Szovjet állampolgárok a magyar hadbíróságok előtt (1941-1944)
Tanulmányomban azt a kérdést vizsgálom, hogy szovjet állampolgárok kerülhettek-e vádlottként a magyar tábori bíróságok elé, s ha igen, milyen ügyekben.
Szovjet hadifoglyok 1942-ben
(fotó: id. Konok Tamás, Fortepan, 42664. sz. kép)
Az 1. honvéd lovasdandár tábori bírósága mint rögtönítélő bíróság 1941. augusztus 5-i ítéletében, hűtlenség bűntettében halálra ítélte Havgy Lyuba Stepanovát. Az ítélet szerint egy szovjet őrnagy megbízásának eleget téve egy hídnál számolta az áthaladó magyar és német katonák s járművek számát, mely adatokat a Bugon átkelve kellett volna jelentenie megbízójának. Ugyan az eljárás anyagából csupán az ítélet példánya maradt fenn, a Bugnál letartóztatott nő elleni eljárás valószínűsíthetően koncepciós elemeket tartalmazott. Az elítélés alapjául a vádlott vallomása illetve a katonai szakértő véleménye szolgált, aki megerősítette, hogy a jelzett időben valóban vonultak át a hídon magyar csapatok. Viszont a vádlott „ténybeli beismerésével” kapcsolatban kétségek merülhetnek fel, ugyanis az egyik tényállást arra hivatkozva vonta vissza a vádlott, hogy „ezt az előkészítő eljárás során a veréstől való félelem hatása alatt vallotta csupán.” Az ítélet kapcsán a minisztérium két kritikát fogalmazott meg. Egyrészt az elítélt életkorára való hivatkozás hiányzik az ítélet szövegéből. Ez azért fontos, mert a kivégzett nő az ítélet kihirdetésekor 18 éves volt, tehát nem töltötte be a halálbüntetés kiszabásánál szükséges 20. életévét. Így csak az 1930.évi III. tc. 87. §-a tette lehetővé a kivégzést, mely hűtlenség bűntettében függetleníti a büntetés kiszabását a vádlott életkorától. Másrészt az ítélet nem lett végrehajtva 2 órán belül, csupán másnap, amit az indokolt, hogya kivégzés helyszínéül kiválasztott útkereszteződésben a német csapavonulások nem tették lehetővé a büntetés végrehajtását.
Hasonló ügyet találhatunk az 1. honvéd lovasdandár tábori bírósága H 72/41. sz. eljárása során is. A vád szerint „Metri Burisovics Chicsinko wiskovajai lakos” a Dnyeperen átkelve közölte a településen lévő magyar csapatok helyzetét, sőt jelzőrakétákkal jelezte is a célokat a szovjet csapatoknak. A dandár I.b osztálya által kezdeményezett eljárás csupán egy tanút tudott megjelentetni a cselekmény igazolására, s ez a tanú is a bűncselekményről „csak a község lakóinak szóbeszédjéből szerzett tudomást.” A vádlott vallomását – miszerint a német hatóságok intézkedéseinek megfelelően az erdőben, vagy a házuk pincéjében töltötte az estéket – végül tíz helyi lakos és egy magyar őrvezető is megerősítette, így a bíróság bizonyítékok hiányában a hűtlenség ügyében indított eljárást megszüntette.
Ennek tükrében tarthatjuk kivételesnek a 105. könnyű hadosztály parancsnokság tábori bírósága által hozott H 293/43. számú ítéletet, melyben két ukrán és egy orosz nemzetiségű nőt is kötél általi halálra ítéltek. Az eljárásba a helyi lakosok bevonását valószínűleg az indokolta, hogy a halálra ítélt nők magyar katonákat próbálták a partizánokhoz való átállásra rávenni, így a 32. gyalogezred egyik őrvezetőjét is halálra ítélték. A bíróság illetékességét az alábbiakban indokolta az ítélet:
„A bűnösség megállapításánál a haditörvényszék figyelembe vette azt a körülményt is, hogy az ukrán lakosság előtt köztudomású, és ezt a német katonai hatóságok is gyakran kihirdetik, hogy a fegyveres erő ellen elkövetett bűncselekményei halálbüntetést vonnak maguk után. Minthogy pedig a 24486/eln 13-1943. H. M. számú rendelet III. pontjának 2. bekezdéséhez képest az országlakosok felett az előbb említett bűncselekmények miatt az az állam intézkedik, melynek védereje őket elfogja, a polgári egyén vádlottakkal szemben is honvéd büntetőbíráskodás illetékessége megállapítható volt.”
A minisztérium részéről nem tették kifogás tárgyává az ítéletet, csupán – miután a hadosztály parancsnoka kegyelemben részesítette a nőket – a börtönbüntetések kiszabása kapcsán hiányolták az Élt. 70 § 1. bek. használatát. A börtönbüntetés kiszabása esetében sajnos nincs információnk arra vonatkozólag, hogy egy, a magyar hadbíróság által a megszállt területek lakosára vonatkozó börtönbüntetés milyen büntetőintézményre vonatkozott. Az említett, a megszállt területeken alkalmazandó hadijogra vonatkozó tanulmány ilyen esetekben azt ajánlotta, hogy:
„az ellenséges állam területén a hadviselésünk érdekei, avagy a honvédség egyénei ellen a lakosság részéről elkövetett bűncselekmények megtorlásául mindenekfölött olyan büntetési nemeket is alkalmazzunk, amelyek azonnal végrehajthatók.”
A fennmaradt töredékes forrásanyag alapján arra következtethetünk, hogy a keleti fronton lévő magyar alakulatok a lakosság és a hadifoglyok elleni büntető intézkedéseiket a tábori bíróságok bevonása nélkül folytatták le. Erre lehetőséget adtak a hadi szükségjogra vonatkozó irányelvek, illetve az a tény, hogy a lakosság ügyeiben a német hatóságok voltak illetékesek.A meglévő néhány ügy alapján megállapítható, hogy a hűtlenség bűntettének 1930-as kiegészítése teremtette meg a jogszabályi hátteret a szovjet állampolgárok elítéléséhez.
A tanulmány teljes, lábjegyzetekkel ellátott verziója itt olvasható.
Eredetileg megjelent Juhász József és Szvák Gyula (szerk.): Tertium datur. Írások Krausz Tamás 70. születésnapjára. Ruszisztikai Könyvek XLIV. Russica Pannonicana, Budapest, 2018. 271-279.
