A nagy vörös május – A Magyarországi Tanácsköztársaság erődemonstrációja

Átnevezett utcák, hömpölygő tömeg, vörös drapériába öltöztetett főváros. 1919. május 1-én a Magyarországi Tanácsköztársaság nagyszabású erődemonstrációt tartott Budapesten és szerte az országban. Az ünnepségekkel a Tanácskormány a cseh és a román hadsereggel szembeni aggasztó katonai helyzetét és meggyöngült társadalmi bázisát igyekezett ellensúlyozni. Az ünnepségsorozat ezért a magabiztos önreprezentáció és a kommunista propaganda egyik kiemelt fontosságú eseményévé vált. Az országos munkaszüneti nap a monumentális utcai felvonulás, az avantgárd művészet szuggesztív formanyelvének díszbemutatója és – összességében – a szimbolikus térfoglalás egyik grandiózus példája lett.


Március 15. (Eskü) tér az Erzsébet híd felől nézve, háttérben balra a 6. számú ház (Kéményseprő utca sarok), Péchy László felvétele, Fortepan (75871)

Az ünnep előzményei


Május elseje megünneplését majd munkaszüneti nappá nyilvánítását a köztudat a szervezett munkásmozgalom vívmányának tartja, noha gyökerei korábbra, a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza.[1] Kétszáz évvel ezelőtt, 1817-ben Robert Owen, brit gyártulajdonos és közgazdász, a kapitalista gyáripar általánosan tapasztalható profitorientált gyakorlatával és az üzemekben gyakran tapasztalható embertelen munkakörülményekkel szemben saját posztógyárában jelentősen javított a munkafeltételeken. A napi munkaidőt – a másutt nemritkán 14-16 munkaórával szemben – tíz órában maximálta, üzemeiben bölcsődét és óvodákat alakított ki, ezenkívül betegségi és öregségi biztosítást vezetett be és betiltotta a tíz évnél fiatalabb gyermekek dolgoztatását is. Döntését a felvilágosodás filozófiai és humánus szempontjain túl gazdasági okfejtésekkel is alátámasztotta. Hangsúlyozta például a tisztességesebb bérekkel a vásárlóerő területén jelentkező növekedésről kialakított nézeteit. Az utópista szocializmus egyik előfutárának tekintett Owen példáján felbuzdulva több munkáskolónia kisebb tüntetéseket szervezett, ezek azonban kellő tömegtámogatás híján és a tagjaikkal szemben alkalmazott presszióknak köszönhetően hamar kifulladtak. A munkaidő csökkentését célzó mozgalmak viszont – változó intenzitással ugyan – de ezt követően rendre felbukkantak nemcsak Európában, de a Brit Birodalomhoz tartozó Ausztráliában és az Egyesült Államokban is.


A humánus posztógyároshoz kötődik a „nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés” hangzatos szlogen megfogalmazása is. Ezt hangoztatták az 1856. április 21-én az ausztráliai Melbourne-ben utcára vonult kőművesek és építőmunkások is, akik elérték munkaidejük csökkentését, fizetésük megcsappanása nélkül.[2] A nyolc órás munkaidő követelése – ettől fogva – a szervezett munkásság általános igényévé vált, aligha véletlen, hogy ez az igény szerepelt az 1864-ben, Londonban szervezett, – a munkásság nemzetközi politikai tömegszervezeteként fellépő – Nemzetközi Munkásszövetség (közkeletű nevén I. Internacionálé) vezetőinek 1866-os nyilatkozataiban és kiadványaiban is.


Rákóczi út az Astoria felől nézve, 1919. május 1-i felvonulás, Péchy László felvétele, Fortepan (75872)


Május elseje igazi szimbólummá ugyanakkor csak 1886-ban vált. Ezen a napon a helyi munkásszakszervezet vezetésével nagyszabású sztrájk kezdődött Chicagóban. A tüntetések harmadik napján súlyos incidensre került sor a felvonulók és a kivezényelt rendőrség között. A konfliktus során a rendőrök tüzet nyitottak, a lövöldözésben négy munkás életét vesztette. A másnapra szervezett tiltakozó nagygyűlésen, egy-, a sztrájkolók közé vegyült anarchista a tömeget oszlató rendfenntartó erőkre bombát dobott, amiért azok újra a tömegbe lőttek, a lövöldözésben ezúttal nyolc munkás életét kioltva. Az összecsapást – amelyben hét rendőr is életét vesztettet – követő nyomozásban többeket letartóztattak. Bíróság elé végül nyolc főt állítottak, közülük öt főt ítéltek halálra, kettőt életfogytiglani börtönbüntetésre egyet pedig 15 évre ítéltek el. 1887. november 11-én, vitatott bírói ítéletekre alapozva, négy radikális kivégzésére is sor került.[3] A következő években több emléktüntetést tartottak, a Párizsban 1889-ben megalakított II. Internacionálé pedig úgy határozott, hogy a következő évi, 1890-ik évi május elsejét a chicagói


„Haymarket-i incidensre” emlékezve a szervezett munkásság nagyszabású szolidaritási demonstrációjaként szervezik meg. Az ekkor világszerte – így Magyarországon is – lezajlott tüntetéseket sikerén felbuzdulva a szervezet az 1891-es második kongresszusán, Brüsszelben, május elsejét „valamennyi ország munkásainak közös ünnepévé” és pihenőnappá nyilvánította.[4]


A hazai kezdetek


Május elseje ugyanakkor nem kizárólag a munkásság „szabadnapjának” számított. A napnak sokkal korábban kialakult hagyománya volt, elég csak a május elseje környékén felállított májusfákra utalni, amely szokás visszavezethető a középkort megelőző időkig. A tavasz kezdetét a társadalom elsősorban polgári hátterű családjai előszeretettel használták fel a „zöldben” tett zugligeti, margitszigeti vagy svábhegyi kirándulásra, esetleg környékbeli majálison való önfeledt szórakozásra és sportolásra. Ezzel szemben a munkásság május elsején sokkal inkább demonstrációkat és tüntetéseket tartott, így a nap politikai kontúrokat kétségtelenül a munkásszervezetek érdekérvényesítő eseményeként nyert.[5]

Néhány év alatt a munkaszüneti nap koreográfiája állandósult, és munkabeszüntetéssel, felvonulással, gyülekezéssel, politikai szónoklatokkal, agitációval, szimbólumok hordozásával, az Internacionálé és más dalok éneklésével és a munkások követeléseit sűrítő jelszavak skandálásával járt, de változatlanul a városi munkásság önreprezentációjának és nem össztársadalmi ünnepnek számított. Külön érdemes kiemelni a főváros és a nagyobb iparvárosok szerepét, ezekre a helyekre koncentrálódtak ugyanis a legnagyobb munkásközösségek, a vidéki városokban ezeknek a majálisoknak a közönsége sokszor csak néhány száz főt tett ki.

A II. Internacionálén részt vettek az első magyar szociáldemokrata típusú munkáspárt, az 1880-ban alapított Magyarországi Általános Munkáspárt delegáltjai is, Frankel Leó és Ihrlinger Antal. Hazatérve tagjai és szimpatizánsai idehaza is népszerűsítették a munkásmozgalom követeléseit – különösen a nyolc órás munkaidő bevezetését – és maguk is a „közös ünnep”, május elseje következő évi megünneplésére szólítottak fel. Az ünnepre való felkészülés 1889 novemberétől kezdődött, a vezetőség pedig a következő év februárjában döntött az ünnep tervezett menetrendjéről. Eszerint délelőtt munkásgyűléseket tartanak, majd déltől a Kálvin térről a Városligetbe vonulnak zászlókkal és feliratos táblákkal. A szervezők a rendfenntartás érdekében külön bizottságot is létrehoztak, úgy, hogy


„minden tíz ember után két rendező választatik, kiknek feladata leend a körmenet mindkét oldalán kordont képezni, hogy idegen elemek magukat a menet keretébe be ne csempészhessék.”[6] „Munkások! Elvtársak! Ne feledkezzetek meg a munkás-ünnepről! Tartsátok figyelembe az 1890. évi május hó első napját. Gondolkozzatok a nyolcz órai munkaidő kivívása felett”


– olvashatjuk a felhívást a párt központi közlönye, a Népszava 1889. december 29-i – és a következő év májusáig minden ezt követő – számának címoldalán.[7]


A rendbontástól tartva a miniszterelnöki tisztsége mellett belügyminiszterként is működő Szapáry Gyula az 1890. évi május elsejei tüntetés megakadályozására utasította a hatóságokat. A gyülekezést ugyanakkor nem tiltotta be. Szapáry április 16-i levelében a rend biztosítására utasította Török János főkapitányt és jelentős karhatalmi készültséget rendelt el az esemény zavartalan lebonyolítása érdekében.[8] A felvonulás, amelyen a Népszava másnapi becslése szerint hatvanezer ember vett részt[9] – mindvégig békés maradt, a fővárosban mindössze két kisebb incidensre került csak sor. A rendzavarás nélküli megemlékezésről a Vasárnapi Újság így tájékoztatta olvasóit:


„[...]Budapesten példás rendben ment végbe a tüntetés, pedig nagy tömegeket hozott mozgásba.[...]A különböző gyárak, ipartelepek, munkás-egyesületek, iparos testületek mind külön csoportban indultak a városliget felé, külön szinű kokárdákkal a mellükön.[...]A városligetbe érve ott aztán fölemelték a lobogókat, a feliratos táblákat, és megszólalt a zenekar. Igy mentek, katonás rendben a szinkör előtti tágas mezőre. Zászlója, táblája minden csoportnak volt legalább egy-egy. Ezek fölirata: »8 órai munka, 8 órai üdülés, 8 órai alvás.«[...] A zenekarok fölváltva játszották a Rákóczit, a Marseilleaiset, és egyéb dalokat. A gyülés maga rövid volt.[...]Egy óra alatt véget ért a gyülés, s a nagy tömeg ugyanabban a katonás rendben hagyta oda a ligetet, mint a hogy jött.”[10]


Bár a párizsi felhívásban eredetileg nem szerepelt az ünnep kötelező évi rendszeres megünneplése, a siker hatására a szervezők elhatározták a jövő évi május elsejei ünnepségek megszervezését is, ami kiváltotta a munkáltatók ellenállási törekvéseit. Az 1891-es tüntetéseket azonban országban betiltották, nem engedélyezték a sztrájkot Bécsben sem, több helyütt ennek ellenére nem vették fel a dolgozók a munkát.

A végső céljaként a tőkés társadalmi rend megszüntetését hirdető Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), 1890. december 7-én alakult meg. Ezt követően országszerte létrejöttek a helyi pártszervezetek és kiépült a szakegyletek érdekvédelmi hálózata. A századfordulótól a szervezett munkások száma fokozatosan és nagy ütemben nőtt: 1906–1907-re meghaladta a 130 ezret, ezt követően 1910-re ugyan visszaesett 86 ezerre, de 1912–1913-ra újra felülmúlta a 110-ezret, a szervezett munkások aránya pedig a fővárosban – ahol arányuk a legmagasabb volt – elérte a 30–35%-ot. A megnövekedett súlyuknak köszönhetően mind gyakrabban került sor bérsztrájkokra vagy általános választójogot és munkásvédelmi törvényeket követelő nagyszabású tömegtüntetésekre. 1891-től az MSZDP minden május elsejére külön röplapot bocsátott ki, amelyben a megemlékezés fontosságát hangsúlyozták és szimpatizánsait a közös felvonuláson való részvételre kérte.

Az 1891. évi május elsejei megemlékezést a kormányzat nem engedélyezte. Ennek ellenére Budapesten – bár a belügyminiszter ezúttal már a gyülekezést is betiltotta – a munkásegyesületek és szakszervezetek felhívására mintegy tizenötezernyi munkás vonult fel a fővárosban vagy használta ki a napot családi kirándulásra. A hatóságok ezúttal már erőteljesen felléptek a tüntetőkkel szemben, több helyen erőszakos oszlatásokra és letartóztatásokra is sor került.[11] Ha a fővárosban nem is, több vidéki helyszínen ezen- és a következő napokban a karhatalommal való összetűzések is történtek, különösen a „Viharsarok” dél-alföldi megyéiben. A május elsején Orosházáról indult tüntetési hullám, valamint a nagyszénási, békéscsabai, battonyai agrárszocialista jellegű tüntetések leveréséhez a csendőrség a sortűztől sem riadt vissza.[12]

A a május elsejei felvonulások ugyanakkor csak egy részét adták az évente országszerte több helyen megrendezett megmozdulásoknak . A sztrájkokon nemegyszer már százezernél is többen vettek részt, és a tömeget sokszor csak a csendőrség, a rendőrség vagy a katonaság segítségével lehetett megfékezni, és ha a tüntetés elharapózódott, néha a karhatalmi erőkkel folytatott összecsapásokba torkollt. A szociáldemokrata pártvezetőség adatai szerint az 1897–1899 közötti összetűzésekben elhunyt munkások száma meghaladta az ötvenet, a sebesülteké pedig ennek dupláját is.[13] Nem volt mentes az erőszaktól az első világháborút megelőző legnagyobb munkásmegmozdulás, az MSZDP által a Parlament elé szervezett 1912. május 23-i demokratikus választójogot követelő tüntetés sem, amelynek összecsapásaiban 5 tüntető és egy rendőr halt meg, a sebesültek száma pedig meghaladta a 180 főt.[14]


Május elseje az első világháború alatt


Az első világháború kitörését követően a kormányzat betiltott minden politikai gyűlést. Két évig nem is rendeztek nyilvános május elsejei felvonulást; az ünnepet a szimpatizánsok az azt megelőző hétvégén, vagy az adott napon munkaidő után zártkörű megemlékezések keretén belül bonyolították le. 1916-ig tartott ki a háború kitörésekor a kormányzattal kötött „fegyverszünet”. Ezért volt, hogy az MSZDP-hez – a rendszer egyik radikális parlamenten kívüli pártjához – kötődő Népszava 1916. április 9-i számában közölt nyilatkozatban a „szokásos ünnepi fölvonulások” elmaradását deklarálta és szervezeteit is csak esti összejövetelek lebonyolítására hívta fel.[15] A kormányzat gondosan ügyelt arra, hogy Magyarországon ne kerüljön sor a németországihoz – például az 1916-os berlinihez – hasonló május elsejei háborúellenes tüntetésekre, a rendőrség ezért rendszeresen tájékoztatta a belügyminisztert az ünnepi megemlékezésekről és a résztvevők hangulatáról.

A háború elhúzódásával gyorsan romló életkörülményeknek és a mind súlyosbodó szociális viszonyoknak köszönhetően az elégedetlen hangok egyre élesebbé váltak, az ünnepi felszólalásokban és a rendezvényekről készült beszámolókban a közismert munkáskövetelések mindinkább kormány- és általános háborúellenes szólamokkal egészültek ki. De megjelentek olyan vezércikkek is – például 1917-ben Az Est folyóirat hasábjain –, amelyek a háborúellenes hangok felerősödését mutatták.[16] A magyar kormányzat, tartva attól, hogy ezek a felvonulások erőszakos akciókba torkollhatnak, a háborús cenzúrára is épített. Ezért volt, hogy az 1917-es május elsejei ünnepségekről szóló beszámolókban megszaporodtak a fehér foltok.[17]

Az ezévi megemlékezés nemcsak az ünnepnap történetében, de a szociáldemokrata párt magatartásában is fordulópontot jelentett: a hazai szociáldemokrata vezetőség az áprilisi kongresszuson a kormány tiltásától függetlenül döntött a május elsejei felvonulásról. A háború ellen demonstrálók első számú céltáblájává vált miniszterelnök, Tisza István a tüntetést ugyan nem engedélyezte, ugyanakkor május elsejét munkaszüneti nappá nyilvánította Rendbontás nem történt, erőszakkal sem a fővárosi, sem a vidéki felvonulások nem jártak, így a készenlétbe helyezett karhatalmi erők bevetésére nem került sor. A városligeti békés népgyűlés és a választójogot követelő másnapra hirdetett politikai sztrájk, bár túlléptek a törvényes kereteken, mindvégig békés mederben zajlottak, ennek ellenére a magyarországi szociáldemokraták viszonya a Tisza-kormányzathoz viszont ebben az évben alapvetően megváltozott, amit a sztrájkok számának megugrása és intenzitásuk erősödése jelzett.[18] Ez – a háború alatti első – politikai sztrájk ugyanakkor erőt adott a magasabb bérekért folytatott és az általános választójogi küzdelmeknek, és hozzájárult a második Tisza-kormány 1917. június közepi lemondásához.

Három évtizedes múlt után, május elseje „a munka ünnepnapjává” először az 1917-es októberi bolsevik forradalom győzelme utáni Szovjet-Oroszországban vált. Az 1919 márciusában alakult Kommunista Internacionálé (Komintern), amely feladatának tűzte ki a más országokban működő kommunista szervezetek elvi irányítását, hivatalos ünneppé tette a napot. A munkáshatalmat jelképező ikonikus nap és össztársadalmi esemény idehaza a Magyarországi Tanácsköztársaság alatt lett hivatalos ünnepnap.


Az ünnep a Tanácskormány alatt


Az 1919. március 21-én puccs szerűen hatalomra jutott Magyarországi Tanácsköztársaság a szovjet-orosz hatalomtechnikai gyakorlat és államszervezési mód magyarországi bevezetését kísérelte meg. Az új rend által deklarált proletárdiktatúra egyaránt szakított a Károlyi-kormányzattal és az azt megelőző konzervatív-liberális parlamenti szisztémával, programja pedig a magyar politikai berendezkedés, a gazdasági, társadalmi és kulturális élet mély és radikális átalakítása volt. Március 26-án a Magyarországi Szocialista Párt néven egyesülő két munkáspárttal az új diktatúra egypártrendszert hozott létre. A kormány szerepét a Forradalmi kormányzótanács látta el, tagjai pedig magukat a korábbi miniszterek helyett népbiztosoknak és népbiztos-helyetteseknek nevezték. A rendszer legfőbb vezető szervének elnöki posztját a szociáldemokrata hátterű Garbai Sándor töltötte be, míg a diktatúra legbefolyásosabb vezetője a külügyi (és egy ideig hadügyi) feladatokkal megbízott kommunista népbiztos, Kun Béla lett.


Hősök tere, 1919. május 1.

A kötelező optimista és patetikus szólamokon túl a május elsejei grandiózus ünnepségekre készülő Tanácskormány helyzete kül- és belpolitikai téren sem volt irigylésre méltó. A Károlyi Mihály által egyszer már elutasított Vix-jegyzék újbóli elvetésével a diktatúra elveszítette a Párizsban januártól ülésező Békekonferencia minimális jóindulatát is. A Népköztársaságtól öröklött mintegy 40 ezer fős hadserege gyenge és szétzilált volt. Ennek kellett volna helytállni az ugrásra készen álló francia-szerb intervenciós, valamint csehszlovák és a román hadseregekkel szemben. Bár koncentrált támadásra a Tanácskormány ellen végül nem került sor, a fegyverszüneti egyezményt megszegve az április 16-án egyedüliként indított román támadás is sikerrel járt. A Vörös Hadsereget megverő román haderő május elsejére elérte a Tisza vonalát és teljes ellenőrzést alakított ki a Tiszántúlon. A románok sikerét kihasználva április 27-én a csehszlovák hadsereg is átlépte a demarkációs vonalat és május 2-ára elfoglalta Sátoraljaújhelyt és Miskolcot, május 7-ére pedig Salgótarjánt is.[19]

A Tanácsköztársaság fogadtatása kezdettől meglehetősen szélsőséges volt. Kikiáltását követően a korábbi rendszer haszonélvezői közül sokan elmenekültek az országból, vagy idehaza maradva hallgatásba burkolództak. Az országból Bécsbe távozó notabilitások gróf Bethlen István vezetésével, 1919. április 12-én, Magyar Nemzeti Bizottság (közkeletű nevén Antibolsevista Comité) létrehozásával nyílt ellenforradalmi szervezetet hoztak létre, amelynek célja a diktatúra mielőbbi megdöntése volt. A városi polgárságot a magántulajdon eltörlése idegenítette el a Kommüntől, a kereskedők és iparosok javaik zár alá vétele miatt berzenkedtek, a módosabb parasztságot a rekvirálások, a szegényparasztság zömét pedig az elmaradt földosztás és az egyházpolitikai intézkedések (a szerzetesrendek feloszlatása, az iskolai hitoktatás megszüntetése, az egyházi iskolák államosítása) fordították szembe az új rendszerrel.[20] Szinte a társadalom egészének megütközését kiváltották a vörösterror hazai megnyilvánulásai: az erőszakos akciók, a Lenin-fiúkkal és más terrorlegényekkel foganatosított gyilkosságok, kivégzések és rekvirálások, valamint a Tanácskormány túszszedő gyakorlata.[21] A Forradalmi Kormányzótanács tagjait a kül- és hadügyi helyzet aggasztó hírei mellett óvatosságra intették a radikális gazdasági- és társadalompolitikai program feszült lakossági fogadtatásáról árulkodó jelentések és – ezzel összefüggésben – a sporadikus ellenforradalmi megmozdulások. Az intenzitásukban eltérő, de a Kommün időszaka alatt szinte fokozatosan fel-felbukkanó ellenforradalmi mozgalmak a lakosság tűrőképességének a végét és az egyre növekvő indulatot jelezték. Bár a hazai művészvilág képviselői közül kezdetben sokan lelkesedtek a kommünért, a radikális intézkedéseket tapasztalva, utóbb sokan kiábrándultak és megváltoztatták korábbi álláspontjukat. A diktatúra legfőbb támaszának szinte végig a gyári munkásság, a bányászok és az uradalmi cselédek számítottak.


Rákóczi út, 1919. május 1-i felvonulás. Péchy László felvétele, Fortepan (75873)


A Tanácskormány mindent megtett, hogy a nyugtalanító helyzet ne árnyékolhassa be a készülődő ünnepségeket, és ehhez a végig csúcsra járatta saját (sajtó)propagandáját.[22] A Népszava 1919 április 30-iki vezércikke a román támadást – a forradalmi ideológia elvárt értékelési sémájának megfelelően – „Hohenzollern Ferdinánd bojárjainak”, összességében pedig a „nemzetközi kapitalizmus szocializmus elleni” támadásaként értékelte, és a Tanácsköztársaság megvédésére szólított fel.[23] A csüggedés elkerülésére buzdított Böhm Vilmos e napon közölt nyilatkozata is. Sőt, a hadügyi népbiztos még ennél is tovább ment: a vereségek ellenére a frontkatonák hangulatát az „elképzelhető legbizakodóbbnak” értékelte, annak pedig – állapította meg –, hogy most „a románok öt-tíz községet elfoglalnak-e nincs jelentősége a nemzetközi forradalom szempontjából.”[24]


Minták és előkészületek


Ebben a labilis helyzetben kezdtek hozzá a május elsejei ünnepségek országos megszervezésére és lebonyolítására. Az egyértelmű volt, hogy az ünnepet a rendszer szűkülő bázisának és megroggyant legitimitásának belföldi megerősítésére és nagyszabású erődemonstrációra használják fel. A hatékony szervező munkát segítette, hogy használható mintákhoz is tudtak nyúlni. A „nagy emberek” temetései, amit a politika rendre igyekezett saját céljai szolgálatába állítani, egyértelműen ilyennek számítottak. A „Nemzet Száműzöttjének”, Kossuth Lajosnak, az ország egyik legolvasottabb írójának, Jókai Mórnak a temetési procedúrája, valamint a hazai forradalmi hagyomány legfőbb hősének tartott Rákóczi Ferenc hamvainak kassai újratemetése egyaránt előképeknek tekinthetők.[25] Bizonyára építettek a hazai szociáldemokraták soktízezres, sőt, néha a százezret is meghaladó tömegrendezvényeinek és demonstrációinak szervezési tapasztalataira is. A legfontosabb mintaként ugyanakkor az 1896-os Millenniumi Ünnepségek – különösen ennek fővárosi kiállításai – szolgáltak, közvetlen élményt viszont nem hazai, hanem a szovjet-oroszországi, különösen a pétervári és moszkvai május elsejék tömegrendezvényei jelentettek.[26] Mindezek mellett építettek a Tanácsköztársaság alatt lebonyolított – a Vörös Hadsereg, vagy a Vörös Őrség személyi állományát feltölteni hivatott – toborzórendezvények, valamint különféle csapatszemlék és forradalmi tömeggyűlések szervezési munkálatai során szertett tapasztalatokra is.[27]A grandiózus előkészületek mellett kezdettől figyelmet fordítottak a lakosság hangulatának megerősítésére is. A propaganda szolgálatába állított újságok hasábjai hetek óta hangzatos szalagcímekkel és „előkészítő felhívásokkal” figyelmeztettek a közelgő ünnepen való részvételre és előre hirdették az aznapi programokat.[28]


Ferenciek tere (Kígyó tér), 1919. május 1. Schoch Frigyes felvétele, Fortepan (27904)


A nagyszabású ünnepség megszervezésével az 1918-as oroszországi május elsejei ünnepség vizuális propagandájáról közvetlen tapasztalatokkal rendelkező hadügyi népbiztos-helyettest, Szamuely Tibort bízták meg.[29] A Forradalmi Kormányzótanács az április 14-i ülésén tárgyalt először a szervezés anyagi költségeiről. Ekkor Landler Jenő, belügyi-népbiztos előterjesztésére a rendezvények lebonyolítására 250 ezer koronát irányoztak elő.[30] Ezt négy nappal később – aligha függetlenül az április idusán bekövetkező román támadástól – , Szamuely Tibor javaslatára négymillió koronára növelték, és ekkor határoztak arról, hogy „májusi ünnepeket kell tartani a falvakban is”.[31] Azért, hogy a közelgő ünnep pozitív érzéseket keltsen, az április 26-i ülésen elhatározták, hogy az „ellenforradalmi elemmé” válás veszélyének leginkább kitett köztisztviselők, postások, mozdonyvezetők megnyerésére, a fizetésükön felül, május elsején 300 koronát utalnak ki.[32] A Tanácsköztársaság kikiáltása napján kiadott II. számú, alkoholellenes rendeletét ugyanakkor erre a napra sem oldották fel, és az ünnepen való megjelenés „önkéntességét” hangsúlyozva erre a napra munkabért sem fizettek.[33]

Szamuely Tibor az előkészítő művészi munkálatok irányításával a díszlet- és pavilontervezőként működő Falus Eleket, valamint Bíró Mihályt, a vörös kalapácsos embert ábrázoló „Népszava-plakáttal” ismertté vált grafikust bízta meg. Az ő irányítása mellett számos neves szobrász, iparművész, plakátkészítő és grafikus dolgozott rohamléptekkel a felállítandó díszleteken és az „útvonalak építészeti hatását” fokozó hatalmas szobrokon. Egy-egy alkotás elkészüléséhez a szükséges helyet a „Tättersalnak” nevezett egykori „lóvásár-tér” udvarán és a városligeti Iparcsarnokban biztosították. Április közepétől már több lap közzétette az ünnepi menetrendet és közölték a felvonulók sorrendjét, a tervezett helyszíni dekorációkat és a lebonyolítás módját.[34] Mindezeken túl, a Kormányzótanács, hogy végképp nyomatékosítsa az ünnep kitüntetett jelentőségét, az április 30-án közzétett, LXXX. számú rendeletében, május elsejét „a proletárállam ünnepévé” és kötelező munkaszüneti nappá tette.[35]


A főváros új dekorációi


A május elsejei ünnepségsorozat eszközei és kellékei teljes mértékben tükrözték a diktatúra szimbolikus „térfoglalási” törekvését. Ez – központi helyzetéből és szerepéből adódóan –Budapest tekintetében volt a legszembetűnőbb. [36] A grandiózus díszletek, a felállított szobrok és díszítmények a „régi gonosz gőg dölyfös megtestesítőjének” minősített főváros jelképes elfoglalásához biztosítottak kulisszát. Az újságok szalagcímei már előre mindenütt a munkásmozgalmat jelképező vörös szín dominanciájáról harsogtak. Az adott napon végül – ahogy azt a Népszava egyik beszámolója megidézte – „a vörös Budapest vörös pompájú utcáin végighömpölygött a dolgozók tömege”.[37] Az elkészült dekorációk az avantgárd művészet formanyelvét közvetítették, – ez számított ugyanis a Tanácsköztársaság Művészeti Direktóriuma által a leginkább preferált haladó irányzatnak. Mind a szuggesztív színek, mind az utcai térformák erőteljes szerepeltetése csak arra szolgáltak, hogy hangsúlyozzák a magát progresszívnek tekintő diktatúra művészi ízlésének látványos szakítását az ancien régime „idejétmúlt” historizmusával szemben.[38] Ugyanez figyelhető meg a felállított és eltüntetett szobrokkal kapcsolatban is: a munkásmozgalom nevesített vezérei és tipizált alakjai heroikus, erőteljes gesztusaikkal és túlméretezett formájukban az alant vonulók fölé magasodtak. Ezzel szemben a feudális elnyomásként értékelt bukott rendszer „hőseinek” szobrait szimbolikusan is igyekeztek kivonni a térből, ami ezzel a törekvéssel egyidejűleg a nemzeti emlékezetből való kiradírozás szándékát is mutatta.[39]



Andrássy út, a Magyar Állami Operaház épülete (Ybl Miklós, 1884.), május 1-i felvonulás, SK, Fortepan (40917)

Az aprólékos előkészületeket követően a május elsejére virradó főváros egészen megváltozott képet mutatott. Az ország központjának szimbolikus helyszíneit, közkedvelt tereit és utcáit az elmúlt hetekben készült szobrok és dekorációk díszítették. Számos régi szobrot és monumentumot egyszerűen emelvényekkel eltakartak, a kiemelten fontos középületeket pedig vörös girlandokkal díszítették fel és ugyanilyen színű drapériába burkolták. A másfél évtizeddel korábban befejezett Országház főbejáratát gazdagon feldíszítették. A bejárat előterébe két vörös oszlopot helyeztek, tetejükön egy-egy földgömbbel, amelyeken a kontinenseket is vörös színnel ábrázolták.[40] Ez a propaganda által sulykolt, a világforradalom közelgő győzelmébe vetett hitet mutatta. Zala Györgynek az Országház téren (mai Kossuth tér) felállított Andrássy lovasszobrát szintén letakarták. Fölé a „Munka házának” keresztelt, fából készült építményt ácsolták, amelynek rövidebb oldalai elé egy-egy fegyveres munkást megformáló gipszszobrot állítottak. Alulra – körbefutva – Faragó Géza és Székely Andor allegorikus pannóit helyezték, a frízen pedig a Forradalom és Világszabadság mezítelen allegorikus nőalakjai tűntek fel, akik az ábrázolásokon az egyes társadalmi osztályokat megszemélyesítő alakok menetét vezették. Az építmény – amelyre a „Dicsőség a munkának” feliratot írták – tetejére még egy Nap-szimbólumot is elhelyeztek.[41] A téren még három szobor kapott helyet: Istók János „Munka” névre keresztelt műve, valamint Lenin és a pár hónapja meggyilkolt német marxista forradalmár, Karl Liebknecht mellszobrai.

A forradalom másik kiemelt hőse, Karl Marxnak szobra díszítette viszont a Ferenc József teret (mai Széchenyi tér). A névadó öt méter magas szobra mellett a hely kiválasztása is a gondos kompozíciót mutatja. A „bukott rendszerrel” való szimbolikus szakítást hangsúlyozta, hogy a kommunista munkásmozgalom legfőbb teoretikusának egészalakos szobrát állították a Ferenc József királlyá koronázása alkalmából emelt koronázási domb helyére – egy vörös drapériába burkolt emelvényre.[42] Az ország másik kiemelt középülete, a budai várpalota is átalakítódott: a kupola koronáját az ókori szimbólumból a nagy francia forradalom – és a szabadság – jelképévé vált frígiai sapkával takarták le, az egész épületet pedig szintén vörös drapériába „öltöztették”.

A város budai oldalán a magyar jakobinus mozgalom vezetőinek kivégzési helyére, a Vérmező közepére hatalmas vörös szarkofágot építettek „Martinovics” felirattal. A diktatúra történelemszemléletét tükrözte, hogy ugyanerre a térre egy hatalmas Lenin szobrot is elhelyeztek.[43] A szimbolika bizonyára a jakobinus mozgalom és a nemzetközi kommunizmus közti kapcsolatot és folytonosságot hangsúlyozta. De a rendszer a szimbolikus politizálással másutt is nyomatékosította, hogy kit tekint előképeinek és hőseinek, és kiket tart ellenségeinek. Amíg a Petőfi téren álló Petőfi szobor ünnepi díszítést kapott, addig a városligeti Millennium emlékmű „reakciós” királyszobrait vörös textíliával takarták le. Ez utóbbi, a mai Hősök tere, a főváros egyik olyan kiemelt központi helyének számított, s az 1919. május elsejei ünnepi átalakítás itt volt a legradikálisabb.[44] A félköríves vörös óriásdrapériára a kommunista jelszó, a „Világ proletárjai egyesüljetek!” imperatívusza került, a körívek két oldalára pedig Uitz Béla pannóit helyezték. Ezek a proletárdiktatúra két kiemelt fontosságú társadalmi csoportját emelték be a tér szimbolikájába. Az egyik a „Városi-proletariátust”, másik a „Földműves-szegénység” jellegzetes alakjait ábrázolta. A tér fölé magasodó középső oszlopot – tetején a Szentkoronát tartó Gábriel arkangyal szobrával – hatalmas „architektonikus kiképzéssé” alakították, de elfedték az előtte álló Árpád szobrot is. Ennek helyére egy kilenc méter magas „hármas csoportot” állítottak. A szoborkompozíció középen Marxot ábrázolta, oldalain egy-egy bányamunkással és vasmunkással.[45] A sors pikantériája, hogy ez utóbbi az eredeti alkotó keze munkáját dicsérte. Készítőjük ugyanaz a Zala György volt, aki a nagy millenniumi emlékmű Gábriel arkangyalos szobrát, a Háború és Béke allegorikus szobrait, négy királyszobrot, valamint majdnem az összes domborművet készítette.


1919. május 1-je Budapesten. Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Történeti Fényképek Gyűjteménye (4525-I)

Gábriel szobrához hasonlóan a Gellérthegyen álló Gellért szobrot is megváltoztatták. Szent Gellért alakját vörös és sárga paravánnal takarták el, a mögötte lévő oszlopsort pedig a millenniumi emlékmű királyszobraihoz hasonlóan vörös drapériával fedték be. Az alatta lévő vízcsurgóhoz egy hatalmas allegorikus pannót helyeztek, a festményre pedig a „Dolgozzatok és tietek a paradicsom” szalagfelirat került. A kép jobb oldalán egy lángpallossal hadonászó izmos alak kergeti ki a jól öltözött tőkéseket (egyikük pénzeszsákkal a kezében menekül), középen egy család (kalapácsos munkás, nő, és két gyermek) tart a kép bal oldalán szereplő vastag fa felé. A fa tövénél egy szakállas, könyvet olvasó öreg ül. A fa és a bölcs öreg motívumpárok – ha jól sejtjük – a Tanácsköztársaságnak a „dolgozó proletariátus” műveltségi szintjének emelésére tett erőfeszítéseit jelképezheti.[46]

A Deák-téri Anker palota előtt 1915-ben felállított Nemzeti Áldozatkészség szobrát szintén letakarták. „Helyére” vörös drapériákkal díszített tribünt építettek, amelynek központi homlokzatára a forradalom lángjainak stilizált ábrája került, a tribün két oldalát pedig Lenin és Szabó Ervin mellszobrai díszítették. [47] A Berlini tér (ma Nyugati tér) közepére „köralakú kiképzést” helyeztek, amit vörös posztóval vontak be. A „kolosszális nagy vörös dob pereméről gigászi dárdák hegye fut a magasba s a dárdákra kötött veres szalagokkal ördögi táncot jár a szellő” – olvashatjuk egy, a tér átalakításáról készült tudósításban. Az egész kompozíciót Bíró Mihály kalapácsos emberének 4 gipszmása állta körül – a világforradalom erejét és terjedését jelölve – a négy égtáj felé lendítve kalapácsukat.[48] A proletárhatalom erejét szemléltette, az Üllői út és a József körút sarkára helyezett nagyméretű szobor, amely egy kezében kalapácsot tartó öklöt formázott.