"A munka frontján" – A nők változó társadalmi szerepe a Nagy Háború hátországában
Az első világháború abban is különbözött minden korábbi háborútól, hogy soha nem tapasztalt mértékben vette igénybe a hátország tűrőképességét és támogatását. Ugyan a tényleges küzdelem a huszadik század közepéig tipikusan maszkulin „műfaj” volt, ez nem jelentette azt, hogy a nők teljesen kívül rekedtek volna a küzdelmeken. Harcos amazonokat az első világháború lövészárkaiban még nem láthatunk, de a korszak nőtársadalma a hozzátartózók utáni aggódásnál messze többet tett: a családfenntartói szerepbe kényszerült nők tömegei kötöztek sebet, főztek ebédet, gyűjtöttek ruhát, vagy klasszikus férfi munkákat vállalva oltottak tüzet, és vezettek autót.
A korabeli országos képeslapok hasábjain gyakran bukkanhatunk olyan képekre, amelyek valamely jótékonysági akción készültek. Ha nem is tudnánk, mikor készültek, az elegáns polgári viseletek mellett látható csukaszürke katonás zubbonyok, oldaltáskák, a persely és nemegyszer vöröskeresztes karszalagok rögtön jelzik, hogy nem a fin de siècle „boldog” békeidejének valamely őszén járunk. Az ilyen – az utcaképhez szervesen hozzátartozó – „hazafias” gyűjtéseknek és szinte mindennapos karitatív akcióknak a célja általában a katonaság szükségleteinek az enyhítése mellett a sokszor nyomor szélén billegő hozzátartozóik segítése volt. Súlyt rendszerint egy-egy arisztokrata személy (általában szintén nők) vezetése kölcsönzött a mozgalmaknak. Különösen ismert volt a Vöröskereszt tevékenysége és Auguszta főhercegné – József Ágost főherceg feleségének karitatív mozgalma, a már 1914 nyarán megalakult Auguszta Gyorssegély–alap (vagy Auguszta-alap),amely nem csak adományokat gyűjtött a rászorulóknak, de külön kórházvonatot is működtetett. A sokszor egymással is együttműködő háborús segélymozgalmak gyűjtéseiről és felhívásairól az újságok is rendszeresen beszámoltak.
Ápolónők és sérül katonák, 1917. (Forrás: Fortepan, képszám: 09097)
Az, hogy a háború fokozottabban veszi igénybe a hátország támogatását és kitartását, nem volt eleve tervezett. A küzdelmek rövid lefolyásával számoló hadvezetés mielőbbi békével számolt, az események azonban a kezdet kezdetétől nem várt forgatókönyvet követtek. A korai orosz mozgósítás, a szerbek harcos ellenállása és az addig győztesen előrenyomuló német hadsereg Párizs környéki megtorpanása a Nagy Háború „villámháborús” szakaszának végét jelentették. Az elhúzódó háború a férfiakat nélkülöző termelési szektor eredményeinek a visszaesésével járt, amit a hadifoglyok fokozott igénybevételével csak tompítani lehetett, tartósan megoldani nem.
A rendszer a korszak nőitől mindenekelőtt a háborús célok melletti kiállást, kitartást és állhatatosságot követelt meg, amit a propaganda eszközeivel is népszerűsítettek. A tipizált nőideál az elkötelezett „honleány” volt, aki nemcsak részt vállal a társadalmi gyűjtésekben, de személyes példamutatásával is erősíti a nemzeti összefogást. Ha tud, erőn felül adakozik háborús célokra, hadikölcsönt jegyez és a kórházban is kiveszi a részét a sebesültek ápolásából. Mindezeken túl élen jár a visszafogottság mezsgyéjén is: ruházati igényeit szűkebbre szabja és megelégszik a piac osztrák-, de különösen a magyar árucikkeivel, a konyhában pedig ahogy tud, takarékoskodik. Az 1915-től általánossá váló jegyrendszer, a közszükségleti cikkek terén jelentkező hiány és a magas árak a propaganda mellett is fokozott túlélési praktikák érvényesítésére és a meglévő alapanyagokra épülő kreativitásra szorították a nőket. Több, külön „háborús ételekre” specializálódott szakácskönyv is megjelent a korszakban, és nagy sikernek örvendtek az ekkor indított főzőtanfolyamok is. Takarékosságra és leleményességre hívta fel Alsószopori Ferencné is nőtársait, aki a korszak egyik elterjedt szakácskönyvében hangsúlyozta, hogy nem az igényekre, hanem a lehetőségekre kell tekintettel lenni. Ahogy a Dunántúli szakácskönyv szerkesztésében megjelent könyvecskéjében fogalmazott:
„Most nem az a kérdés, mit szeretünk, hanem mit lehet ennünk? Függesszük tehát fel a várva várt békeidőkig kifejlett ínyencségünket, és érjük be addig kevésbé finom, de minél táplálóbb és egyszerű élelemmel. Ez a legkisebb áldozat, amit drága Hazánkért hozhatunk.”
A nők fokozottabb társadalmi szerepvállalásában jelentkező elvárás jótékonyan hatott az addig jobbára elkülönülten élő arisztokrácia életvitelére is. Az „úri osztály” hölgytagjai ekkor kezdenek el tömegesen jótékonykodni, vagy „vonulnak be” maguk is – többnyire képesítés híján – valamely kórház, vagy sebesültgondozó önkéntes ápolónői közé. Aki ugyanis sebesültgondozásban segédkezett, a propaganda által sulykolt szólamokkal szemben hamar szembesült a háború „igazi arcával”. Ez történt a háborúban Eszterházy Pál gróf feleségével, Andrássy Ilona grófnővel is, akinek pár éve kiadott szuggesztív beszámolójából megismerhetjük a kórházi szolgálata alatt szerzett – bizonyára általános – tapasztalatait is. Az állkapcson lőtt nyöszörgő haldoklók, a kámforinjekcióra váró gránátszilánkos tüdejű jajveszékelők, a lefagyott végtagú kínlódók vagy vízért, meleg ételért könyörgő tífuszos bakák között szerzett tapasztalatainak hatására a fiatal feleség elég korán hangot ad háborúellenes érzelmeinek. A szenvedésekkel, vagy a halállal való közvetlen találkozás „élménye” sokak szemléletét változtatta meg alapvetően, és ezeknek hatására ábrándultak ki fokozatosan a világháborúból. Az ápolónők erőfeszítéseinek köszönhetően az önkéntes szolgálat nagy presztízsre tett szert, az ilyen munkát vállaló nők ellátást, utazási kedvezményeket és fizetést is kaptak.
A Monarchia már a háború első hónapjaiban súlyos – tulajdonképpen a háború végéig sem pótolható – veszteségeket szenvedett. Azok a családok, akik hozzátartózójukat veszítették el a fronton rendkívül nehéz helyzetbe kerültek, így hamarosan az ily módon ellehehetlenült „hadiözvegyek” és „hadiárvák” – valamint a hadirokkantak – megsegítése vált a jótékonysági akciók új célpontjává. Az ilyen családok támogatása-, és a háborús célokra gyűjtött pénzadományok mellett természetesen kiemelt figyelmet fordítottak a frontokon harcoló bakák szükségleteiben jelentkező hiányok pótlására, és gyűjtöttek ruhát, tartós élelmiszert, cigarettát, újságokat és könyveket is.
A hadvezetés iparkodott, hogy a frontszolgálatra a legfiatalabb és még nem családos katonákat hívja be, az emberanyagban jelentkező hiány miatt ugyanakkor ezt sokáig nem volt tartható, így idővel sor került a meglett férfigeneráció tagjainak mozgósítására is. A szeretett hitvestől fájdalmas búcsút vett, a vasúti peronokon hosszan ölelkező, síró nők számára sokszor a családfővel a bevonulás előtti napokban készített fotográfia vált utolsó emlékükké. Különösen a vidéki lakosság körében volt érzékelhető, hogy a nacionalizmusba hajló hazafias szólamok és a katonazenekarokkal „erősített” lelkesedés ellenére a háború kezdettől fogva inkább keserűséget váltott ki, és faluhelyen nem volt jellemző a városokban – különösen a fővárosban – sokszor megörökített euforikus hangulat. A bizonytalan jövő és következő találka megjósolhatatlan időpontja miatt került sor arra a bizarr esküvőre is – ahogy a szenzációszámba menő eseményt egy újságcikk megörökítette –, amikor a fiatal pár éjfélkor, a nagyváradi állomáson esküdött a peronon hűséget egymásnak az „odarendelt” anyakönyvvezető és a bámész utazóközönség színe előtt, még mielőtt a fiatalembert újra a harctérre vezényelték.
Falusi nők, 1915.
(Forrás: Fortepan, Ongrádi Melinda, képszám: 39369)
Az egyes frontszakaszokról érkező sebesültszállító szerelvényeket sokan várták, ekkor derült ki ugyanis, hogy ha sebesülten is, de legalább élve hazakerül-e a családfő. Az elválás utáni kapcsolattartás ugyanis többnyire esetleges volt. A frontmozgások, a szállítási körülményekben jelentkező nehézségek miatt a levelek sokszor késtek, vagy azokat – tartalmuk miatt – a szigorú katonai cenzúra nem engedte továbbítani. Így előfordult, hogy néha hetekig, hónapokig kellett várni egy válaszra, amelynek aktualitása a kézbesítéskor már nemegyszer teljesen elavult. Az idegőrlő várakozás és a szeretett férj, vagy feleség állapotáért való aggódás komoly megpróbáltatásokat jelentett mindkét félnek.
„Egyelőre a nők voltak a háború kétségtelen áldozatai, azok, akik itt maradtak, és szakadatlanul reszkettek – nem magukért, hanem szeretteikért. Ők nem vághatták magukat hősi pózba, nem narkotizálhatták magukat a harctéri romantika és hősiesség hazug mérgével. Némán, tehetetlenül, vérző szívvel vártak.” – olvashatjuk Károlyi Mihályné visszaemlékezésében.
A háborúról és a fronteseményekről szóló hírek mindvégig dominálták a hátországban megjelenő lapokat. A valóságos háborús pszichózis hatására egy-egy vereséget a tényleges csatahelytől való távolság ellenére igazi tragédiának élték meg az otthon maradtak. A galíciai Przemyśl elestéről a kor ünnepelt színésznője, Fedák Sári, a haditudósítóként dolgozó Molnár Ferencnek írt levelében így emlékezett meg:
„Ferikém, példátlan fáradt vagyok és ideges, de olyan ideges hogy szeretnék futni a fenébe. – Przemyśl tönkre tett. Úgy járnak az emberek mint az örültek, sírnak az utcán, az asszonyok meg ájuldoznak. Leírhatatlan ez a lehangoltság. Nekem még könnyű, mert te megmagyaráztad, hogy hogy van, és én nem fogom fel olyan tragikusan és én is majd elestem mikor meghallottam. Alig bírtunk játszani. Iszonyú pocsék mesterség ilyenkor a színészet.”
Egy-egy jelentősebb hadmozdulat várható kimenetele, az esélylatolgatások gyakori témái voltak a közösségi összejöveteleknek, az ekkor is virágzó kávéházakban pedig sokszor önjelölt „szakértők” – a csípős pesti nyelvben megőrzött „kávéházi konrádok” – okoskodtak a tényleges harci eseményektől biztonságos távolságban, kényelmes törzsasztaluk megnyugtató „fedezéke” mögül. A társadalmi érdeklődést szolgálták és a lakosság kitartására buzdítottak az úgynevezett hadikiállítások, vagy amikor az ellenségtől szerzett nehézfegyverzetet – többnyire ágyúkat – tettek a városok forgalmas helyein közszemlére. Az 1915 nyarán megnyitott „pasaréti lövészárok” pedig a háborút közelebb hozva a lövészárok-élményt tette némiképp átélhetővé az odalátogató „turistahadnak”.
A nők erejére hagyományosan támaszkodó paraszti társadalom mellett nők már a háború előtt is dolgoztak a városokban. Ki cselédnek szegődött el, ki gyerekeket tanított, gyárban dolgozott vagy telefonos-kisasszonyként keresett. Mivel a stratégiai szempontból kulcsfontosságú üzemek hadigazdaságra való átállítása és a termelési kapacitás fenntartására tett fokozott erőfeszítések ellenére a gazdaság teljesítménye csökkent, a háború kezdetétől nagy mértékben vették igénybe a nők erejét is, akiket korábban kizárólag férfiak által űzött munkakörökben is foglalkoztattak. A kényszer hatására a fővárosi utcaképben ekkor tűnnek fel a – többnyire felemásan fogadott – női utcaseprők, villamos-kalauzok, kéményseprők, tűzoltók vagy postások. A korábban nem sokra tartott cselédek a háborús körülmények miatt a jobban fizetett állásokba igyekeztek, a „háborús nagyságák szekatúráját” elviselő cselédlányok számában jelentkező hiány miatt az ázsiójuk jelentősen nőtt. Külön újságcikkek emlékeznek meg egyes „pályák” nők előtti megnyitásáról, így például amikor a hadügyminiszter rendeletben engedélyezte a katonai irodák számára, hogy „megfelelő napidíj mellett” nőket – ha lehet hadiözvegyeket és árvákat – alkalmazzanak. De olvashatunk az ekkor még szenzációnak számító eseményről, a Bihar vármegyi Kisháza körjegyzői állásának betöltéséről is, a megüresedett posztra ugyanis a „modern gondolkodású” főszolgabíró az egyedüli jelentkezőt, egy nőt nevezett ki.
A háború alatt a legnehezebb helyzetbe a férfierő nélkül maradt falusi gazdaságok asszonyai jutottak, akik az állatok gondozásán túl a legkemény mezőgazdasági munkát, az aratást is sokszor egyedül, vagy legfeljebb gyermekeikre támaszkodva végezték. Aligha vitatható tehát, hogy a
„nő háborús szerepe – ahogy ezt Szászy-Schwarcz Gusztáv egyetemi tanár 1914. decemberi beszédében olvashatjuk – nem merül ki a rettegésben. A nő kiveszi részét a háború munkájából is, a nő a háború munkájának is hőse. Nem tudom, nemzetgazdászaink és statisztikusaink összegyűjtöttek-e már valamit abból az anyagból, amit a háború eddigi története abban a tekintetben nyújtott, mily mértékben és mily formában pótolta a női munka azt a hiányt, amely a férfiak harcbavonulása által előállott? Mi a nagyvárosban legfölebb a konduktorasszonyt látjuk, ki a bevonult férje tisztét ideiglenesen átvette. De ez csak magában jelentéktelen szimbólum. Valóságban sok millió férfikézből sok millió női kéz vette át Európaszerte a mezőn a kapát-kaszát, a gyárakban az ipari szerszámot a hivatalokban és intézetekben az írótollat. Soha, a mióta organizált társadalom van, annyi női munka nem folyt a gazdaság minden terén.”
A háború következtében egyre több nő érettségizett le, az érettségizett lányok száma meg két és félszereződött. Megnőtt a pedagógusok körében és a korábban csak szórványosan látogatott egyetemeken is a nők aránya. Az „elnőiesedés” jeleit mutatja, hogy a Budapesti Tudományegyetem hallgatóinak az 1917–1918-as tanévben már több, mint 40%-át adták, a bölcsészettudományi karon pedig a nők aránya meghaladta az összes hallgató felét.
Gyakori témája az ekkor született memoároknak az afölötti búsongás, hogy az elhúzódó háború kikezdte az ország erkölcsi rendjét is. Az egymástól hónapokra – a hadifoglyok esetében akár öt-hat évre – elszakított párok sokszor valóban nehezen viselték a másik nem „távolságát” és engedtek – ki így-ki úgy – az önjelölt kérők udvarlásának. A mindennapos halállal szembesülve a bakák közt gyakran dívott a carpe diem életérzés és igyekeztek a háború poklának szüneteit féktelen szórakozással és mámorral eltölteni. Amíg a tisztátalannak tartott „muszka” nőket többnyire elkerülték, a kapható olaszokkal gyakran enyelegtek. Amíg a hadvezetés a katonákat gyakran „tizedelő” nemi betegségek visszaszorítása érdekében külön bordélyhálózatot működtetett, otthon nemegyszer a gazdaságban dolgoztatott hadifogoly, a felmentett falubeli, vagy a hatalmával visszaélő „gazda” alakított ki viszonyt az „elárvult” feleséggel. Az ezekből a kapcsolatokból született gyerekeket hívta a korabeli köznyelv „hadigyerekeknek”. Egy ilyen esetről számol be olasz hadifogságba esett férjének írt levelében egy feleség is, aki testi szolgálataiért cserébe ingyen takarmányt kapott a jószágának, de emiatt „van egy kis leány a gazdátul”.
A női erkölcsök lazulását mutatja a prostitúció elterjedése is. Sok fiatal nő vállalkozott arra, hogy szűkös fizetését néhány hétre prostitúcióból származó bevételekkel egészítse ki. Amíg a katonák időnként a frontokon kerestek nőtársaságot maguknak, addig a feleségek között is előfordult, hogy többen beleuntak a férjük utáni – hasztalannak tűnő – vágyakozásba és engedtek az otthon maradt férfiak, vagy a földjükön dolgoztatott hadifogoly udvarlásának. Azokat, akik apjukat veszítették a fronton, a köznyelv hadiárvának, azokat pedig, akik apjuk távollétében folytatott törvénytelen viszonyból születtek, „hadigyereknek” nevezte. Ha a férj túlélte a küzdelmeket, és hazatért, dönthetett, hogy elfogadja-e az új gyerekeket és megbocsát hűtlen arájának, vagy inkább elhagyja feleségét. Krúdy Gyula a fővárosi nőkről 1917-ben írta a következő, cseppet sem hízelgő sorokat:
„Szeretik önmagukat hírbe hozni. Leülnek a szalonban és szemérmetlenül panaszkodnak udvarlóik csalfaságáról. Egymást rontják, biztatják, eltökélik. A rossz példa oly ragadós! Szinte fehér holló a tisztességes asszony a városban! [...]azok akik a premiereken, éttermekben, cukrászdákban henteregnek, oly elvetemedettek, hogy nincsen olyan férfi a városban, aki megmentené őket a máglyától, ha még fennállana ez a derék szokás. Pedig a kócsagtollas büszkék, a semmitmondó arcú uszályosak, gőgös delnők és finnyás előkelősdiek, az áltisztességesek, a sopánkodók, az unatkozók és mindent fitymálók: ruha nélkül olyanok, hogy az egész női nemből kiábrándulnak a férfiak. Hogy még van kedvük Pesten a férfiaknak cserélgetni a barátnőiket, a szívhölgyeiket, a titkos ismeretségeiket! Hisz majdnem mindegyik divathölgy keresztülmegy valamennyi férfi kezén[...]”.
A háború legnagyobb kárvallottjai azok a nők voltak, akiknek valamelyik hozzátartozója elesett a fronton, és az öldöklés végére tulajdonképpen alig akadt valaki, aki ne lett volna ilyen. Őket természetesen aligha kárpótolta valamely kitüntetés, vagy önkéntes munkájukért kapott díszérem. „Az otthon hősnőinek” – ahogy a volt miniszterelnök, Tisza István 1917 karácsonyán elismerően fogalmazott – háborús erőfeszítései ugyanakkor nem múltak el nyomtalanul: a szigorú alá-fölé rendeltségi viszonyok és a merev társadalmi struktúrák a háború következtében oldódtak. Azáltal, hogy a gyengébb nem képviselői ennyi erőről tettek tanúbizonyságot, a világháború nemcsak katalizátora volt a nőmozgalmak és az általános választójogi küzdelmek felerősödésének, de a közgondolkodás megváltoztatásával és a nők addigi jellegzetes szerepeinek „lebontásával” hozzájárult a modern nő „alakjának” megteremtéséhez is.
Az 1914–1918 közötti „Nagy Háború” soha nem tapasztalt mértékben vette igénybe a hátország tűrőképességét. A frontokon harcoló katonák mellett új–, megváltozott társadalmi szerepbe kényszerítette nők millióit is. A férjük távollétében az otthoni gazdaságot ellátó és működtető parasztasszonyok, a fiuk halála miatt magukra maradt idős anyák, apjukat elveszítő árvák, vagy a családfőt gyászoló fiatal feleségek tragédiái mindennapossá váltak. A megváltozott családszerkezet mellett az első világháború a társadalom foglalkozási szerkezetében is alapvető módosulásokat generált: ekkor tűnnek fel tömegesen nők a korábban jellemzően férfiak által űzött foglalkozásokban és válnak postáskisasszonnyá, kalauzzá, utcaseprővé vagy tűzoltóvá. A módosak közül akik tehetik jótékonykodnak, mások vöröskeresztes ápolónőként igyekeznek enyhíteni a betegek és a sebesültek kínjain. Az úri középosztály nőtagjai is kénytelenek kivenni a részüket a háztartási feladatokból, mert a korábbi szolgálók munkába állása – főleg a gyártósorok mellé – a fővárosban igazi „cselédválságot” generált.
A világháború hatására megváltozott női foglalkoztatás új lendületet ad a feminista mozgalmaknak is és mind komolyabb súlyt ad a nők általános választójogát követelőknek. A háború ideje alatt megváltozik a nők aránya az oktatás különböző szintjein: az érettségizett nők aránya megnő, az egyetemi karokon pedig az arányuk megnégyszereződik, és eléri az összes hallgató 40%-át, a bölcsészkarokon pedig több mint a felét.
A tanulmány lábjegyzetekkel ellátott verziója letölthető innen.
Megjelent: Bödők Gergely: “A munka frontján”. A nők változó társadalmi szerepe a Nagy Háború hátországában. In: Glässer Norbert–Mód László (szerk.): A Nagy Háború hatása a mindennapok kultúrájának változására. (A vallási kultúrakutatás könyvei, 35) Szeged, MTA–SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport–SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, 2018, 409–419.
