Román megszállás a Hajdúságban (1919-1920)

August 20, 2018

Az I. világháború végére az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege összeomlott, a hadvezetőség fegyverszünetet kért, ami a Központi Hatalmak vereségét jelentette. Az 1918. november 3-án aláírt padovai fegyverszüneti megállapodással a tényleges harcok megszűntek, ám Magyarország számára nem jött el a béke ideje. A november 13-i belgrádi fegyverszünet elrendelte, hogy Magyarország vonja vissza a hadseregét a Szamos felső folyása–Beszterce–Maros–Baja–Pécs–Dráva vonalra. A szerződés következtében a déli területeket már megszálló szerb csapatok jelenléte legitimmé vált, és a román hadsereg számára is lehetővé vált az erdélyi behatolás a kijelölt demarkációs vonalig. Különböző egységek már november 12-én megjelentek a Gyimesekben, majd sorra szállták meg a székelyföldi településeket. 

 

A román hadsereg Erdély elfoglalását követően április 16-án újra nyomult újra előre és április 20-ára foglalták el Nagykárolyt, Nagyváradot és Aradot, de itt sem álltak meg. Arra hivatkozva, hogy a Tisza természetes, könnyen védhető akadályt képez a magyar Vörös Hadsereg ellen, egészen a folyóig hatoltak előre. A hadszíntéren a román hadsereg a legtöbb helyen akadálytalanul nyomult előre, az alföldi városok többsége harc nélkül kapitulált. A megszálló román katonai erők elől a helyi direktóriumok vezetői – néhol a helyi elöljárókból és főbb véleményformálókból szedett túszokkal – elmenekültek. Néhány helyen ugyanakkor sor került kisebb-nagyobb ellenállási törekvésekre vagy szórványos összecsapásokra, de ezek legfeljebb késleltetni tudták a román hadsereg térfoglalását.

 

Vámospércs

 

A faluhoz a vörös hadsereg egységei és egy terrorkülönítmény érkezett április 21-én még a román hadsereg jövetele előtt, hogy felvegyék a harcot az ellenséggel. A csatára délután került sor a község határában. Egy későbbi jelentés szerint negyvenhárom vörös katona elesett, míg a román veszteségekről nincs adat. Öt órás küzdelem után a románok elfoglalták a települést és szabad rablásra kaptak engedélyt. A rablás során több lakost kifosztottak, elvették a pénzüket, óráikat, ékszereiket, sokakat teljesen levetkőztették. Feltörték a község páncélszekrényét, feldúlták és nagyrészt megsemmisítették a levéltárát. Elvittek 3000 hektoliter bort, amit részben megittak, részben kiöntöttek. A részeg ámokfutás során tizenhét lakóházat gyújtottak fel, de felégettek egy tanyai házat és több melléképületet is. A csapatok átvonulása öt napon át tartott, amely idő alatt folyamatos volt a rablás. Feldúlták az egyházi irodát, a csendőrségi laktanyát, a főjegyzői irodát, tönkretették az iskolai felszereléseket, valamint a tanítói könyvtárt. A hatalmas pusztítás során, megöltek egy helyi lakost, négyet pedig megsebesítettek – közöttük egy gyermek láblövést kapott. A helyiségben egy tüzérezred három hétig, két gyalogezred közel két hétig volt elszállásolva, akik élelmükről önkényes rekvirálással gondoskodtak, majd elhajtották a szarvasmarhákat, lovakat, bikákat, sertéseket, és megették a szárnyasokat.

 

Tetétlen

 

A vöröskatonák április 25-26-án ütköztek meg a román csapatokkal. A falu határában megerősített árokrendszert hoztak létre, a heves ágyúzás miatt azonban kénytelenek voltak visszavonulni. A román parancsnok elrettentésül kivégeztetett két fogoly vöröskatonát és egy óra szabad rablást engedélyezett katonáinak. A rövid idő alatt több lakost kifosztottak, sok nőt megerőszakoltak. A lakosság esetleges bosszúját megakadályozandó, túszként magukkal vitték a papot, tanítókat és a tizenhat legmódosabb gazdát. Átvonulásuk után a fogvatartottakat két nap múlva a szomszéd faluból elengedték. Az állatokon kívül elvittek két cséplőgépet, a tűzoltóság locsolóautóját és egy teherautót is.

 

Kaba

 

A községet a román hadsereg április 25–26-a közötti éjjelen folyamatosan ágyúzta, majd 26-án délelőtt elfoglalta. A déli órákban az erre menekülő vöröskatonák és a román csapatok között komoly ütközet alakult ki. Tizenhét civil is áldozatul esett az összecsapásnak, valamint az azt követő rablásnak és gyilkolásnak, hatan öngyilkosok lettek. Az összetűzés végén a magyar vöröskatonák szétfutottak és „állítólag halottaik száma 600 volt.” Ez a szám biztosan túlzás, esetleg az egész vörös csapattest létszáma lehetett 600 fő. Gonda Ferenc – aki átélte a borzalmakat – helytörténeti munkájában húsz polgári áldozatot említ, akik közül négyen vetettek véget önkezükkel életüknek. A visszaemlékező szerint a románok negyven vörös katonát elfogtak, akiket a jegyző udvarán saját maguk ásott gödörbe lőttek bele. Szikla Gergő halotti anyakönyveket vizsgáló kutatása tizenöt áldozatot és négy öngyilkosságot állapított meg. A házakba betörő román katonák gyilkosságok áldozatai fej, szív illetve tüdőlövést szenvedtek. A településen szinte kéthetente tartottak rekvirálásokat, amikor lovakat, ökröket, szarvasmarhákat, sertéseket hajtottak el. Más alkalommal a gépeket, szerszámokat (cséplőgép, eke, morzsoló, borona, rosta és kerékpárok) gyűjtötték össze.

 

Egyek

 

A Tisza parti falu helyzete éppen a folyó közelsége miatt sajátos volt. A vörös hadsereg a Tiszát védelmi övezetnek használta és már április 23-tól megkezdték a folyó partján a védekezés kialakítását. Április 28-án a tiszafüredi direktórium elvitette a község élelmiszerkészletét adó búzát és rozst. Másnap a település szarvasmarha állományát hajtották át a folyón és aznap – 29-én – éjjel a 18–40 év közötti férfi lakosságot vitték át a túlpartra harcolni. A román egységek 30-án délelőtt érték el a falu határát, és egy órán át tüzérségi tüzet zúdítottak a községre. A becsapódó gránátok a lakosságot sem kímélték, két halálos és két súlyos sebesülés történt. Belövés érte a templom épületét, a tornyát, az iskolaépületet és több házat is. A megszállók itt – talán a kitűzött fehér zászló hatására – nem kezdtek megtorló akciókba, rendezett sorokban átvonultak a községen. De a – harcvonal közelsége miatt – a helyi lakosságnak kellett élelemmel ellátni a többször cserélődő román katonaságot és az állandó szállítás kivételesen nagy terhet rótt a fuvarozókra. A megszálló román királyi hadsereg a Tisza vonalának elérésével – egyelőre – befejezte előrenyomulását.

 

Román megszállás – Hajdúböszörmény

 

A városban a román hadsereg érkezésének hírére a helyi direktórium április 23-án délelőtt elmenekült. Az ellenséges csapatok érkezése előtt – a lakosság védelmének érdekében – a vezetőség a városházára fehér zászlót tűzött ki és plakáton tudatta a lakossággal a megszállás közeledtét, akik 26-án este szállták meg a várost.

 

Hajdúböszörmény városi tanácsának felhívása, 1919. április 25.

 

A bevonulás után a város közvetlen román katonai irányítás alá került, a város polgári igazgatását a korábbi Városi Tanács vette át. A május 12-i közgyűlési döntést követően a polgármesteri teendőket Paksy Károly ügyvéd látta el, rendőrfőkapitány dr. Szálkay Antal szolgabíró lett.

 

A megszálló román hadsereg propagandája szerint nem hódítani, hanem a „bolsevizmus letörése végett” érkeztek. Ennek megfelelően elsőként a vörös uralom vezetőinek átadását követelték. A direktórium helyben maradt huszonhét tagját elfogták és részben Debrecenbe részben pedig Brassóba és Moldvába szállíttatták.

 

A közbiztonság biztosítása érdekében a rendőrséget és a csendőrséget a helyén hagyták, de szolgálatukat csak fegyverük leadása után kezdhették meg, melléjük pedig román járőr csatlakozott. A polgármester által 1919. augusztus végén írott jelentés szerint a megszállók öt alkalommal tartottak a városban állat és takarmány rekvirálást. Ezek során a lovak és a szarvasmarhák nagy részét elvitték és csak néhány esetben fizettek értük. De a cséplőgépeket is kiszállíttatták a vasútállomásra, amelyeket tulajdonosaik kiválthattak. A „hivatalos” rekvirálások mellett folyamatosak voltak a rablások, mivel a román katonák minden mozdítható értéket hadizsákmányként kezeltek.

 

A román vezetés a falvakban és tanyákon bujkáló vörös katonák elfogására buzdította a lakosságot.

 

Román katonai parancsnok felhívása,  Debrecen, 1919. július 27.

 

Az elhúzódó háború alatt és a világégés után a térségben is felerősödött az antiszemitizmus. Sokan – a háborús megpróbáltatások és nélkülözések legfőbb bűnbakjaként – a zsidóságot tették kizárólagosan felelőssé. Az elégedetlen és a történtekért a zsidóságot kárhoztató hangoknak a helyi lap, a Hajdúböszörmény és Vidéke is teret adott. A sajtótermék a zsidósággal szemben több uszító cikkeket  közölt, mire a román parancsnok – feltehetően a köznyugalom megóvása érdekében – felekezeti izgatásra hivatkozva betiltotta a lapot.

 

 Hajdúböszörmény és Vidéke, 1919. augusztus 2.

 

 Hajdúböszörmény és Vidéke, 1919. augusztus 6.

 

A térség lakosai sok megaláztatást, rablást és nem ritkán verést szenvedtek el a megszállóktól. Hajdúszovát határában állandó őrség posztolt: „A mai Cenzus-kertnél volt a határ, már mint a demarkációs vonal is. Román katonák voltak ott őrségen. Gorombák voltak. Pofonokat adtak, puskatussal dolgoztak”. Egy másik beszámoló szerint:

 

„Április 24-től a Cenzusnál csak engedéllyel lehetett átmenni Derecskére is. Nagy Miklós – a Mikli Nagy József apja – Nagyváradra ment volna vásárolni. A román őrség igazoltatta, s már gyalogolt is tovább. Egy kilométer megtétele után az útfél melletti nádasból előjövő román katonák utolsó fillérjétől is megszabadították, s ezen felül, mert tiltakozni próbált, alaposan elverték. Vékonyabb ágbottal főleg a hátulját salapálták”.

 

Hasonló negatív élményeiről számolt be egy másik helybéli lakos is:

 

„Nagyapám id. Sain Balázs, 60 éves ember, tavasz lévén naponként ment ki a négy km-re lévő tanyájára. Gyalog ment, pedig esett az eső, de esernyőt vitt. Az akkor Majornak nevezett részen, a Szoboszló felé vezető úton román katonai őrség állt. Köszönt neki. Azok azonban: "hájde", "gyere ide!" szót mondtak neki, s intettek is, menjen oda. Odament. Elvették tőle az esernyőt. Másnap reggel újból elindult a tanyájára. A Major előtti őröknek azonban már nem köszönt oda az ernyő elvétele miatt. Erre megint odaintették, s kétfelől hatalmas pofonokkal illették. Még az orra vére is eleredt. Édesapám és nagyapám bizony nem szerették a románokat, minthogy a falu lakossága sem. Elterjedt a híre, hogy pár ellenszegülőre huszonöt botütést mértek”.

 

A lakosság kénytelen volt alkalmazkodni a megszálláshoz. Mozgásszabadságukat korlátozták, bárhová is szerettek volna utazni, fényképes személyi igazolványt kellett készíteniük, amihez erkölcsi és azonossági bizonyítványt állítottak ki, s csak a főispán engedélyével kelhettek útra.

 

Időközben a nyugati diplomaták számára is ismertté váltak a román túlkapások. Budapesten sikeresen működött Sir George Russel Clerk angol diplomata missziója, aki elérte egy koalíciós kormányzat megalakulását és Horthy Miklós Nemzeti Hadseregének a fővárosba bevonulását. Miután a békekonferencia elismerte a Huszár kormányt, képviselőit meghívta a párizsi béketárgyalásokra. Ezt követően utasították a román kormányt, hogy vonja ki hadseregét a tervezett magyar határokon túlra.

 

A román kivonulásra több ütemben került sor: Budapestet november 14-én, a Tiszántúlt viszont csak fokozatosan, 1920. február 25-e után hagyták el a megszállók. Debrecenből március 11-én, Hajdúböszörményből 13-án vonultak ki. A térségből kivonuló román kontingensek helyére a Nemzeti Hadsereg Zalai 9. százada érkezett, akiket a lakosság kitörő örömmel fogadott.

A fenti írás a 2018. augusztus 3-án, a Közszabadok szolgálathoz és területhez kötve  A Hazánk: Észak-Alföld című régiótörténeti konferencián, a Hajdúnánási Közös Önkormányzati Hivatal Dísztermében elhangzott előadás szerkesztett változata.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Hírek
Please reload

Archívum
Please reload

Keresés