"Majd kiváló gonddal fogjuk őket felakasztani!" – a Tanácsköztársaság beregszászi túszai

May 13, 2019

A Tanácsköztársaság Beregszászban

 

      1919. március 21-én Beregszászban dr. Simon Mózes vezetésével alakult meg a helyi kommunista direktórium.[1] Rövid életű uralmuk 1919. április 21-én délután ért (elsőként) véget, amikor is az előre nyomuló román hadseregtől és a Beregszász felé közeledő – egyébként a tanácsköztársaságért harcoló – székely zászlóalj miatti félelmükben elhagyták a várost és Sátoraljaújhelyre menekültek.[2] A székely hadosztály csapatai a város melletti Bulcsú községben rendezkedtek be, s egyes visszaemlékezők megdöbbenésére ágyújaikat nem a románok, hanem a város irányába fordították.[3] A direktórium elmenekülésének hírére Beregszász peremterületén a lakosság fosztogatni kezdett. A hatalmat hirtelen megöröklő korábbi alispán és alpolgármester a rendbontások megakadályozására járőrszolgálatot szervezett, amibe bevonták a székely hadosztály egységeit is.[4]

    A hadi helyzet forgandósága, hogy április 23-án este 11 óra után[5] a direktórium visszaérkezett Beregszászba, hogy leverjék a városban felütő „ellenforradalmat”.[6] A túszgyűjtésre két hivatalos magyarázat is született. Az első szerint ezek a személyek ellenforradalmat robbantottak ki, s ezért kellett a direktóriumnak elhagyni a várost. A másik szerint ezek a személyek összeköttetésben álltak a román hadsereggel, s kérték őket, hogy szállják meg a várost.

         A mindössze két napig tartó újabb vörösuralom során házkutatásokat tartottak, s közel 200, a város életében korábban jelentős befolyással rendelkező személyt (ügyvédeket, kereskedőket, úgy általában az intelligenciát) letartóztattak. Demonstratíve akasztófákat állíttattak fel a város piacterén és azzal fenyegetőztek, hogy felakasztják az elfogottakat. Erre azonban nem került sor, mert a direktórium a románok egyre fenyegető közeledése miatt végleg elhagyta Beregszászt.[7] Távozásuk előtt azonban az akasztásra „szánt” 200 főből 24 személyt túszként Sátoraljaújhelyre, majd onnan Budapestre szállítottak.[8]

 

Beregszász

 

     A Tanácsköztársaság történeti adatainak gyűjtésére szervezett országos bizottság (TAGYOB) iratai között elfekvő egyik korabeli visszaemlékezés alapján – egy túsz szemszögéből – jól rekonstruálhatóak az események.[9] Az 1921. április 4-én írt 7 oldalas leírást Bánfi Miklós a borzsavölgyi vasútvonal korábbi igazgatója készítette. Őt a hatalomra kerülő direktórium kezdeményezésére 1919. március 25-én felmentették beosztásából és helyére a „szocialista érzelmű” Papp László vasúti gépészt nevezték ki.[10] A direktórium elmenekülése után ugyanakkor Papp felkérte Bánfit, hogy vegye vissza korábbi pozícióját, amit Bánfi – talán érzékelve  a helyzet bizonytalanságát –  visszautasított.[11]

       A visszatérő vörös hatalom azonban egyéni felelősségre tekintet nélkül kezdett bele a nagyarányú letartóztatásokba. Április 24-én hajnali három órakor – az áprilisra nem jellemző szokatlan nagy hidegben – vörös katonák törték rá az ajtót Bánfi Miklósra. A vörös különítmény a beregszászi polgármesterrel, Gáthy Zsigmonddal és a törvényszék elnökével, Stampf Gyulával együtt őt is azonnal a vasútállomásra vitték.[12] Bánfi néhány szót tudott csak váltani társaival, akiktől megtudta, hogy az éjszaka visszaérkezett a direktórium első dolga az „az urak összegyűjtése” volt.[13]

      A vasútállomáson a direktórium egyik tagja, a vöröskatonává vedlett Szepessy Lajos azzal a gúnyos megjegyzéssel fogadta őket, hogy „most kóstolót kapnak az orosz-szovjet uralomból.”[14] Ezzel egy időben vörös katonák törtek rá Buttykay Ferencre is. A 72 éves nyugalmazott Bereg vármegyei főispán a hálószobában elbarikádozta magát, és kikiáltott: „Engem nem fogtok elhurcolni!”. Majd elővette a pisztolyát és főbe lőtte magát.[15]

    A beregszászi vasútállomás első várótermében 200 fő zsúfolódott össze. A másik váróteremben a Garai Mór volt pénzügyi biztos, Fábián Zoltán beregszászi kőműves és direktórium tag, valamint egy volt pincér alkotta bizottság válogatta az embereket.[16] A nem világos szempontok alapján kiválogatott 24 személyt kiszólították a tömegből és a marhavagonokba terelték őket. A bevagonírozás előtt megmotozták őket, és minden náluk lévő iratot, kulcsokat elszedtek tőlük.[17]

 

A beregszászi túszok listája[18]:

 

1. Balogh Gyula, városi tanácsos

2. Bánfi Miklós, a borzsavölgyi vasútvonal igazgatója

3. Belényessy András, főügyész

4. Berzsenyi Dániel, nyugalmazott ezredes

5. Erdőhegyi Ferenc, szolyvai járási szolgabíró

6. Fábry Tivadar, földbirtokos

7. Hauszmann Áron, fűszer nagykereskedő

8. Gáthy Zsigmond, polgármester

9. Kabóczy Ernő, Bereg vármegyei főjegyző

10. Klein Ernő, ügyvéd

11. Kont Gyula, téglagyár tulajdonos

12. Kurmai József, falusi gazdálkodó

13. Linner Jenő, polgármester-helyettes

14. Mandel Emil, ügyvéd

15. Leiber Bélára vagy Boros József (Neuwelt Andor ügyvédet kihúzták a listáról)

16. Neuwelt Sándor, malomtulajdonos

17. Paksy Gyula, takarékpénztár-igazgató

18. Polochy István, ügyvéd

19. Stampf Gyula, törvényszéki elnök

20. Steriber Izidor, ügyvéd

21. Szirányi Jenő, borászati felügyelő

22. Wachteinheim József, borkereskedő

23. Weisz Vilmos, bankigazgató

24. Matavovszky Béla, Bereg vármegyei aljegyző

(eredetileg Zimbach Emanuel, kéményseprő szerepelt, de őt később kihúzták a listáról)

 

A beregszászi túszok névjegyzékének első oldala

KTÁL Fond 709., op. 1., od. zb. 41., 1. p.

 

           A kíséretet ellátó vöröskatonáknak Serbán János karhatalmi parancsnok azt az utasítást adta, hogy „aki beszél vagy félrelép, le kell szúrni”.[19] Serbán az erőszakosságból példát is mutatott vörös katonáinak, amikor a vagonba éppen felszálló Linner Jenő helyettes polgármestert visszarántotta, lerángatta a bekecsét, miközben azt kiabálta a védekező Linnernek, hogy „már eleget viselted, viselje más, téged úgyis felakasztanak”.[20]

         A szállítást öt vöröskatona kíséretében Kléry Istvánra bízták, akinek parancsba adta a direktórium, hogy a vonatot semmiféle körülmények között meg ne állítsa Budapestig.[21] Eközben a vasúti kocsi körül civilek jelentek és elkezdték szidni a túszokat őrző vöröskatonákat: „Minek viszitek tovább? Dobjatok egy kézigránátot a kocsi alá!”[22] A vonat azonban Budapest helyett Sátoraljaújhelyre érkezett meg még aznap délután.

 

Sátoraljaújhely

 

        Az ottani direktórium elnöke, Bettelheim Ernő fogadta a vasúti kocsit.  Mivel egykor beregszászi pénzügyigazgatósági alkalmazott volt, jól ismerte a vagonból kikászálódó túszokat: „Ah mind ismerem a pofátokat díszpéldányok. No, majd kiváló gonddal fogjuk őket felakasztani” – mondta a vagon felnyitásakor, és azonnal érdeklődött is segédjétől, hogy minden akasztófát felállítottak-e már.[23] Miközben a vármegyeházára kísérték a túszokat a kíséretet ellátó vörös katonák elszedegették a túszok jobbnak kinéző ruhadarabjait, akik így rongyosan érkeztek meg a vármegyeháza elé. A Kossuth szobor előtt orkán erejű szélben és esőben, az ott felállított akasztófa előtt sorakoztatták fel őket miközben Bettelheim a túszokat körbevevő vöröskatonákat és civileket hergelte. Háromnegyed óra múlva megérkezett a sátoraljaújhelyi forradalmi törvényszék elnöke, Knall (máshol Knál) Ede, aki korábban civilben mázolósegéd volt.[24]

 

     Bánfi későbbi visszaemlékezése szerint Knall a túszokat – s így rajtuk keresztül az egész  burzsoáziát teszem hozzá – okolta az első világháborúért,  ők „vonultatták be a proletár testvéreket, miközben itthon hadimilliomosokká lettek”. A forradalmi törvényszék elnöke szerint ők tartották igában a népet, ők hívták be a szerbeket, románokat és cseheket, ők csináltak ellenforradalmat Beregszászban, hogy a „proletár testvéreket újból igába hajtsuk”. Knall ezután megkérdezte, hogy „mit érdemelnek ezért”, a tömeg válasza „akasztófát!” volt. „Ha akasztófát érdemelnek, úgy vörös testvérek teljesítsétek kötelességeteket!” – tette hozzá.[25]

       A teljesen dezorientált férfiakat ezután Knall vezetésével újra megmotozták és a városi börtönbe kísérték. A cellákban sem mosdó, sem törülköző, sem szappan nem volt, fogyasztásra és tisztálkodásra pedig mindössze egy kanna vizet kaptak. Ráadásul arra hivatkozva, hogy nem voltak előre „bejelentve”, aznapra még élelmet sem kaptak.[26]

          Április 26-án cseh csapatok közelítették meg Sátoraljaújhelyet, a direktórium pedig itt is menekülésre kényszerült. A beregszászi túszokat hajnalban keltették, akik közül sokan azt hitték, hogy most fogják őket felakasztani. „A folyosón erős őrséget és Knal elnököt találtuk. Azon hiszemben voltunk, hogy most a sötétségben fognak velünk végezni, mert teljes sötétségben vezettek az udvarra.” Ehelyett azonban rohamléptekben a vasútállomásra hajtották őket.[27]

 

Budapest

           

          A beregszászi túszok másnap érkeztek Budapestre a Keleti pályaudvarra, ahol egy kiadós ebédet kaptak. A vasútállomásról a rabok nagy részét a gyűjtőfogházba kísérték. A budapesti megérkezésről és a tömeg kellemetlen fogadtatásáról Bánfi Miklós így emlékezett vissza:

 

Az Andrássy út sarkán találkoztunk a liget felől jövő toborzó menettel, ami reánk nézve igen kellemetlen volt és valószínűleg ijjesztésül így rendezve lett. A csőcselék mindenáron a lámpákra kívánt minket. Levett kalappal a nemzetközi induló hangzása közben meneteltünk, le nem írható szidalmaztatás közben”.[28]

 

        A Markó utcai gyűjtőfogházban[29] négyágyas cellába zsúfoltak kilenc főt, s bár itt már ételt is kaptak, annyira gusztustalannak tartották, hogy kenyéren kívül mást nem ettek.[30]

     Április 29-én a rákospalota-újpesti leányjavító intézetbe szállították őket, ahol az igazgatónőnek köszönhetően tiszta ágyat és ehető ételt kaptak. Itt voltak elszállásolva egyébként az egri és makói túszok is. Bánfi leírása szerint az itt töltött napokban a bizonytalanság gyötörte őket. Továbbra is Damoklész kardjaként lebegett felettük a halálos ítélet, s az a rémhír is terjedni kezdett, hogy megmérgezik vagy egyszerűen felkoncolják őket.[31]

      Április 30-án maga Korvin Ottó belügyi népbiztos jelent meg a raboknál. Felvette személyes adataikat, majd közölte, hogy a 60 éven felülieket szabadon bocsájtják. Ezt követően azonban közel másfél hétig semmi nem történt az ügyükben.[32] Május 10-én azonban változás állt be, tízet közülük a budapesti forradalmi törvényszék elé állítottak: a törvényszék két főt szabadon bocsátott, négyet visszaküldött Rákospalotára, Linner Jenőt pedig nyolc év,[33] Matavovszky Bélát 15 év, Kabóczy Ernőt 15 év, Polohy István 10 év börtönre ítélt.[34]

           

A Romanelli-misszió és a túszok szabadon bocsájtása

 

            A Rákospalota-Újpesten várakozó beregszászi túszok megmenekülésüket a Budapestre 1919. május 12-én megérkező olasz missziónak köszönhették. A Guido Raffaello Romanelli alezredes vezette olasz misszió feladata többek között a fegyverszüneti megállapodások betartásának ellenőrzése volt.[35] Ezen túl igyekezet elérni, hogy a Forradalmi Kormányzótanács tagjai az antant számára is elfogadható – olasz érdekeltségű – demokratikus szellemiségű kormánynak adják át a hatalmat.[36] Romanelli alezredes azonban legfőképp humanitárius tevékenysége miatt vívott ki nagy tiszteletet, mivel gyakran közben járt a diktatúra üldözöttjévé vált személyek érdekében.[37]

     A szintén Rákospalotán fogságban lévő és Romanellivel közeli barátságot ápoló Eszterházy Pál elérte, hogy találkozhasson az ezredessel, akinek részletesen beszámolt a makói túszok sorsáról.[38] Az olasz misszió a budapesti norvég konzulátus bevonásával május 28-ra elérte, hogy szabadlábra helyezzék a beregszászi túszokat, azonban a makóiak és egriek – köztük Eszterházy Pál is – továbbra is fogságban maradtak. A beregszásziak a norvég konzulátus egyik tagjának kíséretében június 8-án indulhattak vissza a románok által megszállt Beregszászra. A norvég küldöttség egy nap alatt elintézte az útiokmányokat az illetékes román katonai parancsnokságnál, a túszok így végül június 12-én éjfélkor érkeztek haza.[39]

           Hazaérve szembesültek csak azzal, hogy hozzátartozóik hetekig halottnak hitték őket, ugyanis a kísérésükre kijelölt vöröskatonák miután visszaérkeztek Beregszászba azt híresztelték, hogy az összes túszt kivégezték Sátoraljaújhelyen. Az elhurcolást követően csak három hétre tudták meg a hozzátartozók – egy kiszabadult túsztól –, hogy mindenki él, senkit sem végeztek ki.[40]

[1] Más források szerint csak 1919. március 23-án alakult meg. Lásd bővebben. Magyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár (MNL OL) K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 2. p.

 

[2] Simon Mózes a beregszászi direktórium elnöke 1919. április 20-án táviratban igyekezett közölni a budapesti Hadügyi Népbiztossággal, hogy milyen kiábrándító helyzetben van Beregszász. Táviratában beszámolt a Nagyszőlőst megközelítő román seregről, a Beregszász felé közeledő székely zászlóaljról (Simon ennek számát 500-ra tette, a valóságban 300 fő volt), illetve beszámolt arról is, hogy több községből is ellenforradalmi megmozdulást jelentettek. Lásd bővebben: HL. 3156/86. Hadügyi Népbiztosság. I. 30. II. 1081–1218. 259. p. Simon Mózes fegyver és emberhiányra panaszkodott és katonai támogatást kért a Hadügyi Népbiztosságtól.

Simon Mózest a községek vezetői arról tájékoztatták, hogy a székelyek faluról-falura haladva önállósították magukat és fosztogatnak.

 

[3] Lásd Dercsényi Ferenc visszaemlékezését. KTÁL Fond 14., op. 10., od. zb. 126., 66a. p.

 

[4] KTÁL Fond 14., op. 10., od. zb. 126., 67. p.

 

[5] Más források szerint 1919. április 24-én reggel. Lásd bővebben. HL. Tgy. 2322. Kerekes József: Magyarország forradalmi harcai. III. kötet. A hadügyi népbiztosság összefoglaló helyzetjelentései.

 

[6] Arról, hogy ellenforradalom vagy a közbiztonság helyreállítása volt-e a beregszászi polgárság célja azzal, hogy fegyveres polgárőrséget szervezett a rovatunk következő számában részletesen lesz szó.

 

[7] Arra vonatkozóan, hogy Beregszász városát mikor hagyta el a direktórium a második meneküléskor egymásnak ellentmondó információkkal rendelkezünk. Egyes levéltári források szerint ez 1919. április 25-én éjszaka történt. Lásd bővebben. HL. Tgy. 2322. Kerekes József: Magyarország forradalmi harcai. III. kötet. A hadügyi népbiztosság összefoglaló helyzetjelentései. Mások szerint, mint például Smer Sándor Bereg vármegyei irodaigazgató szerint erre 1919. április 27-én hajnalban került sor. Az ezzel kapcsolatban írt visszaemlékezését az 1919-es eseményeket követően három évre rá vettet papírra. Lásd bővebben. KTÁL Fond 14., op. 10., od. zb. 126., 129. p.

 

[8] A szakirodalomban eddig megadott 22 fő (Bödők Gergely: Kegyelmes urak a Gyűjtőfogházban. A vörös terror fővárosi túsza. Múltunk 2014/4, 159) tehát módosításra szorul.

 

[9] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 1-7. p.

 

[10] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 3. p.

 

[11] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 3. p.

 

[12] Miután Bánfi Miklóst magukkal vitték, feleségét még ezen a nap utcára tették a lakásukból. A családi házban vörös katonák rendezkedtek be.

 

[13] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 4. p.

 

[14] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 4. p.

 

[15] Kozma György: A Beregmegyei Kaszinó százéves története. Budapest, 1941. 152. p.

 

[16] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 4. p.

 

[17] A kulcsokat azzal az indokkal foglalták le, vették el, hogy másnap házkutatásokat fognak tartani és amiatt van rájuk szükségük.

 

[18] KTÁL Fond 709., op. 1., od. zb. 41., 1. p; MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 1-7. p; és Adalékok Zemplén-Vármegye Történetéhez. 1925. október. 4. szám. 142. p. alapján

 

[19] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 4. p.

 

[20] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 4. p.

 

[21] KTÁL Fond 709., op. 1., od. zb. 41., 1. p.

 

[22] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 4. p.

 

[23] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 4. p.

 

[24] 1919. március 21. előtt festő-mázolóként dolgozott. Váry Albert: A vörös uralom áldozatai Magyarországon. Vác. 1922. 112. p.

 

[25] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 4. p.

 

[26] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 4–5. p.

 

[27] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 3. p.

 

[28] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 5. p.

 

[29] Adalékok Zemplén-Vármegye Történetéhez. 1925. október. 4. szám. 142. p.

 

[30] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 5. p.

 

[31] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 5. p.

 

[32] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 5–6. p.

 

[33] BFL. XVI. 2.–1440–1919.

 

[34] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 5. p.

 

[35] Szabó Mária: A Romanelli-misszió. Budapest. 2009. 26. p.

 

[36] Závoczki Adrienn: Giudo Romanelli olasz alezredes magyarországi tevékenysége. Archívnet, 2017. 6. sz.

 

[37] Szlavikovszky Beáta: Fejezetek a magyar-olasz kulturális kapcsolatokról 1880–1945. között. (Doktori disszertáció). Budapest. 2009. 21–22. p.

 

[38] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 4. p.

 

[39] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 6. p.

 

[40] MNL OL, K 46., 605. f., II., 17. ő. e., 6. p.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Hírek
Please reload

Archívum
Please reload

Keresés