorokból, valamint a helyi dalárdák és zenekarok előadásából állt. A dél-alföldi Hódmezővásárhelyen – ami ekkor két napja már román megszállás alatt állt – a május elsejei ünnepség így zajlott le:


„Már kora reggel kezdtek gyülekezni a felvonulásra, majd amikor mindenki megérkezett elindult a hatalmas tömeg... Mint hatalmas folyam hömpölygött példás rend­ben, zárt, nyolcas sorokban a munkásság. Elöl ment a Munkástanács teljes számban[...] lengő vörös zászlóval, őket kis iskolás gyermekek rendezett sora követte: majd az ifjúmunkások, nőmunkások, kerületi pártszervezetek, végül a különböző szakszervezetek, köztük a földmunkások és vasutasok impozáns csoportja. Minden egyes szakszervezet­nek külön jelzőtáblája volt. A felvonulás alatt a zenekar állandóan játszott. A 20 000 főre tehető emberáradat a Kossuth tér négy sarkán helyezkedett el. Minden csoportnak külön előadója volt. A városháza előtti emelvény körül foglalt helyet a legnagyobb sokaság. Az iskolás gyermekek ajkáról egyszerre csendült fel a Marseillaise bűvös me­lódiája. [...]Kellemesen vegyül a hangáradatba a városháza erkélyén elhelyezkedett dalárda éneke.”[79]


A fronthoz közel eső települések ünnepségei messze nem voltak olyan önfeledtek, mint a fővárosé. Ahol csak lehetett, a román megszállás alatti területeken is megtartották a május elsejei ünnepségeket, de voltak települések, amiket a közeledő román hadsereg híre, esetleg a közelben még zajló összecsapások sem tántorítottak el az ünnepléstől. Így történt Csongrádban is, amelynek helyi eseményeire Túriné Cseh Viktória, helyi parasztasszony így emlékezett vissza: „A Tiszán túl már románok voltak, lövöldöztek át a Tiszán, a vöröskatonák meg viszsza. Gépfegyverek kattogtak, és ágyúk dörögtek. A környékünk hát harctérré vált... Május elsejét megünnepeltük. Én, aki valamikor úgy idegenkedtem, újságból olvasva is, a fölvonulásoktól, ez alkalommal a nőmunkások zászlóját vittem. Úgy volt, hogy a városháza előtt ünnepelünk. De arra a környékre éppen akkor nagyon lövöldöztek, el kellett onnan húzódnunk. A polgári leányiskola mellett állapodtunk meg, és a mellettünk elhaladó vöröskatonákat elhalmoztuk orgonavirágokkal. Mentek védeni a Tisza-hidat.”[80]

A nagyobb városokban az ünnepi kínálat gazdagabb volt. Egerben például a szakszervezetek a közös felvonulás előtt díszgyűléseket tartottak, s a központi ünnepélyhez csatlakoznak az iskolák diákjai és pedagógusai, és külön felvonulnak a helyi vöröskatonák és a vörösőrség osztagai is. A városban két mozgóképszínház is működött, ahol május elsejének estéjén ingyenes előadásokat mutattak be. „Ne hiányozzon senki.” – olvashatjuk a közlemény végén, mert – tették hozzá nyomatékul – „aki nem tart velünk, ellenünk.”[81]

Kiskunhalas e napi programja viszont inkább azt mutatja meg, ahogy a kisebb városok és a falvak népe ünnepelt ezen a napon. A Duna-Tisza közi városban a templom előtt reggel nyolckor volt a gyülekező, ami után nagy „footbal matsch” következett, amit közös ebéd és tánczene követett. Ezután a megjelentek rövid kabaré előadást hallgathattak meg és a Marseilles közös eléneklését követően következtek a szónoklatok. A rendezvény egésznapos programját tekintve szembetűnő, hogy az ünnep kötelező politikai „elemei” – a szónoklatok, szavalatok, és a közös éneklés) helyett az egyszerűbb, szórakoztatóbb műfajokra helyeződött a hangsúly és domináltak a vicces versenyek (lepény- és zsemleevés, szamár és taliga verseny, szépségverseny, játékok) és a sportesemények (futball, kötélhúzás, zsákban futás, díjbirkózás).[82] A kötelező ideologikus politikai szónoklatok után inkább a szórakoztató műsorok voltak jellemzőek a falusi megemlékezésekre is. A legjelentősebb vidéki rendezvényekről a fővárosi orgánumok is beszámoltak.[83]


Az ünnep után


A szerepet, amire az 1919 május elsejét szánták, betöltötte. A fővárosi és a vidéki sajtó is hosszasan beszámolt az eseményekről és az ünnepi rendezvények nagy sikerét hangsúlyozta[84] Az országos ünnepségsorozat hozzájárult a Tanácsköztársaság legitimációjának megerősödéséhez és ideig-óráig sikerrel feledtette a rendszer nehézségeit. A válságos helyzetet ugyanakkor látványos csinnadrattával tartósan megoldani nem lehetett. A szükséges teendőkről való mielőbbi döntés érdekében a Forradalmi Kormányzótanács már az ünnepség estéjén újra összeült. A katonai helyzet katasztrofális volt: Szolnokot feladta a Vörös hadsereg, Miskolcra pedig cseh katonaság vonult be. „A csapatok harci értéke nulla” – jelentette ki Kun Béla.[85] A helyzet súlyosságát jól mutatta, hogy az éjjeli tanácskozáson komolyan felmerült a Forradalmi kormányzótanács lemondása, amely a hatalmat egy 12 tagú direktóriumra ruházta volna át. A másnapi tanácskozás végül a Forradalmi kormányzótanács maradása mellett döntött,[86] és – bár ezt még nem tudhatták – ezzel még három hónappal késleltették a Magyarországi Tanácsköztársaság bukását.

Alig fél évvel később Budapest – ha méreteiben nem is összehasonlíthatóan – újra szimbolikus térfoglalási akciónak színhelyévé vált: fehér lován és katonái élén a Nemzeti hadsereg főparancsnoka, Horthy Miklós vonult be a fővárosba.[87] Horthy, ekkor, 1919. november 16-án, mondott Gellért téri beszédében „tetemre hívta” a magyar fővárost, és felhánytorgatta, hogy az „megtagadta ezeréves történelmét” és „vörös rongyokba öltözött” – utalt a kétségtelenül a későbbi kormányzó az 1919-es május elseji ünnepségekre. Az ellenforradalom győzelme után ez a nap jó időre kikerült a hivatalos ünnepek sorából. Kötelezővé, ismételten, csak az 1945 után berendezkedő kommunista rendszer tette.[88]

Jegyzetek


[1] A tanulmány a Kommentár folyóirat 2018/2-es számába írt tanulmány bővített verziója.


[2] A melbourne-i tüntetés 150. évfordulójára nagy történészkonferenciát szerveztek Melbourne-ben. Az itt elhangzott előadások közül több tanulmány formájában is megjelent. Lásd. Julie Kimber–Peter Love (szerk.): The time of their lives: the eight hour day and working life. Australian Society for the Study of Labour History, Melbourne, 2007.



[3] Jemnitz János: Május elseje születése. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974. A merényletről legújabban lásd. James Green: Death in the Haymarket: a Story of Chicago, the First Labor Movement and the Bombing That Divided Gilded Age America. Anchor, New York, 2006.


[4] Zalai Edvin–Jemnitz János–Pető Andrea (Szerk.): A II. Internacionálé. Kongresszusi jegyzőkönyvei 1889–1912. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1989. 107–109.


[5] Május elseje társadalmi hovatartozástól függő eltérő „funkciójának” hangsúlyosabb kiemelését és más – a szöveg javítása során hasznosított – észrevételeit és tanácsait ezúton is köszönöm Ignácz Károlynak, a Politikatörténeti Intézet munkatársának.


[6] Szalay Antal detektív jelentése a főkapitányi hivatalnak (1890. február 24.). BFL VI. 1. a. 45/1890. Idézi: Sándor Tamás: Tömegmegmozdulások Budapesten a dualizmus első évtizedeiben, 1873–1903. Bölcsészdoktori disszertáció. (http://doktori.btk.elte.hu/hist/sandortamas/diss.pdf) 67. (A továbbiakban Sándor Tamás: Tömegmegmozdulások Budapesten... i. m.)


[7] Munkások! Elvtársak! – Ne feledkezzetek meg a munkás-ünnepről!, Népszava 1889. december 29., 1.


[8] Szapáry Gyula belügyminiszter levele Török János főkapitányhoz (1890. április 16.). BFL VI. 1. a. 115/1890.


[9] Voigt Vilmos: Éljen és virágozzék...(A budapesti május elsejékről). In: Budapesti Negyed 1994/1. 167. (A továbbiakban: Voigt Vilmos: Éljen és virágozzék... i. m.)


[10] Budapesti munkások gyűlése a Városligetben, Vasárnapi Újság 1890. május 4., 307. A felvonulás menetrendjéről lásd. Sándor Tamás: Tömegmegmozdulások Budapesten... i. m. 72–77.


[11] Május 1. után., Népszava 1891. május 8., 5–7.


[12] Estók János: Magyarország története 1849–1914. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999, 214–215. (A továbbiakban: Estók János: Magyarország története... i. m.)


[13] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. 4. kiad. Osiris Kiadó, Budapest, 2010. 78.


[14] A „vérvörös csütörtökként” aposztrofált összecsapás társadalomtörténeti elemzéséről lásd. Gyáni Gábor: Fővárosi zavargások a dualizmus évtizedeiben. In: Á. Varga László (Szerk.): Rendi társadalom – polgári társadalom 3. Társadalmi konfliktusok. Salgótarján, 1991. 353–354.


[15] Munkások! Elvtársak!, Népszava 1916. április 9., 1.


[16] A gonosz szellem, Az Est 1917. április 18., 1., Mintha börtönök, Az Est 1917. április 19., 1. Ma 1000 napos, Az Est 1917. április 21., 1. A jelenséget röviden elemzi Takács Róbert: Hogyan tudták ezt a háborút megcsinálni? Erősödő háborúellenesség 1917 tavaszán. (http://elsovh.hu/hogyan-tudtak-ezt-a-vilaghaborut-megcsinalni-erosodo-haboruellenesseg-1917-tavaszan/).


[17] Fehér foltokkal – valójában üresen hagyott hellyel – jelölt cenzúrázott cikkekre már a háború első hónapjaitól kezdve találni példákat. A háborús években például a Népszava 1915. január 10-i számának címlapja a folyóirat nevét és szerkesztőségi adatait kivéve teljesen üresen jelent meg.


[18] Ignácz Károly: A szervezkedés mint „csodatevő hatalom” – Munkásképviselet az első világháború idején. 175–179. In: Kaba Eszter (Szerk.): Háborús mindennapok – mindennapok háborúja. Politikatörténeti Intézet – Napvilág Kiadó, Budapest, 2017.


[19] A Magyarországi Tanácsköztársaság válságos katonai helyzetéről tájékoztat a Hadügyi Népbiztosság 1919. május 1-i jelentése. Lásd. A Hadügyi Népbiztosság hadműveleti osztályának összefoglaló jelentése valamennyi arcvonalról és a május 1-ig kialakult katonai helyzetről (1919. május 1.). In: Hetés Tibor (Összeáll.): A Magyar Vörös Hadsereg 1919. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1959. 200–203.


[20] Romsics Ignác: A Tanácsköztársaság és a Duna-melléki „parasztforradalom”. In: Rubicon 2011/2 6–10.


[21] Bödők Gergely: Kegyelmes urak a Gyűjtőfogházban – A vörösterror fővárosi túszai. In: Múltunk 2014/4. 151–181.


[22] A Magyarországi Tanácsköztársaság propagandájáról lásd. Szabó Viktor: A Magyarországi Tanácsköztársaság propagandája. Doktori disszertáció. (http://disszertacio.uni-eger.hu/16/1/Szabó%20Viktor_%20értekezés.pdf)


[23] A megtámadott Tanácsköztársaság. Népszava 1919. április 30., 1.


[24] A front hangulata. Böhm Vilmos elvtársnak, a keleti hadsereg főparancsnokának nyilatkozata. Pesti Napló 1919. május 1., 1.


[25] Voigt Vilmos: Éljen és virágozzék... i. m. 173.


[26] A Magyarországi Tanácsköztársaság vezetői számára a Szovjet-oroszországi szoborállítási/szoboreltávolítási gyakorlat nem csak mintaként szolgált, többen tevőlegesen részt vettek a „szocializmus előfutárai, teoretikusai és harcosai” számára felállított szovjet-oroszországi emlékműállítási kampányokban. Erről lásd. Vörös Boldizsár: Történelmi hősök, új rendszerek. Emlékszobrok Szovjet-Oroszországban és a Magyarországi Tanácsköztársaságban 1917–1919. In: Mozgó Világ 1998/5. 85–105. (A továbbiakban: Vörös Boldizsár: Történelmi hősök... i. m.)


[27] Csak néhány példa az ilyen típusú eseményekről tájékoztató sajtócikkek közül: A toborzó nap programja, Népszava 1919. április 5., 10., Százezrek fölvonulása a Vörös Hadsereg ünnepi toborzójára, Népszava 1919. április 7., 3. Toborzó népünnepély a Népligetben, Népszava 1919. április 16., 9., A gyári munkászászlóaljak első csapatszemléje, Vörös Újság 1919. április 23., 2., A gyári munkászászlóaljak szerdai fölvonulása, Uo. 5., Toborzó népgyűlések a Józsefvárosban, Vörös Újság 1919. április 23., 8., Május elseje, Az Est 1919. április 26., 3., Toborzóünnep Salgótarjánban, Népszava 1919. április 27., 5., A fuvarozási munkások gyűlése, Népszava 1919. április 1., 8–9.


[28] Például: Vörös Budapest május elsején, Világ 1919. április 18., 5., A nagy Május 1, Az Est 1919. április 18., 4., Sportünnepélyek május elsején. Vörös Újság 1919. április 23., 7., A mostani vörös május, – Előkészületek a májusi ünnepre., Népszava 1919. április 27. 9., Vörös Május. Mi készül május elsejére? – Az irodalmi és művészeti program. Fáklya 1919. április 29., 4.


[29] Vörös Május, Vörös Újság 1919. április 10., 6., illetve Történelmi ünnep lesz a mostani május elseje, Népszava 1919. április 10., 8.


[30] A Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 14-i ülése. In: Imre Magda–Szücs László (Szerk. és bev.): A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyvei 1919. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 285. (A továbbiakban: A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyvei i. m.)


[31] A Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 18-i ülése. In: A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyvei i. m. 322.


[32] Az előleg nem terjedt ki a népbiztosok díjazására. A Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 26-i ülése. In: A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyvei i. m. 351.


[33] A Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 28-i ülése. Uo. 371–372.


[34] Május 1: A fölszabadulás ünnepe – Százezrek fölvonulása Budapesten, Népszava 1919. április 17., 7.


[35] Május 1. a proletárállam ünnepe. A Forradalmi Kormányzótanács LXXX. sz. rendelete. In: A Forradalmi Kormányzótanács és a népbiztosságok rendeletei. 1919. május 1– május 21. Magyar Szocialista Párt kiadása, Budapest, 1919. 11.


[36] A főváros „szimbolikus elfoglalása” azzal kezdődött el, hogy a diktatúra történelemszemléletének és ízlésének megfelelően „a kaszárnyákat[...]a munkásmozgalom és a szocializmus nagy vezéreiről” nevezték el. Lásd. Le a régi fölírásokkal a laktanyákról!, Népszava 1919. március 28., 5. A fővárosi nyilvános könyvtárat pedig Szabó Ervin könyvtárra keresztelték. Szabó Ervin., Népszava 1919. március 29., 5. Egy héttel később az „[e]gyelőre a művészi szempontból teljesen értéktelen Habsburgi királyszobrokat fogják kilakoltatni az oszlopsor celláiból. Azután kerül sor a többi fejedelmi személyre.” – olvashatjuk egy újságcikkben. Lásd. Eltávolítják az ezredévi emlékmű királyszobrait, Vörös Újság 1919. április 6., 6. Budapest 1918/19-es „szimbolikus elfoglalásait” összeveti: Vörös Boldizsár: Károlyi Mihály tér, Marx-szobrok, fehér ló. Budapest szimbolikus elfoglalásai 1918–1919-ben. In: Budapesti Negyed 2000/3–4.144–172. Uő: Különböző politikai hatalmak – ugyanabban a fővárosban. Szimbolikus térfoglalási akciók Budapesten 1918–1919-ben. In: Csúri Károly–Orosz Magdolna–Szendi Zoltán (Szerk.): Tömegek és ünnepek. A nyilvánosság rítusai a közép-európai modernségben. Gondolat Kiadó, Budapest, 2009.


[37] A magyar proletárság piros májusa. Népszava 1919. május 3., 2.


[38] Révész Emese: A múltat végképp eltörölni helyett legalább gyorsan elfeledni – A Tanácsköztársaság május elsejei ünnepségének dekorációi. In: Artmagazin 2013/2. 10.


[39] Uo. 11.


[40] A vörös díszbe öltözött Budapest, Népszava 1919. május 3., 6.


[41] Vajda Manó (Szerk.): A Vörös május 1919. Budapest, Közoktatásügyi Népbiztosság, 1919. 6. (A továbbiakban: Vajda Manó: A Vörös Május... i. m.)


[42] Uo. 4.


[43] A mai nagy ünnepnap, Népszava 1919. május 1., 10.


[44] A Hősök tere központi elhelyezkedésének köszönhetően és szimbolikus szerepe miatt mindig is kultikus helynek számított. Lásd. Sinkó Katalin: A millenniumi emlékmű, mint kultuszhely. In: Medvetánc 1987/2. 29–50.


[45] Vajda Manó: A Vörös Május... i. m. 5.


[46] Vörös Boldizsár: Történelmi hősök... i. m. 98–99.


[47] Vajda Manó: A Vörös Május... i. m. 7.


[48] Uo. 3.


[49] Uo. 1.