A nagy vörös május – A Magyarországi Tanácsköztársaság erődemonstrációja

Átnevezett utcák, hömpölygő tömeg, vörös drapériába öltöztetett főváros. 1919. május 1-én a Magyarországi Tanácsköztársaság nagyszabású erődemonstrációt tartott Budapesten és szerte az országban. Az ünnepségekkel a Tanácskormány a cseh és a román hadsereggel szembeni aggasztó katonai helyzetét és meggyöngült társadalmi bázisát igyekezett ellensúlyozni. Az ünnepségsorozat ezért a magabiztos önreprezentáció és a kommunista propaganda egyik kiemelt fontosságú eseményévé vált. Az országos munkaszüneti nap a monumentális utcai felvonulás, az avantgárd művészet szuggesztív formanyelvének díszbemutatója és – összességében – a szimbolikus térfoglalás egyik grandiózus példája lett.

Március 15. (Eskü) tér az Erzsébet híd felől nézve, háttérben balra a 6. számú ház (Kéményseprő utca sarok), Péchy László felvétele, Fortepan (75871)

Az ünnep előzményei

Május elseje megünneplését majd munkaszüneti nappá nyilvánítását a köztudat a szervezett munkásmozgalom vívmányának tartja, noha gyökerei korábbra, a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza.[1] Kétszáz évvel ezelőtt, 1817-ben Robert Owen, brit gyártulajdonos és közgazdász, a kapitalista gyáripar általánosan tapasztalható profitorientált gyakorlatával és az üzemekben gyakran tapasztalható embertelen munkakörülményekkel szemben saját posztógyárában jelentősen javított a munkafeltételeken. A napi munkaidőt – a másutt nemritkán 14-16 munkaórával szemben – tíz órában maximálta, üzemeiben bölcsődét és óvodákat alakított ki, ezenkívül betegségi és öregségi biztosítást vezetett be és betiltotta a tíz évnél fiatalabb gyermekek dolgoztatását is. Döntését a felvilágosodás filozófiai és humánus szempontjain túl gazdasági okfejtésekkel is alátámasztotta. Hangsúlyozta például a tisztességesebb bérekkel a vásárlóerő területén jelentkező növekedésről kialakított nézeteit. Az utópista szocializmus egyik előfutárának tekintett Owen példáján felbuzdulva több munkáskolónia kisebb tüntetéseket szervezett, ezek azonban kellő tömegtámogatás híján és a tagjaikkal szemben alkalmazott presszióknak köszönhetően hamar kifulladtak. A munkaidő csökkentését célzó mozgalmak viszont – változó intenzitással ugyan – de ezt követően rendre felbukkantak nemcsak Európában, de a Brit Birodalomhoz tartozó Ausztráliában és az Egyesült Államokban is.

A humánus posztógyároshoz kötődik a „nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés” hangzatos szlogen megfogalmazása is. Ezt hangoztatták az 1856. április 21-én az ausztráliai Melbourne-ben utcára vonult kőművesek és építőmunkások is, akik elérték munkaidejük csökkentését, fizetésük megcsappanása nélkül.[2] A nyolc órás munkaidő követelése – ettől fogva – a szervezett munkásság általános igényévé vált, aligha véletlen, hogy ez az igény szerepelt az 1864-ben, Londonban szervezett, – a munkásság nemzetközi politikai tömegszervezeteként fellépő – Nemzetközi Munkásszövetség (közkeletű nevén I. Internacionálé) vezetőinek 1866-os nyilatkozataiban és kiadványaiban is.

Rákóczi út az Astoria felől nézve, 1919. május 1-i felvonulás, Péchy László felvétele, Fortepan (75872)

Május elseje igazi szimbólummá ugyanakkor csak 1886-ban vált. Ezen a napon a helyi munkásszakszervezet vezetésével nagyszabású sztrájk kezdődött Chicagóban. A tüntetések harmadik napján súlyos incidensre került sor a felvonulók és a kivezényelt rendőrség között. A konfliktus során a rendőrök tüzet nyitottak, a lövöldözésben négy munkás életét vesztette. A másnapra szervezett tiltakozó nagygyűlésen, egy-, a sztrájkolók közé vegyült anarchista a tömeget oszlató rendfenntartó erőkre bombát dobott, amiért azok újra a tömegbe lőttek, a lövöldözésben ezúttal nyolc munkás életét kioltva. Az összecsapást – amelyben hét rendőr is életét vesztettet – követő nyomozásban többeket letartóztattak. Bíróság elé végül nyolc főt állítottak, közülük öt főt ítéltek halálra, kettőt életfogytiglani börtönbüntetésre egyet pedig 15 évre ítéltek el. 1887. november 11-én, vitatott bírói ítéletekre alapozva, négy radikális kivégzésére is sor került.[3] A következő években több emléktüntetést tartottak, a Párizsban 1889-ben megalakított II. Internacionálé pedig úgy határozott, hogy a következő évi, 1890-ik évi május elsejét a chicagói

„Haymarket-i incidensre” emlékezve a szervezett munkásság nagyszabású szolidaritási demonstrációjaként szervezik meg. Az ekkor világszerte – így Magyarországon is – lezajlott tüntetéseket sikerén felbuzdulva a szervezet az 1891-es második kongresszusán, Brüsszelben, május elsejét „valamennyi ország munkásainak közös ünnepévé” és pihenőnappá nyilvánította.[4]

A hazai kezdetek

Május elseje ugyanakkor nem kizárólag a munkásság „szabadnapjának” számított. A napnak sokkal korábban kialakult hagyománya volt, elég csak a május elseje környékén felállított májusfákra utalni, amely szokás visszavezethető a középkort megelőző időkig. A tavasz kezdetét a társadalom elsősorban polgári hátterű családjai előszeretettel használták fel a „zöldben” tett zugligeti, margitszigeti vagy svábhegyi kirándulásra, esetleg környékbeli majálison való önfeledt szórakozásra és sportolásra. Ezzel szemben a munkásság május elsején sokkal inkább demonstrációkat és tüntetéseket tartott, így a nap politikai kontúrokat kétségtelenül a munkásszervezetek érdekérvényesítő eseményeként nyert.[5]

Néhány év alatt a munkaszüneti nap koreográfiája állandósult, és munkabeszüntetéssel, felvonulással, gyülekezéssel, politikai szónoklatokkal, agitációval, szimbólumok hordozásával, az Internacionálé és más dalok éneklésével és a munkások követeléseit sűrítő jelszavak skandálásával járt, de változatlanul a városi munkásság önreprezentációjának és nem össztársadalmi ünnepnek számított. Külön érdemes kiemelni a főváros és a nagyobb iparvárosok szerepét, ezekre a helyekre koncentrálódtak ugyanis a legnagyobb munkásközösségek, a vidéki városokban ezeknek a majálisoknak a közönsége sokszor csak néhány száz főt tett ki.

A II. Internacionálén részt vettek az első magyar szociáldemokrata típusú munkáspárt, az 1880-ban alapított Magyarországi Általános Munkáspárt delegáltjai is, Frankel Leó és Ihrlinger Antal. Hazatérve tagjai és szimpatizánsai idehaza is népszerűsítették a munkásmozgalom követeléseit – különösen a nyolc órás munkaidő bevezetését – és maguk is a „közös ünnep”, május elseje következő évi megünneplésére szólítottak fel. Az ünnepre való felkészülés 1889 novemberétől kezdődött, a vezetőség pedig a következő év februárjában döntött az ünnep tervezett menetrendjéről. Eszerint délelőtt munkásgyűléseket tartanak, majd déltől a Kálvin térről a Városligetbe vonulnak zászlókkal és feliratos táblákkal. A szervezők a rendfenntartás érdekében külön bizottságot is létrehoztak, úgy, hogy

„minden tíz ember után két rendező választatik, kiknek feladata leend a körmenet mindkét oldalán kordont képezni, hogy idegen elemek magukat a menet keretébe be ne csempészhessék.”[6] „Munkások! Elvtársak! Ne feledkezzetek meg a munkás-ünnepről! Tartsátok figyelembe az 1890. évi május hó első napját. Gondolkozzatok a nyolcz órai munkaidő kivívása felett”

– olvashatjuk a felhívást a párt központi közlönye, a Népszava 1889. december 29-i – és a következő év májusáig minden ezt követő – számának címoldalán.[7]

A rendbontástól tartva a miniszterelnöki tisztsége mellett belügyminiszterként is működő Szapáry Gyula az 1890. évi május elsejei tüntetés megakadályozására utasította a hatóságokat. A gyülekezést ugyanakkor nem tiltotta be. Szapáry április 16-i levelében a rend biztosítására utasította Török János főkapitányt és jelentős karhatalmi készültséget rendelt el az esemény zavartalan lebonyolítása érdekében.[8] A felvonulás, amelyen a Népszava másnapi becslése szerint hatvanezer ember vett részt[9] – mindvégig békés maradt, a fővárosban mindössze két kisebb incidensre került csak sor. A rendzavarás nélküli megemlékezésről a Vasárnapi Újság így tájékoztatta olvasóit:

„[...]Budapesten példás rendben ment végbe a tüntetés, pedig nagy tömegeket hozott mozgásba.[...]A különböző gyárak, ipartelepek, munkás-egyesületek, iparos testületek mind külön csoportban indultak a városliget felé, külön szinű kokárdákkal a mellükön.[...]A városligetbe érve ott aztán fölemelték a lobogókat, a feliratos táblákat, és megszólalt a zenekar. Igy mentek, katonás rendben a szinkör előtti tágas mezőre. Zászlója, táblája minden csoportnak volt legalább egy-egy. Ezek fölirata: »8 órai munka, 8 órai üdülés, 8 órai alvás.«[...] A zenekarok fölváltva játszották a Rákóczit, a Marseilleaiset, és egyéb dalokat. A gyülés maga rövid volt.[...]Egy óra alatt véget ért a gyülés, s a nagy tömeg ugyanabban a katonás rendben hagyta oda a ligetet, mint a hogy jött.”[10]

Bár a párizsi felhívásban eredetileg nem szerepelt az ünnep kötelező évi rendszeres megünneplése, a siker hatására a szervezők elhatározták a jövő évi május elsejei ünnepségek megszervezését is, ami kiváltotta a munkáltatók ellenállási törekvéseit. Az 1891-es tüntetéseket azonban országban betiltották, nem engedélyezték a sztrájkot Bécsben sem, több helyütt ennek ellenére nem vették fel a dolgozók a munkát.

A végső céljaként a tőkés társadalmi rend megszüntetését hirdető Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), 1890. december 7-én alakult meg. Ezt követően országszerte létrejöttek a helyi pártszervezetek és kiépült a szakegyletek érdekvédelmi hálózata. A századfordulótól a szervezett munkások száma fokozatosan és nagy ütemben nőtt: 1906–1907-re meghaladta a 130 ezret, ezt követően 1910-re ugyan visszaesett 86 ezerre, de 1912–1913-ra újra felülmúlta a 110-ezret, a szervezett munkások aránya pedig a fővárosban – ahol arányuk a legmagasabb volt – elérte a 30–35%-ot. A megnövekedett súlyuknak köszönhetően mind gyakrabban került sor bérsztrájkokra vagy általános választójogot és munkásvédelmi törvényeket követelő nagyszabású tömegtüntetésekre. 1891-től az MSZDP minden május elsejére külön röplapot bocsátott ki, amelyben a megemlékezés fontosságát hangsúlyozták és szimpatizánsait a közös felvonuláson való részvételre kérte.

Az 1891. évi május elsejei megemlékezést a kormányzat nem engedélyezte. Ennek ellenére Budapesten – bár a belügyminiszter ezúttal már a gyülekezést is betiltotta – a munkásegyesületek és szakszervezetek felhívására mintegy tizenötezernyi munkás vonult fel a fővárosban vagy használta ki a napot családi kirándulásra. A hatóságok ezúttal már erőteljesen felléptek a tüntetőkkel szemben, több helyen erőszakos oszlatásokra és letartóztatásokra is sor került.[11] Ha a fővárosban nem is, több vidéki helyszínen ezen- és a következő napokban a karhatalommal való összetűzések is történtek, különösen a „Viharsarok” dél-alföldi megyéiben. A május elsején Orosházáról indult tüntetési hullám, valamint a nagyszénási, békéscsabai, battonyai agrárszocialista jellegű tüntetések leveréséhez a csendőrség a sortűztől sem riadt vissza.[12]

A a május elsejei felvonulások ugyanakkor csak egy részét adták az évente országszerte több helyen megrendezett megmozdulásoknak . A sztrájkokon nemegyszer már százezernél is többen vettek részt, és a tömeget sokszor csak a csendőrség, a rendőrség vagy a katonaság segítségével lehetett megfékezni, és ha a tüntetés elharapózódott, néha a karhatalmi erőkkel folytatott összecsapásokba torkollt. A szociáldemokrata pártvezetőség adatai szerint az 1897–1899 közötti összetűzésekben elhunyt munkások száma meghaladta az ötvenet, a sebesülteké pedig ennek dupláját is.[13] Nem volt mentes az erőszaktól az első világháborút megelőző legnagyobb munkásmegmozdulás, az MSZDP által a Parlament elé szervezett 1912. május 23-i demokratikus választójogot követelő tüntetés sem, amelynek összecsapásaiban 5 tüntető és egy rendőr halt meg, a sebesültek száma pedig meghaladta a 180 főt.[14]

Május elseje az első világháború alatt

Az első világháború kitörését követően a kormányzat betiltott minden politikai gyűlést. Két évig nem is rendeztek nyilvános május elsejei felvonulást; az ünnepet a szimpatizánsok az azt megelőző hétvégén, vagy az adott napon munkaidő után zártkörű megemlékezések keretén belül bonyolították le. 1916-ig tartott ki a háború kitörésekor a kormányzattal kötött „fegyverszünet”. Ezért volt, hogy az MSZDP-hez – a rendszer egyik radikális parlamenten kívüli pártjához – kötődő Népszava 1916. április 9-i számában közölt nyilatkozatban a „szokásos ünnepi fölvonulások” elmaradását deklarálta és szervezeteit is csak esti összejövetelek lebonyolítására hívta fel.[15] A kormányzat gondosan ügyelt arra, hogy Magyarországon ne kerüljön sor a németországihoz – például az 1916-os berlinihez – hasonló május elsejei háborúellenes tüntetésekre, a rendőrség ezért rendszeresen tájékoztatta a belügyminisztert az ünnepi megemlékezésekről és a résztvevők hangulatáról.

A háború elhúzódásával gyorsan romló életkörülményeknek és a mind súlyosbodó szociális viszonyoknak köszönhetően az elégedetlen hangok egyre élesebbé váltak, az ünnepi felszólalásokban és a rendezvényekről készült beszámolókban a közismert munkáskövetelések mindinkább kormány- és általános háborúellenes szólamokkal egészültek ki. De megjelentek olyan vezércikkek is – például 1917-ben Az Est folyóirat hasábjain –, amelyek a háborúellenes hangok felerősödését mutatták.[16] A magyar kormányzat, tartva attól, hogy ezek a felvonulások erőszakos a