"Elvtársak, aki nem akar dolgozni, nem közénk való, az ilyen embert eltakarítjuk közülünk!” Kol
2018. november 23–24-én rendezte meg a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köré Pécsett a Málenkij robot – Fiatal kutatók kutatási eredményei című nemzetközi konferenciát, amelyen intézetünk munkatársa, Kosztyó Gyula is részt vett. Előadásában azt mutatta be, hogy a magyarok 1944-es málenkij robotra, majd az 1947-es donbászi munkaszolgálatokra történő elhurcolásait követően a kommunista hatalom miként használta az elhurcolást, mint módszert a magyar községek kolhozosításának folyamatában. Ezen túl azt is árnyalta, hogy ez milyen következményekkel járt és milyen lakossági reakciókat váltott ki.
Munkatársunk előadása két nagy részből tevődött össze. Először általános áttekintést adott Kárpátalja szovjet megszállása és a kolhozosításának radikalizálódása között eltelt időszak (1944–1949) katonai, politikai és társadalmi eseményeiről. Elmondta, hogy a szovjethatalom megjelenésével azonnal kezdetét vette – igaz csak a propaganda szintjén – a kollektív mezőgazdasági termelőegységek (kolhozok) népszerűsítése. 1945-ben a nagybirtok felszámolását követően – figyelemelterelés céljával – földosztást végzett a Kárpáton-túli Ukrajna Néptanácsa. 1946–1949 között még csak választható lehetőség volt a kárpátaljai hagyományos paraszti társadalom számára a kolhoz, 1949-től pedig már kötelezővé vált a belépés.
Az áttanulmányozott kolhozjegyzőkönyvek alapján Kosztyó elmondta, hogy a magyar községek kolhozainak 85–90 %-át 1948 végéig létrehozták Kárpátalján. Az általános forgatókönyveknek megfelelően, minden községben úgynevezett kezdeményező csoportok alakultak a helyi lakosság baloldali tagjaiból, amelyek létrehozták a szovjet mezőgazdasági termelési formát. Az alakuló üléseken elfogadták a leendő kolhoz alapszabályát, a vezetőségét és az elnök személyében is megállapodtak. Minden alakúló ülésen jelen volt az Ukrán Kommunista (b) Párt járási vezetője és a pártsajtó kiküldöttje.
Kutatónk előadásának második részében a kárpátaljai magyar községekben létrehozott kolhozok 1949-es, vagyis az első termelési évének eseményeit mutatta be, az aktuális mezőgazdasági munkálatok kronológiai sorrendjében haladva.
1949 januárjában nagy hévvel vette kezdetét a sok esetben egy-két hónapja létező, új kolhozokban az 1949-es termelési év megtervezése.
Szántási, talajjavítási, vetési terveket gyártottak a kolhozok vezetői a legtöbb esetben légből kapott, irreális célok, tervszámok kijelölésével, hiszen szakképzett mezőgazdász nem volt a soraikban.
Ezzel párhuzamosan alakultak meg a kolhozok végrehajtó szervei is, amelyek a lakosság felszerelésének lefoglalását/átvételét intézték (vetőmagkészletező-, állatátvevő-, felszerelésösszegyűjtő bizottságok stb.). Mivel megalakulásuk pillanatában a kolhozok nem rendelkeztek önálló tőkével, ezeknek a bizottságoknak lett a feladata a belépő kolhoztagok felszereléseinek, vetőmagjának – sok esetben – bárminemű anyagi kompenzáció nélküli elkobzása. A kolhozba belépő új tagok – a vagyonukon kívül – kötelesek voltak belépési díjként 20–50 kg búzát is beadni a kolhoznak. 1949. január-február folyamán ezekből „finanszírozták” a kolhozvezetőségek a haszonállatok átvételét. Általában 1 kg tömegű állatért 0,3-0,5 kg szemesterményt kaptak a gazdák. Miután megkapták az arányosnak abszolút nem tekinthető fizetségüket, a vetőmagkészletező bizottságok 1949. február-március folyamán egy-két nap leforgása alatt még azt is összegyűjtötték ingyen vetőmagbiztosítás címén. Ez volt az első hulláma az elkobzásoknak, amit az év folyamán többször is spontán összegyűjtések követtek.
A lakossági reakciók sem várattak sokáig magukra. A szántási, vetési munkálatokat állandó munkamegtagadások kísérték, s általános problémává vált az elégtelen igaerő- és felszerelés is. Utóbbinak főleg az volt az oka, hogy a kolhozhoz csatlakozott lakosok nem akarták – korabeli kifejezéssel élve – egyesíteni a vagyonukat a közösséggel. Ezért felszereléseiket sok esetben erdőkben vagy a mezőn földbe vájva rejtették el. Az egyik kolhozjegyzőkönyv a kolhozelnök ilyen jellegű magatartásáról így írt: „Nem akarja egyesíteni vagyonát a kolhozzal.”
1949. március-május között az élelmiszer rekvirálások újabb hulláma vette kezdetét. A sürgős vetőmagkészletezésnek propagált akciók a kolhoztagok készleteit teljesen kimerítették. Ez roppant feszült légkört okozott egy-egy kolhozgyűlésen.
Miután nagy nehezen elvetették a kolhozföldeket május végére – a tervekben általánosan március vége volt elő irányozva – a hangsúly azonnal áttevődött az aratás előkészítésére, amelyet azonban egy nagy dilemma nehezíttette. Ugyanis az őszi vetést még magángazdálkodóként vetették el a gazdák, amit szerettek volna saját részre learatni. Erről azonban a kolhozok vezetői hallani sem akartak, annak ellenére, hogy a kolhozosítást népszerűsítő propagandában erre ígéretet tettek. Éles szóváltások alakultak ki 1949. július első heteiben a gyűléseken.
A parasztgazdák munkamegtagadással fenyegetőztek, és a sokszor éles szóváltásokkal kísért összejöveteleken – nagy bátorságról téve tanúbizonyságot – nyíltan szembe fordultak a kommunista párt vezetőségével, hazugnak nevezve azt.
Ez komoly feszültséget idézett elő 1949. július elején, amelynek mielőbbi megoldását már csak a közelgő aratási munkálatok miatt is sürgette a párt- és kolhozvezetőség. A helyzet megoldására a megfélemlítés eszközéhez nyúltak. Példastatuálásként több kolhozban is kulákoknak minősítették a „rebellis” tagokat, akiket megfosztva vagyonuktól kizártak a kollektív gazdálkodásból.
A nagymuzsalyi kolhozelnök szerint: „Elvtársak, aki nem akar dolgozni, nem közénk való, az ilyen embert eltakarítjuk közülünk.”
Olykor viszont úgy gyakoroltak nyomást az elégedetlenkedő parasztokra, hogy újabb munkaszolgálatra hurcolásokat vizionáltak. Beszédes eset egy beregszászi járási település kolhozelnökének felszólalása, amelyben az 1947-ben donbászi munkaszolgálatra elhurcolt magyarokat – akik közül néhányan időközben 1949-ig titokban hazaszöktek és bujkáltak a hatóságoktól – azzal fenyegette meg, hogy bujkáló szeretteiket összegyűjti és visszaküldi Donbászra. Bár az aratási munkálatok beindultak, de a megfélemlítés ellenére azt továbbra is szabotázsakciók, munkamegtagadások kísérték a lakosság részéről.
Atomizálódott kárpátaljai társadalom
A megvizsgált kolhozjegyzőkönyvek alapján Kosztyó azt állapította meg, hogy sikertelen volt a magyar településeken működő kolhozok első termelési éve. A kolhozvezetők a kiábrándító állapotok okát nem a rossz tervezésben, hanem a kolhoztagok munkafegyelmének hiányában összegezték. 1949-ben a teljes kolhozosítás legfőbb következményeként eltűnt a hagyományos magyar parasztgazdálkodás, ami sok esetben a generációkon keresztül felhalmozott magántulajdon elvesztésével járt. Hiánya a gazdasági élet perifériájára szorította a magyar közösséget, amely 1944-től kisebbségi sorban élt.
A kolhozosítás hatását a megfelelő történelmi kontextusba helyezve Kosztyó elmondta, hogy e közösség az 1944-es és 1947-es elhurcolásokat, majd a politikai elitjének lefejezését követően újabb csapásként élte meg vagyonának elvesztését a kolhozba való kötelező belépéssel. E sorscsapások következtében a közösség atomizálódott, a közösségben gondolkodás helyett fokozatosan az egyéni túlélési stratégiák kerültek előtérbe.
A konferenciáról a Pannon TV által készített összefoglaló itt tekinthető meg:
