Horthy Miklós és a politikai alapú büntetlenség. Gellért Ádám viszontválasza Máthé Áronnak

A fehérterrorról és Horthy Miklós felelősségéről február 16-án közölt cikket az index.hu-n Gellért Ádám, amire március 2-án reagált Máthé Áron. Március 15-én Gellért Ádám válasza, április 6-án pedig Máthé Áron újabb írása jelent meg. Az alábbi írás Máthé Áron legutóbbi cikkében megfogalmazottakra adott reakció.

Máthé Áron válaszában elismeri, hogy „[…] Horthy és a fehérterror kétségtelenül kéz a kézben indult el Szegedről, de a horrorisztikus mézeshetek után a felek elengedték egymás kezét”. Azt is írja, hogy Horthy nem kizárólag a fehérterrornak köszönhette hatalmát, „az mindössze egy tényező volt a sok közül”. Máthé fő állítása, hogy „Horthy államférfivé való válásában egy fontos pont volt Prónay «elengedése»”. Szerinte a konszolidációs folyamat során „nem nyitott új frontvonalat, hanem „szépen csendben vagy integrálta, vagy kiszorította a fehérterroristákat”. Horthy bűnpártoló magatartását (a tömeggyilkosok amnesztiában részesítését) viszont csak idézőjelben használja és megjegyzi, „olyan szempontból viszont ennek nem sok értelme van, hogy ez a folyamat nem egy terrorista diktatúra elnyomó gépezetének zökkenőmentes üzemre való átállását szolgálta, hanem a magyar alkotmányossághoz való visszatérés lehetőségét, a politikai erőszak és a terror megszüntetését, szétoszlatását – és egyúttal elkenését is, ha úgy tetszik”. Máthé azt is állítja, hogy „államférfihoz méltó kvalitások kellettek” ahhoz, hogy a „megátalkodott fehérkülönítményes tisztek helyett olyan munkatársakat” válasszon, „akik egy országot valamelyest irányba tudnak állítani a teljes összeomlás, kirablás után”.

Ha jól értem Máthé gondolatmenetét, akkor azt állítja, hogy Horthy ugyan felhasználta hatalma kiépítéséhez és megszilárdításához a tiszti különítményesek tömeggyilkosságait (is), ám mivel később kényelmetlenné váltak számára, így megszabadult tőlük. Mindezek a lépések pedig Horthy államférfivé válásának fontos pontja volt, sőt a kormányzó államférfihoz méltó kvalitásait mutatják.

Cikkeimben azt állítottam és támasztottam alá egy korabeli dokumentummal és több tanúvallomással, hogy az 1919 augusztus elejétől kezdődő terrorhullám a Horthy vezette Magyar Nemzeti Hadsereg fővezérség hol támogató, hol jóváhagyó, hol pedig elnéző magatartásával vette kezdetét és folyt le. Az elkövetett több száz súlyos bűncselekmény (gyilkosságok, súlyos testi sértések, nemi erőszakok) tetteseit pedig Horthy 1921. novemberében közkegyelemben részesítette.

Máthé Áron véleményével szemben én úgy gondolom, hogy ez nem államférfiúi cselekedet. Erkölcsi és jogi mércével is – legalább – bűnpártoló magatartás. Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy ezzel a cselekedetével Horthy nemhogy visszatért a magyar alkotmányossághoz, hanem a politikai alapú büntetlenség hagyományát teremtette meg.

A válaszcikkem kereteit meghaladná annak a részletes tárgyalása, így csak röviden jelzem, hogy az ilyesfajta amnesztiák a Horthy-korszak egészét jellemezték. Vegyük dr. Zöldi Márton, hadnagy esetét, aki 1939. március 20-án öt férfit elhurcolt a terebesfehérpataki község fogdájából, majd a szentmihálykörtvélyesi Kupár Károly görög katolikus lelkésszel és Nebola László tanítóval együtt Tiszaborkút községben önhatalmúlag kivégezte(tte) őket.[1] Tettéért az 1939. június 26-án kelt legfelsőbb közkegyelmi elhatározás alapján nem kellett felelnie. Horthy ezen rendelkezésével ugyanis kegyelemben részesített mindenkit, „akiket a kárpátaljai területek állami hovatartozásának kérdésével, illetve az ebből támadt politikai feszültséggel kapcsolatban” jogerősen elítéltek vagy velük szemben eljárás folyt.[2] A csendőrség felügyelője és a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék szerint pedig ennek a hét védtelen embernek a legyilkolása ennek számított. Zöldi egyébként az a csendőrtiszt, aki 1942. január 23-án, délelőtt Újvidéken védtelen nők és férfiak legyilkolására ad majd parancsot.

„Köztudomású tény”?

Máthé Áron két példával próbálja alátámasztani, hogy „a fehérterror a Horthy-korszakban köztudomású volt”. Ezt a fogalmat ő vezette be. Én azt állítottam és támasztottam alá több példával, hogy „az egész Horthy-korszakban úgy általában tagadták a fehérterror létét” és – teszem hozzá – Horthy felelősségét.

Máthé Huszár Károly miniszterelnök, 1920. február 20-án a Nemzetgyűlésben elhangzott egyetlen mondatát idézi: „aki akár jobboldali, akár baloldali terrorral irritálja a közvéleményt, az itt újabb viharok magvát veti el s esetleg újabb társadalmi erupcióknak válik okozójává”. Szerint ez azt bizonyítja, hogy „ha valamit a miniszterelnök a nyilvánosság előtt, a legfőbb politikai fórumon mond el, azt nagyon nehéz nem köztudomásúnak tekinteni”. Máthé azt is hozzáteszi: „ráadásul olyan is akadt a korszakban, aki felvetette Horthy felelősségét, méghozzá Beniczky Ödön volt belügyminiszter”. Majd így folytatja: „mondhatjuk tehát, hogy a fehérterror léte, és Horthy ebbéli vitatott szerepe köztudomású tény volt a polgári korszak kezdetétől fogva”.

Köztudomású tény volt, hogy történtek gyilkosságok? Igen. De valóban ez a kulcskérdés? Szerintem nem. Hanem az, hogy a Horthy-korban tagadták ennek szervezett voltát, a tettesek felkutatását pedig hátráltatták, az ügyeket eltussolták, mindezek betetőzéseként pedig Horthy 1921 novemberében blankettáris közkegyelmet adott az elkövetőknek, azokkal szemben pedig, akik Horthy tetteit negatív színben tüntették fel, büntetőeljárásokat indítottak (lásd kormányzósértési perek).[3]

Alább egy esettanulmányon keresztül azt mutatom be, hogy a Máthé által felhozott példák – közelebbi vizsgálat után – épphogy azt bizonyítják, hogy a Magyar Nemzeti Hadsereg és annak vezetője, Horthy eltussolta a különítményesek és saját felelősségét.

„Kijelentéseket hallottunk, akárhányat, megtorlás kell, cselekedet kell”

Először is helyezzük kontextusba a Máthé által idézett mondatot. Huszár Károly a Népszava két újságírójának, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a meggyilkolását (1920. február 17.) követően szólalt fel.

A Nemzetgyűlés február 20-i ülésén a miniszterelnök bejelentette, hogy a „kormány mindent el fog követni az összes hatóságokkal egyetértésben, hogy a legalaposabban és a legenergikusabban kikutassa a tetteseket”. Kijelentette azt is, hogy

„ebben az országban végre meg kell szüntetni az anarchiát. Elég volt a gyilkolásból és elég volt a vérből. Nem akarok ellen-Szamuelyket látni és nem fogjuk eltűrni, hogy olyan emberek, akiknek keresztény morálról, tisztességről, becsületről, jogról és törvényről nincs fogalmuk, a keresztény jelszavak ürügye alatt hasonló dolgokat kövessenek el, mint azok, akik az országot hónapok előtt rettegésben tartották. Sem a kormány, sem a nemzeti hadsereg, sem a fővezér, sem a Nemzetgyűlés nem tűri, hogy ebben az országban titkos társaságok szerveződjenek felelőtlen elemekből, akik Budapesten és a vidéken garázdálkodnak és minden jogbiztonság, minden állami rend és minden törvény ellenére ennek az országnak jó hírnevét, becsületét a külföld előtt bemocskolják. Azok, akik ilyen dologra vetemednek, magának az országnak és annak a keresztény ügynek okozzák a legnagyobb kárt, amelyet szolgálni vélnek”.[4]

Elmondta, hogy aki „önbíráskodást akar gyakorolni és egyéni akciókra vetemedik, az közönséges gyilkos és gonosztevő. Az ilyennel szemben az állam törvényei alapján úgy is kell eljárni”. Bejelentette, hogy „fel vagyok hatalmazva annak a kijelentésére is, hogy a fővezér a maga részéről mindent elkövet, hogy ebben a dologban az egész katonaság segítségére legyen a közhatóságoknak, úgy hogy a nyomozás minél gyorsabban és minél eredményesebben menjen”.[5]

Nézzük, hogy milyen hatósági intézkedések történtek a miniszterelnök határozott szavai után! Miután a rendőrségi nyomozás pár nap alatt kiderítette, hogy a gyilkosság elkövetői az Ostenburg-Moravek Gyula által vezetett katonai alakulathoz köthetőek, az ügyet február 22-én áttették a katonai ügyészségre, ahol a nyomozást 1920 áprilisában bizonyítékok hiányában csendben lezárták azzal, hogy az elkövetők alibit igazoltak. Mindez úgy nézett ki, hogy a terhelő tárgyi bizonyítékok és tanúvallomások ellenére az Ostenburg-különítmény tisztjeinek azon egybehangzó vallomását fogadták el, miszerint a feltételezett elkövetők a gyilkosság estéjén velük vacsoráztak.

Ha valami igazán „köztudomású”, akkor az, hogy miként és hogyan tussolta a Nemzeti Hadsereg Fővezérsége és a katonai ügyészség a Somogyi-Bacsó gyilkosság ügyét. Mindezt Gergely Jenő és Schönwald Pál már 1978-ban részletesen megírta.[6]

Ahogy Beniczky Ödön, volt belügyminiszter fogalmazott

„a rendőrség a tetteseket kiderítette és az illetékes hatóság előtt megnevezte. […] A rendőrség, a belügyministerium, tehát a polgári hatóság a tetteseket kiderítette és megnevezte és nem a polgári hatóságon múlt, hogy azok méltó büntetésüket el nem vették”.[7]

De mit érnek a nagy szavak – mint Huszáré –, ha nincsenek tettek? Amikor 1923-ban szélsőjobboldali szervezetek baloldali politikusok ellen tervezett merényleteire derült fény, Huszár Károly – mint pusztán képviselőházi tag – megint magabiztosan kijelentette, hogy „a magyar államhatalomnak egész szervezete alkalmas arra, hogy összemorzsolja és összetörje azt, aki akár titokban, akár nyíltan az állam, a nemzet egésze ellen támad”.[8]

Az ülésen szót kért Peidl Gyula és emlékeztette Huszárt, hogy miniszterelnökként három évvel azelőtt már tett egy hasonló – azóta is beváltatlan – ígéretet:

„a gaztetteknek ez a sorozata már nem igényel megnyugtató kijelentéseket, amilyeneket Huszár Károly t[isztelt]. képviselőtársam tett. Kijelentéseket hallottunk, akárhányat, megtorlás kell, cselekedet kell, mert csak akkor számíthat Magyarország arra, hogy fennmaradhasson. Azt hiszem, t[isztelt]. uraim, nem lehet kétes senki gondolkodó ember előtt, hogy nem a szónoklatok, nem a gaztettek és jogtalanságok leleplezése, hanem az ilyen cselekmények, az ilyen gaztettek rombolják le Magyarország hírnevét a világ előtt, és az a tény, hogy megtorlás nem követi őket”.[9]

1924-ben ismét előkerült a Somogyi-Bacsó ügy, ekkor Huszár Károly a következőket mondta:

„Én itt, e pillanatban is, felemelt fővel, az egész nemzet színe előtt kijelentem: mindeddig, a mostani percig nekem hivatalos tudomásom, sem biztos tudomásom nincs arról, hogy kik és mik szerepeltek ebben az ügyben. Mindent elkövettem, hogy ezt megtudjam. […] most is kötelességemnek tartom – és ezzel vélem, hogy a keresztény ügynek is szolgálatot teszek –, hogy újból felszólaljak, és azt mondjam, hogy elég volt a vérből, a gyilkolásokból, legyen most már keresztény erkölcs, rend, becsület és tisztesség ebben az országban”.[10]

Huszár mondatai rögtönzöttek voltak. Megelőzte azokat Csáky Károly honvédelmi miniszter felszólalása, aki bejelentette, hogy áttanulmányozta a Somogyi-Bacsó gyilkosság aktáit, s azt találta, hogy katonai ügyész 1920-ban megszüntető határozatot hozott, „mert a rendőrség által gyanúsítottak alibit tudtak bizonyítani, amit x-nyi tanú eskü alatt bizonyított”.[11] Huszár ezután kért szót azzal a bevezetéssel, hogy „sejtelmem és fogalmam sem volt arról, amit most a honvédelmi minis[z]ter úr a Somogyi-gyilkosságra vonatkozólag mondott”.

Mindenki eldöntheti, hogy miként értékeli Huszár mondatait. A saját olvasatom szerint szavai azt bizonyítják, hogy miniszterelnökként (is) milyen csekély ráhatása volt az eseményekre. A valódi hatalom a Magyar Nemzeti Hadsereg, de főleg Horthy kezében volt.

A fentiek fényében így teljesen más megvilágításba kerül a Máthé által idézett egyetlen mondat.

De haladjunk tovább. Az ügy 1925 februárjában ismét fordulatot vett, amikor Fényes László, a Népszava újságírója hétrészes tényfeltáró cikksorozatban ismerteti az addig ismeretlen katonai ügyészi vizsgálat iratait, és mutatja be annak koncepciózus voltát.