Horthy Miklós és a politikai alapú büntetlenség. Gellért Ádám viszontválasza Máthé Áronnak
A fehérterrorról és Horthy Miklós felelősségéről február 16-án közölt cikket az index.hu-n Gellért Ádám, amire március 2-án reagált Máthé Áron. Március 15-én Gellért Ádám válasza, április 6-án pedig Máthé Áron újabb írása jelent meg. Az alábbi írás Máthé Áron legutóbbi cikkében megfogalmazottakra adott reakció.
Máthé Áron válaszában elismeri, hogy „[…] Horthy és a fehérterror kétségtelenül kéz a kézben indult el Szegedről, de a horrorisztikus mézeshetek után a felek elengedték egymás kezét”. Azt is írja, hogy Horthy nem kizárólag a fehérterrornak köszönhette hatalmát, „az mindössze egy tényező volt a sok közül”. Máthé fő állítása, hogy „Horthy államférfivé való válásában egy fontos pont volt Prónay «elengedése»”. Szerinte a konszolidációs folyamat során „nem nyitott új frontvonalat, hanem „szépen csendben vagy integrálta, vagy kiszorította a fehérterroristákat”. Horthy bűnpártoló magatartását (a tömeggyilkosok amnesztiában részesítését) viszont csak idézőjelben használja és megjegyzi, „olyan szempontból viszont ennek nem sok értelme van, hogy ez a folyamat nem egy terrorista diktatúra elnyomó gépezetének zökkenőmentes üzemre való átállását szolgálta, hanem a magyar alkotmányossághoz való visszatérés lehetőségét, a politikai erőszak és a terror megszüntetését, szétoszlatását – és egyúttal elkenését is, ha úgy tetszik”. Máthé azt is állítja, hogy „államférfihoz méltó kvalitások kellettek” ahhoz, hogy a „megátalkodott fehérkülönítményes tisztek helyett olyan munkatársakat” válasszon, „akik egy országot valamelyest irányba tudnak állítani a teljes összeomlás, kirablás után”.
Ha jól értem Máthé gondolatmenetét, akkor azt állítja, hogy Horthy ugyan felhasználta hatalma kiépítéséhez és megszilárdításához a tiszti különítményesek tömeggyilkosságait (is), ám mivel később kényelmetlenné váltak számára, így megszabadult tőlük. Mindezek a lépések pedig Horthy államférfivé válásának fontos pontja volt, sőt a kormányzó államférfihoz méltó kvalitásait mutatják.
Cikkeimben azt állítottam és támasztottam alá egy korabeli dokumentummal és több tanúvallomással, hogy az 1919 augusztus elejétől kezdődő terrorhullám a Horthy vezette Magyar Nemzeti Hadsereg fővezérség hol támogató, hol jóváhagyó, hol pedig elnéző magatartásával vette kezdetét és folyt le. Az elkövetett több száz súlyos bűncselekmény (gyilkosságok, súlyos testi sértések, nemi erőszakok) tetteseit pedig Horthy 1921. novemberében közkegyelemben részesítette.
Máthé Áron véleményével szemben én úgy gondolom, hogy ez nem államférfiúi cselekedet. Erkölcsi és jogi mércével is – legalább – bűnpártoló magatartás. Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy ezzel a cselekedetével Horthy nemhogy visszatért a magyar alkotmányossághoz, hanem a politikai alapú büntetlenség hagyományát teremtette meg.
A válaszcikkem kereteit meghaladná annak a részletes tárgyalása, így csak röviden jelzem, hogy az ilyesfajta amnesztiák a Horthy-korszak egészét jellemezték. Vegyük dr. Zöldi Márton, hadnagy esetét, aki 1939. március 20-án öt férfit elhurcolt a terebesfehérpataki község fogdájából, majd a szentmihálykörtvélyesi Kupár Károly görög katolikus lelkésszel és Nebola László tanítóval együtt Tiszaborkút községben önhatalmúlag kivégezte(tte) őket.[1] Tettéért az 1939. június 26-án kelt legfelsőbb közkegyelmi elhatározás alapján nem kellett felelnie. Horthy ezen rendelkezésével ugyanis kegyelemben részesített mindenkit, „akiket a kárpátaljai területek állami hovatartozásának kérdésével, illetve az ebből támadt politikai feszültséggel kapcsolatban” jogerősen elítéltek vagy velük szemben eljárás folyt.[2] A csendőrség felügyelője és a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék szerint pedig ennek a hét védtelen embernek a legyilkolása ennek számított. Zöldi egyébként az a csendőrtiszt, aki 1942. január 23-án, délelőtt Újvidéken védtelen nők és férfiak legyilkolására ad majd parancsot.
„Köztudomású tény”?
Máthé Áron két példával próbálja alátámasztani, hogy „a fehérterror a Horthy-korszakban köztudomású volt”. Ezt a fogalmat ő vezette be. Én azt állítottam és támasztottam alá több példával, hogy „az egész Horthy-korszakban úgy általában tagadták a fehérterror létét” és – teszem hozzá – Horthy felelősségét.
Máthé Huszár Károly miniszterelnök, 1920. február 20-án a Nemzetgyűlésben elhangzott egyetlen mondatát idézi: „aki akár jobboldali, akár baloldali terrorral irritálja a közvéleményt, az itt újabb viharok magvát veti el s esetleg újabb társadalmi erupcióknak válik okozójává”. Szerint ez azt bizonyítja, hogy „ha valamit a miniszterelnök a nyilvánosság előtt, a legfőbb politikai fórumon mond el, azt nagyon nehéz nem köztudomásúnak tekinteni”. Máthé azt is hozzáteszi: „ráadásul olyan is akadt a korszakban, aki felvetette Horthy felelősségét, méghozzá Beniczky Ödön volt belügyminiszter”. Majd így folytatja: „mondhatjuk tehát, hogy a fehérterror léte, és Horthy ebbéli vitatott szerepe köztudomású tény volt a polgári korszak kezdetétől fogva”.
Köztudomású tény volt, hogy történtek gyilkosságok? Igen. De valóban ez a kulcskérdés? Szerintem nem. Hanem az, hogy a Horthy-korban tagadták ennek szervezett voltát, a tettesek felkutatását pedig hátráltatták, az ügyeket eltussolták, mindezek betetőzéseként pedig Horthy 1921 novemberében blankettáris közkegyelmet adott az elkövetőknek, azokkal szemben pedig, akik Horthy tetteit negatív színben tüntették fel, büntetőeljárásokat indítottak (lásd kormányzósértési perek).[3]
Alább egy esettanulmányon keresztül azt mutatom be, hogy a Máthé által felhozott példák – közelebbi vizsgálat után – épphogy azt bizonyítják, hogy a Magyar Nemzeti Hadsereg és annak vezetője, Horthy eltussolta a különítményesek és saját felelősségét.
„Kijelentéseket hallottunk, akárhányat, megtorlás kell, cselekedet kell”
Először is helyezzük kontextusba a Máthé által idézett mondatot. Huszár Károly a Népszava két újságírójának, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a meggyilkolását (1920. február 17.) követően szólalt fel.
A Nemzetgyűlés február 20-i ülésén a miniszterelnök bejelentette, hogy a „kormány mindent el fog követni az összes hatóságokkal egyetértésben, hogy a legalaposabban és a legenergikusabban kikutassa a tetteseket”. Kijelentette azt is, hogy
„ebben az országban végre meg kell szüntetni az anarchiát. Elég volt a gyilkolásból és elég volt a vérből. Nem akarok ellen-Szamuelyket látni és nem fogjuk eltűrni, hogy olyan emberek, akiknek keresztény morálról, tisztességről, becsületről, jogról és törvényről nincs fogalmuk, a keresztény jelszavak ürügye alatt hasonló dolgokat kövessenek el, mint azok, akik az országot hónapok előtt rettegésben tartották. Sem a kormány, sem a nemzeti hadsereg, sem a fővezér, sem a Nemzetgyűlés nem tűri, hogy ebben az országban titkos társaságok szerveződjenek felelőtlen elemekből, akik Budapesten és a vidéken garázdálkodnak és minden jogbiztonság, minden állami rend és minden törvény ellenére ennek az országnak jó hírnevét, becsületét a külföld előtt bemocskolják. Azok, akik ilyen dologra vetemednek, magának az országnak és annak a keresztény ügynek okozzák a legnagyobb kárt, amelyet szolgálni vélnek”.[4]
Elmondta, hogy aki „önbíráskodást akar gyakorolni és egyéni akciókra vetemedik, az közönséges gyilkos és gonosztevő. Az ilyennel szemben az állam törvényei alapján úgy is kell eljárni”. Bejelentette, hogy „fel vagyok hatalmazva annak a kijelentésére is, hogy a fővezér a maga részéről mindent elkövet, hogy ebben a dologban az egész katonaság segítségére legyen a közhatóságoknak, úgy hogy a nyomozás minél gyorsabban és minél eredményesebben menjen”.[5]
Nézzük, hogy milyen hatósági intézkedések történtek a miniszterelnök határozott szavai után! Miután a rendőrségi nyomozás pár nap alatt kiderítette, hogy a gyilkosság elkövetői az Ostenburg-Moravek Gyula által vezetett katonai alakulathoz köthetőek, az ügyet február 22-én áttették a katonai ügyészségre, ahol a nyomozást 1920 áprilisában bizonyítékok hiányában csendben lezárták azzal, hogy az elkövetők alibit igazoltak. Mindez úgy nézett ki, hogy a terhelő tárgyi bizonyítékok és tanúvallomások ellenére az Ostenburg-különítmény tisztjeinek azon egybehangzó vallomását fogadták el, miszerint a feltételezett elkövetők a gyilkosság estéjén velük vacsoráztak.
Ha valami igazán „köztudomású”, akkor az, hogy miként és hogyan tussolta a Nemzeti Hadsereg Fővezérsége és a katonai ügyészség a Somogyi-Bacsó gyilkosság ügyét. Mindezt Gergely Jenő és Schönwald Pál már 1978-ban részletesen megírta.[6]
Ahogy Beniczky Ödön, volt belügyminiszter fogalmazott
„a rendőrség a tetteseket kiderítette és az illetékes hatóság előtt megnevezte. […] A rendőrség, a belügyministerium, tehát a polgári hatóság a tetteseket kiderítette és megnevezte és nem a polgári hatóságon múlt, hogy azok méltó büntetésüket el nem vették”.[7]
De mit érnek a nagy szavak – mint Huszáré –, ha nincsenek tettek? Amikor 1923-ban szélsőjobboldali szervezetek baloldali politikusok ellen tervezett merényleteire derült fény, Huszár Károly – mint pusztán képviselőházi tag – megint magabiztosan kijelentette, hogy „a magyar államhatalomnak egész szervezete alkalmas arra, hogy összemorzsolja és összetörje azt, aki akár titokban, akár nyíltan az állam, a nemzet egésze ellen támad”.[8]
Az ülésen szót kért Peidl Gyula és emlékeztette Huszárt, hogy miniszterelnökként három évvel azelőtt már tett egy hasonló – azóta is beváltatlan – ígéretet:
„a gaztetteknek ez a sorozata már nem igényel megnyugtató kijelentéseket, amilyeneket Huszár Károly t[isztelt]. képviselőtársam tett. Kijelentéseket hallottunk, akárhányat, megtorlás kell, cselekedet kell, mert csak akkor számíthat Magyarország arra, hogy fennmaradhasson. Azt hiszem, t[isztelt]. uraim, nem lehet kétes senki gondolkodó ember előtt, hogy nem a szónoklatok, nem a gaztettek és jogtalanságok leleplezése, hanem az ilyen cselekmények, az ilyen gaztettek rombolják le Magyarország hírnevét a világ előtt, és az a tény, hogy megtorlás nem követi őket”.[9]
1924-ben ismét előkerült a Somogyi-Bacsó ügy, ekkor Huszár Károly a következőket mondta:
„Én itt, e pillanatban is, felemelt fővel, az egész nemzet színe előtt kijelentem: mindeddig, a mostani percig nekem hivatalos tudomásom, sem biztos tudomásom nincs arról, hogy kik és mik szerepeltek ebben az ügyben. Mindent elkövettem, hogy ezt megtudjam. […] most is kötelességemnek tartom – és ezzel vélem, hogy a keresztény ügynek is szolgálatot teszek –, hogy újból felszólaljak, és azt mondjam, hogy elég volt a vérből, a gyilkolásokból, legyen most már keresztény erkölcs, rend, becsület és tisztesség ebben az országban”.[10]
Huszár mondatai rögtönzöttek voltak. Megelőzte azokat Csáky Károly honvédelmi miniszter felszólalása, aki bejelentette, hogy áttanulmányozta a Somogyi-Bacsó gyilkosság aktáit, s azt találta, hogy katonai ügyész 1920-ban megszüntető határozatot hozott, „mert a rendőrség által gyanúsítottak alibit tudtak bizonyítani, amit x-nyi tanú eskü alatt bizonyított”.[11] Huszár ezután kért szót azzal a bevezetéssel, hogy „sejtelmem és fogalmam sem volt arról, amit most a honvédelmi minis[z]ter úr a Somogyi-gyilkosságra vonatkozólag mondott”.
Mindenki eldöntheti, hogy miként értékeli Huszár mondatait. A saját olvasatom szerint szavai azt bizonyítják, hogy miniszterelnökként (is) milyen csekély ráhatása volt az eseményekre. A valódi hatalom a Magyar Nemzeti Hadsereg, de főleg Horthy kezében volt.
A fentiek fényében így teljesen más megvilágításba kerül a Máthé által idézett egyetlen mondat.
De haladjunk tovább. Az ügy 1925 februárjában ismét fordulatot vett, amikor Fényes László, a Népszava újságírója hétrészes tényfeltáró cikksorozatban ismerteti az addig ismeretlen katonai ügyészi vizsgálat iratait, és mutatja be annak koncepciózus voltát.
Egy másik napilap, Az Ujság eközben nyilvánosságra hozza Beniczky Ödön, volt belügyminiszter nyomozati vallomását, amelyben Horthyt vádolta meg a gyilkosságra való felbujtással. Mit tett erre a hatalom? A rendőrség megszállta a szerkesztőséget, az újság példányait pedig elkobozta.
Horthy: "Azok, kik ilyen cikkeket írnak, az is, aki ezt a cikket írta, fürödni fognak!"
Horthy felbujtói magatartásával kapcsolatban érdemes felidézni Prónay Pál évtizedekkel később megszerkesztett – komoly forráskritikával kezelendő – feljegyzéseit. Az 1920 februárjára vonatkozó részben a különítményes parancsnokot a Gellért-szállóba hívják:
„[A] Gellértbe érkeztem, ahol Magasházy [László][12] várt, és igen szemrehányó ábrázattal járt föl és alá a fővezéri előszobában. Berzeviczy vk. főnök éppen jelentéstételre sietett be Horthyhoz, addig, míg kijött, Magasházy nekem támadt: »Hát már megint mit csináltatok?« »Miért?« – kérdeztem. »Hát Somogyit és Bacsót ki dobta a Dunába?« »Mit tudom én, mi közöm nekem hozzájuk, te mondtad még nem is régen, itt, ebben a szobában, mások előtt: ’ezeket kell eltenni elsősorban láb alól», tehát neked jobban kell tudni, hogy kit bíztatok meg ezzel a feladattal’«. De hát nem így, az Isten szerelméért – fakadt ki Magasházy majdnem sírva –, ilyen ügyetlenül. A marhák, ahelyett, hogy a vízbe dobják a holttestüket, mint a húsvéti tojásokat, letették őket a Duna partjára”.[13]
A Horthyval való találkozását pedig így adja vissza:
„Sokáig desperált a fővezér, de miután lecsillapodott, szelíden megjegyeztem, és utaltam azon óhajokra, amelyekkel nemcsak ő, hanem egész környezete már régen kívánta ezen imposztor zsidó firkászoknak a láb alól való eltevését. Most pedig, amikor megtörtént végre, szemrehányást kapunk? »Jaj, de hát nem így, hanem amúgy kellett volna csinálni« – fakadt ki Horthy”.[14]
De idézzük Beniczky Ödön 1925-ös vallomását, ahol a Horthyval folytatott 1919. szeptember eleji találkozójáról számol be. A beszélgetés helye Siófok, ahol Beniczkyn kívül jelen volt Andrássy Gyula gróf, Bethlen István, Károlyi József, volt székesfehérvári kormánybiztos és Pallavicini György őrgróf, akkori dunántúli kormánybiztos is. Adjuk át a szót Beniczkynek:
„Andrássy Gyula ismertette a helyzetet [...] félre nem érthető komolysággal intve a fővezér urat, hogy a tisztikar, sajátlagosan a tiszti századok további önkényeskedéseit és garázdálkodásait most már okvetlenül szüntesse meg, nehogy a túlkapásoknak az ország helyrehozhatatlan kárát vallja. A fővezér úr egyre inkább növekvő izgatottsággal hallgatta Andrássy Gyula gróf fejtegetéseit. Midőn azután Bethlen István gróf vette át a szót, kitörő idegességgel kiáltott reá:
«Hát még te is ellenem fordulsz»?
Pedig Bethlen István gróf egy nagyon szerény észrevételt kockáztatott meg mindössze. Kifogásolta, hogy a tisztek helyenként népgyűléseket tartanak. Ez nézete szerint beszüntetendő, mert a hadsereg tekintélyének ártalmára van. A továbbiak folyamán Horthy Miklós hosszabb ellenválaszt rögtönzött, melynek helyes értelmét visszaadni képes nem vagyok. Azonban a tisztek eljárását általában menteni és igazolni igyekezett. Látva eljárásunk eredménytelenségét, a fővezér úr előadását a következő kérdéssel szakítottam meg:
– «Ha a nemzeti hadsereg bevonul a fővárosba lesz e pogrom? Igen vagy nem?»
A fővezér úr a következő választ adta:
– «Pogrom nem lesz, de jó néhányan fürödni fognak!»
Most elővett egy pesti újságcikket, mely a hadsereg dunántúli erőszakoskodásait ismertette és melyet bizonyos Roboz István írt, kinek nevét akkor hallottam először. A cikket felolvasta és hozzátette:
– «Azok, kik ilyen cikkeket írnak, az is, aki ezt a cikket írta, fürödni fognak!»”[15]
Mindez megerősíteni látszik Prónay fenti, 1920. februári és az általam korábban már idézett 1919. decemberi leírást Horthy radikális gondolkozásáról.
"Jegyzőkönyvbe való felvételét az ügyész megtagadja"
Térjünk vissza 1925-be. Fényes Lászlót, a cikksorozat szerzőjét ez év tavaszán beidézik a katonai ügyészségre, hogy hivatalosan is felvegyék a vallomását. A kihallgatásról felvett jegyzőkönyvben egészen ritkán látható abszurd mondatokat találunk, amikor az újságíró a felbujtó lehetséges személyéhez érkezik. „A tanú az általa diktált jegyzőkönyv eme részénél olyan vallomást óhajtott tenni, melynek felvételét a kihallgató ügyész megtagadta. A mondat tehát félbeszakíttatott” – olvashatjuk. Egy másik helyen, ahol Fényes az eljáró katonai ügyész konkrét kérdésére szeretne válaszolni, szintén azt olvassuk, hogy „tanú ezen kérdésre ismét olyan választ ad, melynek felvételét az ügyész megtagadja. Tanú azon kérelmét terjeszti elő, hogy azon válasza, melynek felvétele megtagadtatott, külön jegyzőkönyvbe vétessék fel. Ezt az eljáró ügyész megtagadja. Erre tanú kijelenti, hogy jegyzőkönyvbe felvenni megtagadott válaszát magának fel fogja jegyezni”. Amikor a vallomása végén Fényes kijelenti, hogy „tudásomnak egyik felét, és pedig a tettesekre vonatkozó részét teszi ki”, dr. Földes Rezső hadbíró alezredes, eljáró ügyész megint kijelenti, hogy „tanú a következőkben ismét olyan részre terjeszkedik ki, melynek jegyzőkönyvbe való felvételét az ügyész megtagadja”.[16]
A felbujtó(k) kilétét sosem kutatták hivatalos eljárásban. Az ügy kirobbantóit viszont megbüntették. A Beniczky-vallomást leközlő újság főszerkesztőjét, Kóbor Tamást kormányzósértés és tiltott közlés vádjával bíróság elé állítják, majd jogerősen pénzbüntetésre ítélik. Beniczky Ödönt kormányzósértés és tiltott közlés vétségében bűnösnek találják, egy év és nyolc havi fogházbüntetésre, valamint tizenhárommillió korona pénzbüntetésre ítélik. Fényes László sajtórágalmazásért négyhavi fogház- és pénzbüntetést kap, a fellebbezése elbírálását azonban nem várja meg, hanem Bécsbe emigrál.
Hogyan reagált minderre Huszár? A botrány kirobbanása után 1925 nyarán, a Nemzetgyűlésben kijelentette, hogy „én tehát a magam részéről a leghatározottabban visszautasítom azt a vádat, hogy engem egyénileg, vagy azt a kormányt, amely akkor itt ült, bármiféle egyéni vagy kormányzati felelősség terhelne”. Öt évvel az események után pedig arra az egészen hihetetlen kijelentésre ragadtatta magát, hogy „mindent hajlandó vagyok megmondani, amit tudok, mert szeretném, hogy egyszer már nyilvánosan kibeszélhessem magamat”. Megismételte, hogy a gyilkosság után „a fővezér úr maga is, s mindazok, akik környezetéhez tartoztak a legnagyobb megdöbbenéssel vették hírét ennek a gyilkosságnak”. Majd hozzátette, hogy „éreztük, hogy ez a dolog láthatatlan kezek által véghez vitt merénylet”.[17] Újból elmondta, hogy „nekem önként, saját maga az akkori fővezér, jelentette ki, hogy a maga részéről mindent el fog követni abban az irányban, hogy sem a katonai hatóságok részéről, sem más részről semmiféle akadály a nyomozásnak útjába ne gördíttessék”.[18]
Fejtegetéseit pedig azzal zárta, hogy
„Én rossz vágányon látom az ügyet ezzel a naponként folyton felújított napirendi kérdéssel. Önöknek több oldalról ajánlottak fel a most kormányon ülő minis[z]ter urak, hogy becsületükkel és fejükkel garantálják, hogy ebben a kérdésben meg fog történni minden, ami a törvény és az igazság érdekében szükséges. A kormány tagjai odáig mentek el, hogy még azt is megígérték, hogy a nyomozás minden adatába betekintésük lehet és kontrollálhatják, hogy esetleg nincs-e valahol valami pótolnivaló. Mit kívánnak ennél többet?”[19]
"Az elkövetéssel a nemzeti eszme érdekeit vélték szolgálni”
Huszár kincstári optimizmusa megint csak nem vált be. Újabb négy év telt el, mire 1929-ben a pestvidéki királyi törvényszék kimondta, hogy az ügyészség vizsgálat iránt előterjesztett indítványát elutasítja, mert „mérlegelve ennek a bűncselekménynek összes körülményeit és a nyomozó eljárás összes adatait, arra a jogi meggyőződésre jutott, hogy a bűncselekmény körülményei olyanok”, amelyek a Horthy által 1921-ben kiadott kegyelmi elhatározás hatálya alá esnek. Érdemes megfigyelni, hogy milyen érveléssel támasztották alá az előre kitervelt módon és különös kegyetlenséggel elkövetett kettős gyilkosságot:
„Figyelemmel arra, hogy a bűncselekmény elkövetésének időpontja nagyon közel esik az országot teljes elpusztulással fenyegető forradalmak idejéhez és azok végzetes következményeihez, továbbá figyelemmel a tüzetes nyomozó eljárás adataira, a. kir. törvényszék jogi meggyőződése az, hogy e bűncselekmény tetteseinél. bárkik voltak is azok. ígv a föntnevezett terhelteknél is az elkövetésre irányuló szándék rugója gyanánt kétségtelenül a magyar faj és nemzeti eszme ellen az 1918. évi október 31-e óta bűnösen fölidézett forradalmak alatt elkövetett, haza- és társadalomellenes cselekmények által kiváltott közelkeseredés és fölháhorodás hatása jelentkezik, és ezzel szemben cselekményükben a megölt sértettek ellen irányuló, valamely más okra visszavezethető személyes indulat jelenségei föl nem találhatók, de fölismerhető az elhatározásban az a téves képzet is, hogy az elkövetéssel a nemzeti eszme érdekeit vélték szolgálni”.[20]
A végzés 1930-ban jogerőre emelkedett, az eltussolás így sikeresen befejeződött – a magyar alkotmányosság legnagyobb szégyenére.
Horthy, mint bűnpártoló
Máthé szerint a „fehérterror kétségtelenül ott volt a Horthy-rendszer születésénél. De ugyanígy az ezzel szemben álló keresztény-konzervatív erők is jelen voltak – nem utolsósorban magában a Nemzeti Hadseregben is”. Valóban ott voltak, de Horthy inkább mindezek ellenében járt el.
Idézzük fel Bárczy István, igazságügyminiszter 1920. február 2-án Horthynak írt levelét:
„A beérkezett és Nagyméltóságoddal már közölt hivatalos jelentésekből kitűnően egy bűntettes csoport által tervszerűen előkészített és végre is hajtott, időbelileg is széttagolt, tehát a rögtönös indulatkitörés fennforgását kizáró bűncselekmények sorozatával állunk szemben, amelyek itt arra utalnak, hogy a vérengzések tettesei főként, s azok vezetői és értelmi szerzői előre megfontolt szándékkal jártak el. A tömeggyilkosságok tehát, amelyek helyenkint rablással is párosultak, messze túlhaladták a jogtalan önbíráskodás kereteit, s nem tarthatnak számot az erős felindulásban elkövetett erőszakos bűncselekményeket megillető kiváltságos megítélésre”.
Majd így folytatta:
„Újból kérem Nagyméltóságodat, hogy ez ügyre nagybecsű figyelmét ráirányítani, katonai bíráskodás alá tartozó tettesekkel és részesekkel szemben a jogos megtorlás érvényesítését hatósági jogkörében bölcs belátásnak megfelelő erélylyel szorgalmazni méltóztassék. Legyen szabad rámutatnom azokra a közérdekű szempontokra, amelyek ebben az esetben különösen kívánatossá teszik, hogy a büntető jogszolgáltatás minden melléktekintet félretételével, pártatlansággal teljesítse törvényes hivatását”.[21]
Végül hozzátette:
„Nemcsak az igazságérzet, hanem a nemzet jóhírneve is megköveteli tehát, hogy ezekkel a tömeges gyilkosságokkal és azok tetteseivel szemben a büntető jogszolgáltatás pártatlan elfogulatlan eréllyel éreztesse súlyát”.
Ahogy fentebb láthattuk, ennek pont az ellenkezője történt. Valójában tehát épp Horthy ment szembe az ország „keresztény-konzervatív” erőivel, amikor az események alatt és után is (jogi) védelmébe vette tömeggyilkos tisztjeit.
Összegzés
A Máthé Áronnal folytatott vitánk nemcsak arra mutat rá, hogy milyen fontos részleteiben kutatni és feltárni a fehérterror 1919. augusztusától induló kezdeti, legvéresebb időszakát, hanem arra is rávilágít, hogy érdemes alaposabb vizsgálat tárgyává tenni az 1919–1921 közötti időszakot.
[1] HL, HM. 13. osztály, 4342. csomó, 5780. alapszám. A Legfelsőbb Honvéd Törvényszék P.I.384/1941/2. számú végzését. 1941. október 10.
[2] 31.126/eln. 13.–1939. számú körrendelet. A kárpátaljai területeknek az országgal való egyesítése alkalmából adott közkegyelem kihirdetése. Honvédségi Közlöny, 1939. július 1. 165–167.
[3] Turbucz Dávid: A Horthy-kultusz 1919–1944. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet 2016. 67, 179, 185. Lásd még Jan Bróker: „Horthy is a nobody" - Trials of lése-régent in Hungary 1920-1944. MA thesis. Budapest, CEU, 2011.
[4] Nemzetgyűlési Napló, 1920. február 20. 18–19.
[5] Uo.
[6] Gergely Jenő – Schönwald Pál: A Somogyi-Bacsó-gyilkosság. Budapest, Kossuth Kiadó, 1978.
[7] Nemzetgyűlési Napló, 1920. október 20, 111.
[8] Nemzetgyűlési Napló, 1923. február 21. 38.
[9] Nemzetgyűlési Napló, 1923. február 21. 41.
[10] Nemzetgyűlési Napló, 1924. január 3. 347.
[11] Nemzetgyűlési Napló, 1924. január 3. 346.
[12] Horthy Miklós szárnysegédje.
[13] Szabó Ágnes – Pamlényi Ervin (szerk.) : A határban a Halál kaszál... Fejezetek Prónay Pál feljegyzéseiből. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1963. 170.
[14] Uo. 171.
[15] Az Ujsag, 1925. december 31. 5.
[16] A Magyar Szocialist Munkáspárt Párttörténeti Intézet Archívuma, 648. fond 2. fondrész, 1929. sz.n. őrzési egység. 48-50. (másolatban a szerző birtokában). A m. kir. budapesti I. honvéd vegyesdandár parancsnokság ügyésze. Ü. 503/25. sz. ügy. 216. naplószámú jegyzőkönyv Fényes László tanúvallomásáról. D.n.
[17] Nemzetgyűlési Napló, 1925. június 16. 289.
[18] Nemzetgyűlési Napló, 1925. június 16. 291.
[19] Nemzetgyűlési Napló, 1925. június 16. 291.
[20] Pestvidéki kir. törvényszék B.I. 1640/1920/6. számú végzés. 1929. július 11. A végzést dr. Márton Albert tanácselnök és dr. Szilágyi Sándor előadó bírák jegyzik.
[21] Idézi Györki Imre, nemzetgyűlési képviselő a Nemzetgyűlés 1923. július 17-i ülésén. Nemzetgyűlési Napló, 1923. július 17. 167.
