„Babakocsik hegyei jelölték a gyilkosságok helyszínein kivégzések rettenetes tömegét” - A magyar hatóságok tudomása a megszállt orosz területeken elkövetett tömeggyilkosságokról

January 16, 2018

Szerző:

 

 (Szovjet civilek kivégzése 1941-ben. Fotó forrása: USHMM/NARA)

 

A magyar történettudomány több alkalommal is vizsgálta azt a kérdést, hogy a korabeli magyar társadalom és döntéshozók milyen tudásszinttel rendelkeztek a holokausztról. Tanulmányomban ehhez a vizsgálatokhoz adalékokat nyújtva azt mutatom be – a polgári szervek jelentései alapján –, hogy a magyar politikai elit mennyit tudhatott a megszállt területeken történő tömeggyilkosságokról.

 

Témám kifejtését megelőzően három megszorítással kell élnem. Egyrészt vizsgálatom körébe csupán a polgári kormányszervek anyagában megjelenő információkat vontam be, a katonai szervek iratait – ezúttal – figyelmen kívül hagytam. Másrészt a terjedelmi korlátok miatt csupán a háborús bűncselekményekre vonatkozó információkat tekintem át, a megszállt területek egyéb politikai és gazdasági jellegű aspektusait nem ismertetem. Harmadrészt nem foglalkozom azzal a kérdéssel, hogy a magyar politikai elit mit tudhatott a megszálló csapatok által elkövetett háborús bűnökről, bár közvetett információk alapján megállapítható, hogy e tevékenységét szintén ismernie kellett a magyar politikai elitnek.

 

Vizsgálataim során két forráscsoportot vettem szemügyre. Egyrészt a magyar külügyi apparátus, elsősorban a megszállt keleti területek kapcsán releváns (német, román, finn) követségek megmaradt iratanyagát. Ugyan a megszállt szovjet területeken a németek nem hoztak létre olyan bábállamokat, amikkel diplomáciai kapcsolatot lehetett volna fenntartani, külügyi vonalról jelentős számban érkeztek információk a megszállt területekről. Különösen a berlini követség munkatársai álltak napi kapcsolatban a német döntéshozókkal, több alkalommal az ideiglenesen Berlinben tartózkodó keleti tisztségviselőkkel és katonatisztekkel is beszéltek. Másrészt mivel 1941 júniusában a Kárpátaljától keletre eső részek hadműveleti területté váltak – ahol a magyar katonai és politikai vezetés tartós megszállással számolt, és mintegy 20 ezer zsidó deportálását hajtotta végre –, ezekkel a belügyi szervek is foglalkoztak. Emiatt bevontam kutatásomba a belügyminisztérium, a Kárpátaljai Kormányzói Biztosságának iratait is. Fontos megjegyezni, hogy a miniszterelnöki, miniszteri és kormányzói iratanyag szinte teljes egészében elpusztult, így csupán korlátozottan állapítható meg, hogy az ismertetett információk eljutottak-e a magyar politikai felső vezetéshez, illetve ezek hitelességéről mit gondoltak a döntéshozók. Ezért tanulmányomban jelzem azokat az eseteket, ahol megállapítható az irat útja.

 

A megszállt területek kapcsán először nem a német, hanem a román zsidópolitikáról érkeztek információk. A bukaresti követség 1941. augusztus 9-i jelentésében már arról számolt be, hogy „a román csapatok bevonultak Bukovinába és Besszarábiába, a visszamaradt zsidókat válogatás és kímélet nélkül lemészárolták; akiknek mégis sikerült életben maradniuk, azokat a bevonulás után összeszedték és internálták, kivéve természetesen a gazdag zsidókat.” Augusztus végén – még ha rossz kontextusban is – Fülöp Pál követségi sajtóelőadó a kisinyovi tömeggyilkosságokról is jelentett. Októberben arról értesítette a katonai attasé a Vezérkari Főnökséget és a külügyminisztert, hogy Besszarábiában elkezdték a gettórendszer kiépítését, „a volt román haditerület egy részéről az összes zsidókat gyűjtőtáborokba szállították, nemre és korra való tekintet nélkül.”

 

Ősszel nagymértékben megnőtt a magyar szervek tudása a megszállt keleti területeken történő tömeggyilkosságokról. Egy, a miniszterelnöknek címzett, 1941 szeptemberében keletkezett benti bizalmas szerint

 

„a német csapatok úgy Galíciában, mint az oroszoktól elfoglalt területen igen sok zsidók végeznek ki. Egy átutazó katonánál láttam egy fényképet, mely egy út menti árkot ábrázolt hosszában, mely végig, – ameddig csak a fényképfelvétel látni engedte –, tömve volt a szakállas és pajeszos hullákkal, az előtérben pedig egy német katona állott szétvetett lábakkal, aki undorral és megvetően nézi a hullatömeget.” A bukaresti katonai attasé 1941. október végi jelentésében megjelenik a német szabotázs-, és partizánellenes intézkedések és a zsidóság megsemmisítésének összefüggése: „Az elkövetett merényleteket többnyire zsidó lakosságon torolják meg s igen kiadósan.”

 

Egy diplomata jelentésében pedig arról számolt be az egyre szaporodó szabotázsakciókkal kapcsolatban, hogy „az erélyes intézkedések eddig csak a zsidósággal szemben lettek megtéve, azáltal, hogy a nagy részük meg lett semmisítve. Sok város viseli már a vasútállomásokon az alábbi feliratot: »Zsidómentes« [Judenfrei].”

 

 1942 áprilisában a Vezérkari Főnökség arról értesítette a külügyminisztert – mely jelentés a Miniszterelnökség anyagában lelhető fel –, hogy a csernovici román hírszerző szerv egy hazatérni kívánó magyart igazított el, „azonban a Gestapo, mert bizonyos zsidó vonatkozása volt az ügynek, […] kivégezte.” 1942 júniusában pedig egy bizalmas jelentés már a tömeggyilkosságokat elkövető csapatokkal foglalkozott:

 

„a keleti fronton huzamosabban működött csapatokat, akik már hozzászoktak nemcsak a fronton, hanem a mögöttes részeken is a zsidók és más orosz lakosság tömeggyilkolásához […] nem […] fogják a háború végén hazahozni, hanem volt lengyel és orosz területek megszállásával és részbeni bekebelezésével kapcsolatban oda fogják kitelepíteni.”

 

Habár 1941. augusztus 1-jével a határ menti megszállt szovjet területek a Lengyel Főkormányzóság részeivé lettek, különböző belügyi szervek részéről később is több információ áramlott a keleti területeken folytatott zsidópolitikáról. Bár a határvédelem iratanyaga szinte teljes mértékben megsemmisült, a megmaradt jelentések alapján tudható, hogy aktív kapcsolatban voltak a magyar szervek a galíciai határnál lévő német rend- és határvédelmi erőkkel. Hans Krüger, a sztaniszlaui SS parancsnok – aki ebben a minőségében a sztaniszlaui zsidóság legyilkolásának irányítója volt – többször találkozott a KEOKH munkatársaival mind Magyarországon, mind a megszállt területeken, ahol egy alkalommal a kiutazó magyar hivatalnokoknak egy tömegkivégzést is megrendezett.

 

Emellett a Magyarországra visszamenekülő zsidók kérdésének rendezésére a Honvédelmi Minisztérium 19. osztálya a németekkel közös bizottságot hívott életre, a kőrösmezői határvidéki rendőrkapitányság pedig úgy értékelte a kapcsolatokat a német határvédelmi szervekkel, hogy „a szomszédos galíciai területen működő SS német rendőrségi alakulatokkal és főként a sztaniszlaui rendőrséggel az érintkezés a legszívélyesebb.” Az informális kapcsolatokon, a deportált zsidók ügyében közbenjárókon kívül, innen kapott információkat Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa is. Kozma – aki már 1939–1940 fordulóján „emberirtásnak” minősítette a lengyelországi zsidópolitikát – 1941. szeptember 13-án levélben fordult Bárdossy László miniszterelnökhöz, mely levelét öt nappal később Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek is eljuttatta. Ehhez a levélhez csatolta a kassai csendőrkerület 8/1. nyomozó alosztályának szeptember 5-i jelentését is, amely úgy jellemezte a kelet-galíciai részek viszonyait, hogy „a zsidók agyonlövése a megszállt területen köztudomású.” Ugyancsak ez a jelentés számol be – még ha hamis kontextussal is – először a Kamenyec-Podolszkijban történt tömeggyilkosságról:

 

„Katonai gépkocsivezetők elbeszélése szerint Magyarország kiutasított nagyobb létszámú zsidót Kamenes Podolszkból a német katonák és ukrán nemzeti őrök tovább akarták kísérni. A zsidók a katonaságnak ellenszegültek. A katonaság géppisztollyal közzé lőtt a zsidóságnak és több halott lett.”

 

A belügy felől később is érkeztek hírek a galíciai területekről. A Csendőrség Központi Nyomozó Parancsnoksága 1942. október elején megállapította, hogy a

 

„nyomozói átfésülés, illetve megállapítás szerint a lengyelországi zsidók az alábbi okok miatt szöknek Magyarországba (sic!): A német hatóságok a lengyel területen lakó zsidókat 16–36 éves korig munkatáborba viszik, a 15 éven aluli és 36 éven felüli zsidókat pedig éheztetik vagy agyonlövik. 1942. szeptember 5. vagy 6-án a németek Toronyával határos Wiskov (lengyel terület) községben 70 zsidót agyonlőttek.”

 

Egy, az ugyanezekben a napokban beérkezett, töredékesen fennmaradt iratban már azt olvashatjuk, hogy

 

„a németek elbeszélése szerint folyó évben Lengyelországban a zsidókat kipusztítják.”

 

1942 októberében Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter arra hivatkozva állíttatta le a hontalan zsidók Kőrösmezőn keresztüli kitoloncolását, hogy „a Körösmezőn át Galíciába kitett zsidókat az ottani megszálló hatóságok legtöbb esetben agyonlövik, és így ezeket a biztos halálba viszik.” Konkrét eseteken túl a keleti területeken a zsidókérdés „általános megoldására” vonatkozó információkkal is találkozhatunk a külügyi forrásokban. A zsidók kitelepítésének igénye korábban is megjelent a külügyi forrásokban, az egyik első, a Szovjetunió jövőjéről szóló jelentésben még Biribidzsan lehetősége is felmerült.

 

Homlok Sándor berlini katonai attasé 1941. júliusi jelentésében és Werth Henrik 1941. augusztusi memorandumban megfogalmazott nagyszabású kitelepítési tervek, valamint Generalplan Ost leírását tartalmazó jelentések arra engednek következtetni, hogy a magyar katonai és politikai elit ismerte a németeknek a keleti térségre vonatkozó terveit. Ezt a tudást jelzik Hollán Sándor, berlini követségi tanácsos – a galíciai deportálások ügyében tartott berlini egyeztetésén elhangzott – szavai is. Ekkor arra hivatkozva tett panaszt a németeknél, hogy „amikor a német hatóságok jelenleg a tulajdonképpeni Reich területéről és Berlinből tömegesen telepítik ki a zsidókat munkára az északi és keleti megszállt területekre, a Pripet-mocsarak területére stb., az általunk elfoglalt területre részben visszatelepített zsidókat pedig visszaküldik.”

 

Sztójai, egyik – Bárdossy László miniszterelnöknek címzett – jelentésében arról írt, hogy a keleti területeken „a német szempontból nem kívánatos elemeket eltávolítják,” és az 1941. szeptemberi Horthy-Hitler találkozón is felmerült a zsidók kitelepítésének terve. 1942 nyarán és őszén jelenik meg ismét témaként a keleti területek, mint a „zsidókérdés megoldásának terepe”. 1942 augusztusában számol be jelentésében Sztójay Döme a Martin Luther német külügyi államtitkár-helyettessel folytatott beszélgetéséről. A wannseei konferencián a német Külügyi Hivatalt képviselő diplomata – a konferencia jegyzőkönyvének megfelelően – kifejtette Sztójaynak, hogy

 

„e kérdés (zsidókérdés – F. Á.) komplexum új stadiumba került, Európát mielőbb meg akarják a zsidó elemektől tisztítani Európából, vagy legalább is azon területekről, ahonnan ez lehetséges lesz és tekintet nélkül állami hovatartozásukra, a zsidókat a keleti megszállt orosz területekre óhajtják kitelepíteni, ahol a ghettókba, vagy munkatáborokba összpontosítva őket dolgoztatni fogják.”

 

Valószínűleg ezzel a jelentéssel függött össze, hogy európai körútján Ottlik György érdeklődött az Oroszországba kitelepítendő zsidók sorsa felől, mely kérdésre válaszul Sztójay „nem titkolta, hogy ez nem kitelepítést, hanem kivégzést jelentene.” Ezzel összefüggésben Kállay Miklós arra utasította Sztójayt, hogy a Lutherrel való tárgyalásai során tudakolja meg, hogy „megadják-e a keletre kitelepített zsidóknak a további egzisztenciájuk lehetőségét.” Erre azért volt szükség Sztójay érvelése szerint, mert „ennek kapcsán bizonyos híresztelések keringenek.” Luther válaszában megnyugtatta Sztójayt, hogy útépítéseken dolgoztatnák a kitelepített zsidókat, majd egy ún. „zsidó rezervátumban” helyeznék el őket, ám – valószínűleg szándékoltan – a magyar nagykövet nem kérdezett rá arra a nyilvánvaló körülményre, hogy a nehéz fizikai munkára alkalmatlanoknak mi is lenne a sorsa a megszállt területeken.

 

A keleti megszállt területeken történt tömeggyilkosságról a legrészletesebb jelentést Krause Rolf, egykori rigai konzul adta. Krauset a berlini nagykövetség a megszállt szovjet területek gazdasági lehetőségeinek felmérésével bízta meg. Jelentéseiben – melyek egy részét Sztójay Döme biztosan felküldte Bárdossy Lászlónak, az elemzett forrás előadóíve sajnos mára már nem lelhető fel – elsősorban Ostland, azaz a megszállt Baltikum gazdasági lehetőségeit és a kiépülő német megszállási rendszer szerkezetét ismertette.

 

Saját bevallása szerint két alkalommal volt a balti államokban, egy alkalommal pedig Ukrajnában a háború során. Az idézett, 1942. februári jelentésében az 1942. január 17. és 29. közötti baltikumi utazásának tapasztalatait osztja meg:

 

„Mivel a zsidók a bolsevik idő alatt különös buzgalmat tanúsítottak, s a vörösöknél magas adminisztratív posztokat töltöttek be, a területeket – a Balti-államok városait és vidékét – a német Véderő [Wehrmacht] általi felszabadítást követően 1941 júniusában/júliusában természetesen egy hatalmas zsidópogrom árasztotta el. Észtországban a lakosság 1,2 millió lelkéből kereken 5.000 zsidó, Lettországban 1,9 millió léleknél 95.000 zsidó és Litvániában 2,4 millió lakosnál kereken 170.000 zsidó. Tehát 5,5 millió lakosra kereken 270.000 zsidó esik, akiket mára jelentős részben kiirtottak. Habár kezdetben az őslakosok is részt vettek a gyilkosságokban, később már az SS külön kommandói öldösték a zsidó lakosságot az asszonyokkal és a gyerekekkel együtt. Ma nincs több zsidó Észtországban, Lettországban pedig már csak egy munkakülönítmény 2.500 zsidójának és Litvániában még ugyanennyi zsidó kényszermunkásnak kell életben lennie. A ruhák és babakocsik hegyei jelölték a gyilkosságok helyszínein kivégzések rettenetes tömegét. Azokra a zsidókra is ugyanaz a sors várt, akiket a Német Birodalomból, a Protektorátusból és Szlovákiából Ostland felé »internáltak«: megérkezésüket követően levetkőztették őket, poggyászaikat elvették, majd valamennyijüket agyonlőtték. Az összes zsidó tulajdont kisajátították, s amennyiben bútorról volt szó, raktárakban halmozták fel, hogy onnan rendelkezésre bocsássák a német közigazgatási tisztviselőknek lakásaik és irodáik felszerelésére.”

 

A német megsemmisítő politika többi területéről jóval kevesebb jelentés született, viszont így is találhatunk információkat a német éheztetési politikáról, és a hadifoglyokkal való bánásmódról. Leningrád kiéheztetéséről már az 1941. szeptemberi Horthy– Hitler találkozón is szó esett, viszont a német szándékokra egy Siegfried Kasche zágrábi német követtel – akit egyébként a jövendő Reichskommissariat Moskau élére szántak – történt beszélgetés nyomán készült követségi jelentés mutat rá:

 

„Az újabb német tervek szerint ugyanis Moszkvát, miként Leningrádot is, a télen át körülzárják és lakosságát az éhhalálnak adják át. »Azon kérdés előtt állunk, […] hogy 10 millió emberre való élelmet a saját katonáinknak vagy pedig az oroszoknak adjuk-e? Minthogy nincs annyi élelem, hogy mindkét oldalra jusson, világos, hogy csak ez a megoldás marad.«”

 

A Leningrád ostroma során kialakult katasztrofális viszonyokról a Helsinkiben lévő magyar katonai attasé is beszámolt: „Leningrad belső helyzete állandóan romlik, dacára az utánpótlási lehetőségeknek. Naponta 4-5.000-re becsülik az éhen haltak számát. A hullák eltemetésére nincs meg a lehetőség és így azokat egyelőre csak a hó alá kaparják. A tavaszi olvadás a helyzetet kritikussá teheti.” Az éheztetési politika illetve az Adolf Hitler és Erich Koch gyarmati jellegű politikájának összekapcsolódása jelenik meg a Berlinben tartózkodó dnyepropetrovszki főkormányzó helyettesével való tárgyaláson:

 

„az alsóbb néprétegek valahogyan ki fogják húzni a telet, egyrészt, mert igénytelenek, másrészt, mert elég sok mindent halmoztak össze. Azonban az intelligencia egy része »alighanem éhen fog halni.« »Ők a mi számunkra semmit sem dolgoznak, legfeljebb magvává válnak olyan szabadság-, vagy függetlenségi mozgalomnak, amely a mi érdekeinkkel ellentétes. Ezért egyik első intézkedésem volt, hogy valamennyi ukrán iskolát, egyetemet, középiskolákat, népiskolákat, bezárattam. Ezzel szemben számos német népiskolát és óvodát nyitottunk, és ezeket kedvezményekben részesítjük élelmiszerellátás tekintetében. Az ukrán iskolák közül csak a kézműves iskolákat és a mechanikus iskoláit tartjuk fenn.”

 

A hadifoglyokkal való bánásmód kérdése több helyen is előkerül a külügyi jelentésekben. Egy 1942. márciusi jelentésben:

 

„Bizalmas értesüléseim szerint a németek az utóbbi időben orosz foglyokat már nem is ejtenek, kivéve, ha felderítés céljából kell nekik egy pár orosz katona. Egyébként még harc közben mind agyonlövik őket.”

 

Krause a megszállt keleti területek gazdasági helyzetéről írott egyik jelentésében megjegyezte, hogy az élelmiszerhiány miatt többek „a hadifoglyokon belül emberevőkké váltak, ill. öngyilkosság által vetettek véget létezésüknek.”

 

További kutatás témája lehet, hogy a magyar kormányzatnak mennyivel növelhették a német hadifogoly-politikáról való tudását azok a jelentések, melyek a Magyarországon 1942 márciusában áthaladó hadifogoly szállítmányokról érkeztek. A VKF 1. osztályának március 18-i napi jelentése szerint a Szolnokra érkező hadifogoly szállítmány esetében 20 halott fogoly temetéséről kellett intézkedni, az orosz szökevények teljesen legyengülve, lefogyva, „csont és bőr” állapotban kerültek a magyar hadikórházba. Az Apahidán március 23-án az országba lépő hadifogoly-szállítmány utolsó kocsijában pedig már 60 holttest volt.

 

A fentebb felvázolt, korántsem teljes kép mégis két következtetés megtételére alkalmas. Egyrészt a meglévő töredékes iratanyag alapján megállapítható, hogy a magyar politikai elit jelentős mennyiségű információval rendelkezett a német megsemmisítő háborúról. Másrészt ez a forrásanyag felveti annak lehetőségét is, hogy magyar részről a megszállt területeknek ne csupán katonai, hanem politikai és gazdasági oldalát is vizsgáljuk meg.

A tanulmány az Eszmélet 2017. őszi számában jelent meg.

A lábjegyzetekkel ellátott verzió  letölthető innen.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Hírek
Please reload

Archívum
Please reload

Keresés